Csodaszép volt az idő, tehát akkor csavargás és a célpont Dover volt. Folkstone után a vonat a tengerparton megy végig egészen Doverig. Csillogó, kék, csendesen hullámzó tenger, hatalmas, lomhán úszó komphajók, hófehér sziklák, néhány kóbor felhő az égen - szóval majdnem giccses volt az egész környezet.

A doveri pályaudvar a város közepén található, így nem kellett sokat gyalogolni a városközpontig. Mi több a turistáknak szánt információs központban sikerült beszereznem egy használható térképet, amin még a látnivalók is fel voltak tüntetve. (Na, nem minden, de hát ne várjon az ember mindig tökéleteset.)

Rögtön az információs központ közelében mindjárt akadt egy érdekes hely: a Római festett ház. Az épületről annyit kell tudni, hogy valamikor a 70-es években találták meg, és kezdték meg feltárni a területet. Nagyon szépen megmaradt néhány római időkből származó háznak az alapja, mi több, a falak alsó része is és a házak mellett egy őrtorony maradványaira is rábukkantak. A falakon jól láthatóak az egykori festmények maradványai (innen a hely neve). Az egész fölé egy épületet húztak (egy szocreál stílusú förmedvény!). Sajnos bent tilos volt a fényképezés. A dühítő az volt, hogy lehetett néhány képeslapot kapni, de én még ilyen pocsék minőségűeket eddig nem láttam Angliában. Leginkább a hatvanas évekbeli színes fényképekre hasonlítottak, amiken a vörös dominált, a többi szín pedig mintha nem is létezett volna.

Innen a városközpont felé indultam, mivel a végcélom a város felett található vár volt, de gondoltam, ha már itt vagyok, akkor körbenézek a belvárosban is. Egyetlen sétáló utcából áll az egész, aztán hosszan semmi. Mindenféle üzletek, és két említésre méltó hely. Az egyik egy helyes kis vidéki templomocska volt. Szép volt a maga egyszerűségében, de semmi említésre méltó nem volt benne.

A másik a városháza volt, ami egy masszív, szürke kövekből épített épület és az információk szerint a nagy csarnoka csodaszép. Nosza, felkúsztam a lépcsőn, és szembesültem a táblával, miszerint aznap a látogatók előtt zárva a csarnok. Hm... Az ajtó viszont nyitva állt. Gondoltam, megpróbálom, legfeljebb kidobnak. Belépve rögtön a nevezetes Nagycsarnokban találtam magam. Az ajtóból be lehetett látni a szomszéd helyiségbe, ahol éppen asztalokat terítettek. Talán esküvőre készültek, nem tudom, de ez nem is számított. A lényeg az volt, hogy a kutya nem törődött velem, szóval körbefényképeztem, amit lehetett. A csarnokot egyébként a XIV. században zarándokok elhelyezésére használták, később aztán királyi szállás lett belőle. Az utolsó király, aki itt szállt meg, VIII. Henrik volt. A mennyezet tölgyfából készült, a falakon színes üvegablakok, és az egész csodaszép. (Mondjuk azon elméláztam, hogy a XIV. században ezt hogy a bánatban fűtötték be. A zarándokok valószínűleg aszkéták is voltak, és bírták a hideget.)

Ezek után útnak indultam a dombon felfelé a várba.

A városközpont felé sétálva már látszott a vár.

Szép kis kaptató volt, rendesen kifulladtam, mire felértem. A vár gyakorlatilag várrendszer, mert több külső várfal van megerősített kapukkal. Három kapun át jutottam be a legbelső várba. A vár egyébként az egyik legrégibb Angliában. Mint kiderült, már a rómaiak is építettek ide egy erődítményt, aztán ezekre alapozva a normannok, majd aztán az angolok. A vár térképe, amit a bejáratnál kaptam, majdnemcsak bonyolultabb volt, mint az egész városé.

Szóval az első kapun bejutva (ismét felfelé kúszva, kifulladva) rögtön egy bástyához jutottam, ahol egy második világháborús löveg terpeszkedett. Míg ismét levegőhöz jutottam, végignéztem, ahogy egy kompból kiaraszolnak a járművek.

A kikötő a kompokkal

Ugyanis pont a vár alatt van az egyik kompkikötő. A tenger meglehetősen nyugodt volt, és ugyan kicsit borongós volt az ég, de mintha a francia partokat is látni lehetett volna.

Miután ismét normálisan szedtem a levegőt, tovább indultam, és rögtön egy sorba ütköztem, ami az egyik alagútrendszer bejáratához kígyózott (a vár alatt több is található). Eredetileg a középkorban készült, de tulajdonképpen a második világháborúban használták igazán. Innen irányították ugyanis a dunkirki hadműveletet, amikor az angol és a francia csapatokat kimentették a németek gyűrűjéből. Félórás várakozás után be is jutottam. Gyönyörűen elmesélték, hogy találták ki, hogy ezt használják a háború alatt, aztán magát a dunkirki menekítést mesélték el töviről hegyire. Nem mondom, hogy unalmas volt, de azt sem, hogy lerágtam az izgalomtól a tíz körmömet.

Az alagút kijárata nem egyezett a bejárattal, így kijutva be kellett azonosítanom a térképen, hogy hol is vagyok most? Mint kiderült a várfal azon részéhez jutottam, amit az első világháború idején használtak megfigyelő pontként. Most is áll ott egy barakk, amiből szemmel tartották a csatornát, hogy milyen ellenséges légi- vagy vizitámadás érkezik a kontinens felől. Mókás volt, mert az egyik ablakra felmázolták a német hajók, illetve repülőgépek formáit, szóval az ember így elképzelhette, hogy milyen lehetett ezeket felfedezni a vízen vagy a levegőben.

Ezen falrész közelében állnak a tisztek számára épített új szálláshelyek. Nem tudom, miért nevezték őket "újak"-nak, régivel ugyanis nem találkoztam. Talán ezzel akarták kifejezni, hogy nem a vár eredeti, régi épületei közé tartoznak. (A hely egyébként nem látogatható.)

A várfal egy része az őrtornyokkal.

Ezek után átballagtam a második kapun, ami a következő várba vezetett. Ez már ízig-vérig középkori volt. Mindjárt a kapun belépve, jobbra ott állt egy világítótorony és egy templom.

A normann alapokra épült templom, mellette a római világítótorony. Háttérben pedig látszanak a francia partok.

A világítótorony a sziget egyik legjobb állapotban megmaradt római világítótornya. A többszintes épület teljes magasságában tornyosul a templom mellett, de az emeletek már eltűntek odabent, csak a fal mellett húzódó lépcső egy része látható, egyébként teljesen üres.

A világítótorony mellett álló templom normann alapokra épült, de aztán valamikor a XVIII. században átalakították. Azért a normann hatás elég erősen érezhető rajta. Csodaszép, ugyanakkor érdekes a gyönyörű favázas mennyezetével, egyedi festésű falaival és festett oltárával. Még az eredeti normann templom bejáratát is fel lehet fedezni a falon (hogy miért kellett az ellentétes falra áttenni a bejáratot, azt nem tudom).

A templom és a világítótorony egy kis dombocskán áll, körben csodazöld minden, háttérben a két tenger - ismét egy majdnem giccses látványban volt részem.

Innen ismét egy kapun keresztül bejutottam a vár legbelső és egyben legrégebbi részébe. II. Henrik építtette a vártornyot. Egy kicsit emlékeztet a Tower Fehér tornyára, csak ez masszívabb, zömökebb, nagyobb, mint az. A torony körül, a belső várfal mentén mindenféle épületek álltak. Az egyikről azt állították, hogy Arthur korabeli. Nem sok látszott belőle, néhány boltív, falmaradványok, aztán ennyi. A másik épületben egy kevésbé érdekes kiállítás volt az angol hadseregről.

Ezek után bevettem a tornyot. Ismét lépcsőket mászhattam meg, és rögtön a királyi trónterembe érkeztem. Hatalmas, tágas terem, a végében a királyi trónnal. A következő helyiségben az egyik falat csaknem teljes egészében egy óriási kandalló foglalta el. Vele szemben mennyezetes ágy állt. Innen lépcső vezetett fel a tornyokba, ahonnan mesés volt a kilátás. Sütött a nap, tiszta volt az idő, és igen, a távolban tényleg Franciaország partjai látszottak.

A vár tornyából a francia partvonal.

El sem hittem, hogy ekkora szerencsém van, hogy láthatom ezt! Fentről végignéztem a vár azon részét, amit eddig megnéztem, aztán azt a részt, amit még nem láttam - óriási ez a vár!

Lekúsztam az egyik torony csigalépcsőjén, ami nem is a földszintig, hanem a pincéig vezetett le, ott volt ugyanis a hatalmas konyha. Óriási kondérok álltak a nyitott tűzhelyek felett, hatalmas asztalok, amiken elkészítették annak idején az ételeket, boros hordók, kemence - volt itt minden, ami egy konyhába kellett, hogy legyen.

A tornyot elhagyva egy másik kapun át távoztam a vár legbelső részéből, és elindultam a még nem látott részek felé. Az első látnivaló egy őrtorony volt. Ez még a középkorból maradt meg. Persze a torony többsége megsemmisült, de így is érdekes volt, ahogy a megmaradt ablakokból elképzelte az ember, ahogy az őrök szemmel tartották a vidéket. Az egyes tornyokat magas (nálam legalább egy méterrel magasabb) járatok kötötték össze. Összevissza kanyarogva vezetnek a másik őrtoronyhoz. Amikor megérkeztem a következőbe, megint be kellett azonosítanom a térképen, hogy hol vagyok én most?

Innen visszatérve találtam egy olyan épületrészt, ami gyakorlatilag a legbelső várfalat köti össze a következő várfallal. Ebből nyílt egy lépcső lefelé a szintén középkori alagutakhoz. Ismét lépcső, ezúttal lefelé, aztán szövevényes járatok sora következett. Volt itt minden: folyosó ágyúkkal, ahonnan szemmel tarthatták a környéket, ha az ellenség átjutott volna a két külső várfalon, kút, fogda, az őröknek egy pihenőszoba. Egyes részei totál félhomályban voltak, alig láttam az orromig. Másik részei (pl. ahol az ágyúk sorakoztak) teljesen világosak voltak. Majdnem sikerült a sok folyosó, járat, vakjárat, szoba, szint között elkeverednem, de azért a végén mégiscsak megtaláltam a kijáratot. Lépcső felfelé.

Ezután mindenféle félig romos kis épületek következtek, majd egy hatalmas, erődített kapu. Kisétáltam rajta, és itt látszódott igazából, hogy milyen hosszan nyúlnak el a falak. A megerősített kapu csodaszép volt, gyakorlatilag a vár ellentétes oldalán állt, mint ahol én bejutottam. A kapualj boltíves, jó kis megerősített tornyok állnak mindkét oldalon.

Ezek után visszatértem a várba, majd elindultam lefelé, pontosabban kifelé. Néhány kanyargás után sikerült elhagynom a várat. Azért valahol elkeveredtem, mert nem oda érkeztem le a városba, ahonnan elindultam, de ezt egyáltalán nem bántam, mert az út végén egy félig romos, gótikus kis templomra bukkantam. Nagyon szép épület lehetett a maga idejében. Sajnos semmiféle infó nem állt ott, hogy miért van jelenleg ilyen állapotban.

Ezután visszakúsztam a városba. Éhes is voltam, fáradt is az egész napos gyaloglástól, szóval valami kaja után néztem. A fő téren kirakodó vásárszerűen olasz és spanyol kajáldák sorakoztak. Mindjárt lecsaptam az egyik spanyol sátorra, ahol tortillába csomagolt katalán csirkét vettem. Isteni volt! Némi salátát tett a jóember a tortillára, aztán a szaftos csirkehusit, nyakon öntötte valami fehér izével (nem tudok rájönni mi volt, nem joghurt, mert annál sűrűbb volt az állaga, nem túró vagy valami hasonló, mert annál azért hígabb volt). Az egyik padon elmélázva elmajszoltam az egészet, miközben a várban gyönyörködtem. Ugyanis pontosan velem szemben egy utca nyílt, ami a hegyben végződött, ahol a vár is állt.

Ismét egy letehetetlen könyv a sorozatból. Minden tökéletes volt. A sztori gyönyörűen volt felépítve, és ugyan volt egy érzésem, hogy előbb-utóbb a két különálló nyomozás hatással lesz egymásra, azért amikor ez megtörtént, meglepődtem. 

A karakterek hozták a szokott formájukat. Tetszik, hogy az újonc egyre több szerepet kap és ugyan látszik, hogy kezdő, de egyre inkább részese a csapatnak. Az új karakter (aki mint kiderült az író egy másik sorozatának főszereplője), zseniális! Az, ahogy az embereket ismeri, ahogy a kihallgatásokat vezeti, fantasztikus. 

A főbűnös figurája hihetetlenül jól felépített. Volt egy olyan érzésem, hogy na, most végre van egy olyan rosszfiú, aki intelligenciájában felveszi a versenyt Lincolnnal. 

Tetszett a befejezés is, nem bántam, hogy nyitott maradt a sztori bizonyos szempontból, mi több, remélem, hogy ez a megoldatlan probléma lesz a sorozat következő kötetének alapja. 

Nem volt rossz, de...

Tetszett az, hogy a történetet hol saját maga mesélte a főszereplő, hol harmadik személyben tudtunk meg többet az életéről. A homályos utalások a múltra egy idő után engem zavartak, és végül nem kaptam meg azt a hűha élményt, amit szerintem az író el akart érni. 

Pozitív volt, hogy bemutatta, hogy szinte bármilyen helyzetből fel lehet állni, ha az ember akarja. Az persze más kérdés, hogy kicsit meseszerű volt, hogy a semmiből rövid idő alatt milliomos lett a főhős. Ráadásul egy kicsit homályos is volt az, hogy pontosan mit is csinált.

Ha már a főhősnél említettem, nem szerettem őt. Nagyon sokszor érzéketlennek tartottam a viselkedését. Értem én, hogy bosszút akart állni, de sokszor túlzás volt, amit csinált. Az se tetszett, ahogy a lányával való kapcsolatát ábrázolta az író. Nem éreztem bensőséges viszonyt köztük, ráadásul nekem nagyon furcsa volt, hogy nem egyszer, amikor nála volt a lánya, akkor valaki más vigyázott rá, holott néhány oldallal korábban még a hiányára panaszkodott. 

Sokáig megvoltam arról győződve, hogy valami törvénybeütközőt követett el a múltban, ezért menekült, ezért változtatta meg a nevét. Erre rá is erősített az, ahogy elbánt a barátjával - ez megint egy olyan esemény volt, amikor csak pislogtam. Persze a végén kiderült, hogy mi is történt valójában, mi elől menekült. De azért hatalmas különbség van, hogy valakit, aki erőszakos vagy történetesen törvénytelenséget követ el, olyan helyzetbe hoz az ember, hogy a törvény előtt felelősségre vonják, és más lapra tartozik, ha valaki ténylegesen gyilkosságot követ el. Márpedig a főhős ezt tette. Ez kifejezetten zavart, hogy ő megbüntethetett másokat, de őt senki nem vonta felelősségre. 

Azt pedig, főleg a mai világban, elképzelhetetlennek tartom, hogy valaki csak így el tudjon tűnni, mint ahogy ő megszervezte két embernek is az eltűnését. Az egy dolog, hogy vett hamis útleveleket, de ma már az útlevél is chippel működik, de még ha ettől eltekintünk, akkor is ott vannak az utcai kamerák, amelyekkel gyakorlatilag mindenkinek szinte minden lépését lehet követni. 

Szóval az alapgondolat jó volt, néhány helyen kifejezetten élveztem a sztorit, viszont én sokkal többet vártam az írónőtől az előző könyvei alapján. Korábban mindig minden precízen a helyén volt, ebből a történetből viszony hiányzott ez.

Ma a kicsi sulijából kaptunk egy végtelenül hosszú levelet, merthogy hétfőtől ténylegesen megindulnak az online órák, ezért átküldték az órarendet. Két csoportba vannak beosztva a gyerkőcök, és közölték a szigorú szabályokat is: az 55 perces órát végig kell ülnie, nem beszélhet másik gyerkőccel, nem segíthetünk neki és nem mehet az óra alatt sehova, hanem ott kell ülnie fejhallgatóval a fején. Amikor nincs órája (mert mondjuk a másik csoportnak van), akkor az online elküldött feladatokat kell megoldania. Hát meglátjuk, hogy fog működni. De nagyon komolyan veszi az iskola az online oktatást és láthatóan úgy rendezkedtek be, hogy ez nem átmeneti lesz.

A szokásos napi takarítással viszonylag hamar végeztem, aztán a lányok kérték, hogy még maradjak lent. Szóval kiültünk a kertbe a szókártyával játszani. Győztem! 😄 Azért szerintem az szép eredmény, hogy anyanyelvűekkel játszva (mégha gyerek is!), én győzök!

De aztán jó volt feljönni és egy kicsit magamban lenni.

"Béla" (a tabletre letöltött magyar nyelvű navigáció) ismét úttalan utakon (viszont gyönyörű helyeken) navigált keresztül. Azért nem volt teljesen a helyzet magaslatán. Amikor megérkeztem a kastélyhoz, előttem ott volt a tábla: kastély jobbra. "Béla" váltig állította, hogy balra, majd miután jobbra fordultam, azonnal rákezdte, hogy forduljak vissza egészen addig, amíg jól ki nem kapcsoltam.

Az épületet szokás szerint hatalmas park vette körül, nem is látszott a bejárattól. Meglepő módon a kastély csak 12-kor nyitott, én meg persze a 10 órás nyitás szerint érkeztem, szóval rengeteg időm volt arra, hogy megnézzem a parkot.

Mindjárt a bejárat mellett egy hatalmas játszótér volt a gyerkőcöknek hintákkal, csúszdákkal és mindenféle mászókákkal. Néhányan már ott tomboltak. Mindenfelé padok és asztalok álltak a piknikezők számára. Páran már az ebédjüket (vagy még tízóraikat) majszolgatták a hatalmas fák árnyékában. Elhagyva a gyerkőcös részt, egy fasor vezetett fel a kastély bejáratához. Mellette egy magas fallal elkerítve található a kert. Igen, kicsit furcsán hangzik, hogy a parkon belül van egy kert. A parkban ugyanis csak fű meg fák vannak néhány legelésző birka társaságában, aztán semmi más.

A kertben viszont volt minden. Egy részén katonás rendben gyümölcsfák sorakoztak. Az egyes kertrészeket különböző fazonra nyírt sövények választották el egymástól.

Az egyik sövény "kerítés" kapuval, amely elválasztotta egymástól az egyes kertrészeket.

Szokás szerint volt rózsakert (elvirágzott rózsákkal - már meg sem lepődtem), fehér kert (fehér virágokkal). Néhány bokrot mókás fazonra vágtak, nemcsak szimplán gúlára vagy gömbre, hanem például állat fazonra (pl. medve). Volt egy kis medence csodaszép tavirózsákkal. Aztán mindenféle színes virágokkal teleültetett kert következett. Az egyikbe csak lila, piros és fehér virágokat ültettek, amik így kiadták a brit zászlót. 

Innen már látszott a kastély épülete és mivel közeledett a nyitás időpontja, néhány szintén korán érkezett látogatóval közelebb mentünk a bejárathoz.

A kastély kertre néző homlokzata.

A kastély építése valamikor a XIV. században kezdődött. A Nagycsarnokot, amely az egyik legrégebb helyiség, 1341-ben fejezték be. Később VIII. Henrik tulajdonába került az épület, aki 1552-ben a Sidney családnak ajándékozta. A Sydney-k leszármazottai mai is a kastélyban laknak, éppen ezért csak egy részét lehet megnézni. A tulajdonosok egyébként néha bérbe adják a helyet filmforgatáshoz. Itt vették fel például A másik Boleyn lány c. film egyes jeleneteit (Hazaérve ellenőriztem, valóban több helyen látható maga az épület, és a Nagycsarnokban is több jelenet játszódik.)

Aztán végre kinyílt a bejárati ajtó és a néhány érdeklődő társaságában én is beléptem. Rögtön tájékoztattak, hogy nem lehet odabent fényképezni. (Azért sikerült néhány fotót készítenem.)

Tehát belépve az épületbe mindjárt ott találja magát az ember a Nagycsarnokban.

Egy titokban készített fotó a Nagycsarnokról. A hatalmas ablakok a parkra néznek. 

A helyiség méretei tényleg lenyűgőzőek. Elképesztően magas, gyönyörű fagerendás mennyezettel, amelyeket faszobrok tartanak. Nagyon szépek! A csarnok érdekessége, hogy a kandalló nem a fal mellett állt, hanem a helyiség közepére építettek egyet, ráadásul a formája is egyedi, mivelhogy ötszögletű. Elméletileg a füst felfelé száll, és a fent nyitva álló pici ablakokon távozott. Hááát... Nem tudom, hogy mennyi meleget adott ez a kandalló és hogy mennyire állt a füst a helyiségben. Mindenesetre érdekes megoldás. A fal mellett középkori és polgárháborús páncélok sorakoztak.

Éppen a teremben gyönyörködtem, amikor a teremfelügyelő odalépett hozzám, kedvesen üdvözölt, aztán megkérdezte, honnan érkeztem. Mondtam, hogy magyar vagyok. Ó, ennek nagyon örült. Megkérdezte, melyik városból, mondtam, hogy Budapest. Ennek még jobban megörült. Elmondta, hogy a legtöbb magyar innen érkezik meg egy másik városból, amit úgy hívnak, hogy Eszt... - aztán szegény elakadt, szóval kisegítettem, hogy Esztergom? Ó, igen. Egyébként ő maga is nagyon sokszor járt Magyarországon üzleti ügyben. Egy Dunaparti városba, de mindig gondja volt a nevével Du... - Dunaújváros? Ó, igen, ez az, de sajnos nem tudja rendesen kiejteni. Annak idején elsajátított néhány szót, de megmondja őszintén, hogy nagyon nehéz a nyelvünk. Vannak olyan szavak, amiket lehetetlen kiejteni. Még csevegtünk egy kicsit, aztán folytattam a bóklászást. Mindenesetre jól esett, hogy valaki legalább ennyire ismeri Magyarországot.

A teremből egy csigalépcsőn feljutottam az emeletre, az ebédlőbe. Legalább 20-30 főre volt megterítve a hosszú asztal. Meglepő módon nem is annyira vészesen csicsás porcelánt használtak. Körben a falakon családtagok, illetve mindenféle hírességek sorakoztak. Hírességek. Hát többnyire angol "fontos" emberek, néhányukat azért felismertem (I. Károlyt például), a nem angolok között pedig ott volt Ausztriai Anna, XIII. Lajos francia király neje (hogy mit keresett itt a portréja, nem tudom).

A következő helyiség inkább egy nagyon széles folyosóhoz hasonlított. Minden vörös, arany és fekete színű volt. Állítólag amikor I. Erzsébet a környéken járt, akkor ebben a helyiségben fogadta a környék urait.

A következő helyiség a falikárpitos szoba volt. Az előzőekhez képest egy meglehetősen kicsiny szoba volt, a falain brüsszeli falikárpitokkal. A falak mellett gyönyörű intarziás szekrények sorakoztak. Az itteni teremfelügyelő néni is igen bőbeszédű volt, így megkérdeztem tőle, hogy árulja már el, hogy miért tilos a fényképezés. Értem, hogy vakut ne használjon az ember, mert az árt a régi kárpitoknak, festményeknek, de a sima fényképezés miért tilos. Erre az volt a válasza, hogy biztonsági okokból. Igazság szerint eredetileg lehetett fényképezni a kastélyban, de aztán Lady (hogy őszinte legyek, nem jegyeztem meg a nevét) meglátta a kastélyának a fényképeit New Yorkban egy katalógusban, és akkor teljesen kiakadt, hogy az ő otthona egy katalógusban szerepel. Ezen egy kicsit elméláztam, hogy az nem zavarja, hogy napi szinten többezer ember végigtrappol az "otthonán"? Ráadásul, folytatta a néni, lopások is történtek. Ezzel az információval nem igazán tudtam mit kezdeni. Azért annyira apró tárgyak, amik csak úgy elvihetők nem voltak sehol. Szóval mégis hogy történhetett  a dolog? A hóna alá vágott az illető egy méteres kínai vázát, és szépen kisétált vele úgy, hogy senki nem vette észre? Nem tudom elképzelni, de mindegy.

Innen egy egészen pici szobácska nyílt, ahol mindenféle porcelán edények sorakoztak. Meglepő módon szimplán fehérek voltak kék mintával. Majdnem csak azt mondanám, hogy tetszettek... A szobácska érdekessége egy zöld bársony zsámoly volt, amit állítólag Viktória királynő használt. Ezen térdelt, amikor India királynőjévé koronázták. Az nem derült ki a leírásból, hogy vajon hogyan is került ide? Kivételesen Viktória nem járt ebben a kastélyban, ami igen meglepő, mert ugyebár az angol történelem az úgy néz ki, hogy Hódító Vilmos megalapította, VIII. Henrik átalakította (vagy eladományozta), I. Erzsébet járt arra, Christopher Wrent ismét átalakította, meglátogatta Viktória királynő, és persze Churchill is - aztán ennyi. Nos, ebben a kastélyban I. Erzsébettel vége volt az angol történelemnek, mert utána "semmi" érdemleges nem történt itt.

Ezután a galéria következett. A falakat faburkolat fedte teljes egészében. Érdekes, hogy nem volt befestve, hanem csak natúran hagyták, így az idők folyamán szürkés-fehér színűvé vált. Először azt hittem, hogy tapéta, de megtapogattam (szerencsére a felügyelő néni nem látta), tényleg fa volt! A falakon ismét családtagok lógtak, illetve több Erzsébetről készített festmény is volt. A legérdekesebb mégis az Erzsébetről készített maszk volt. Az egyik asztalon feküdt, a teljes fejéről, nyakáról készítették, és még fel is öltöztették a festményeken látható magas ruhanyakkal, ékszerekkel. Érdekes volt az arca. Egészen keskeny, majdnem azt mondhatni, hogy szép nő volt (legalábbis szebb, mint néhány róla készült festményen), az orra volt az egyetlen, ami nem volt teljesen tökéletes: egészen hosszú, keskeny, kicsit horgas. De ennek ellenére egy nagyon karizmatikus nő lehetett.

Ezek után egy csigalépcső vezetett le egy hálószobába. Semmi extra nem volt benne: zöld bársonyos mennyezetes ágy, aztán ennyi. Az ezt követő folyosón mindenféle páncélok, lándzsák, számszeríjak, kardok következtek. Láttam már szebbeket is.

Ezután egy újabb szobácska következett, ahol a tulajdonos családról készült festmények, fotók sorakoztak. Érdekes lehet egy ilyen családba beleszületni. Ott virított Sir Philip Sidney, akinek VIII. Henrik adományozta a helyet, aztán festményeken különböző leszármazottak, majd az első fényképek valamikor a XIX. század végéről, X., aki az első világháborúban tábornok volt, Y., aki a második világháborúban Z. helyen harcolt egészen a mostani unokákig, akik teljesen hétköznapi gyerekeknek néznek ki.

És ezzel be is fejeződött a kastélylátogatás. Mit ne mondjak, kicsit csalódott voltam, hogy csak ennyi volt. Viszont kiérve tudatosodott bennem, hogy a kriptát nem láttam, pedig láttam a kiírást a Nagycsarnokban. Szóval szépen visszamentem. A Nagycsarnokban ismét elbeszélgettem a bácsival, majd lementem a kriptába. Hát egyáltalán nem volt nagy durranás, mert csak egyetlen, üresen álló gótikus boltozatos helyiség.

Viszont, ha már ismét bent voltam a kastélyban, mindjárt éltem az alkalommal, és újból végignéztem mindent.

Ezek után végigsétáltam a kert melletti fasoron, ki a parkolóba. A játszótér már televolt gyerekkel, a parkban sorakozó padok pedig szinte teljesen megteltek.

Olvastam a szerző másik könyvét is, amely arról a férfiről szólt, aki Auschwitzban rátetoválta a számokat a rabokra. Abban a kötetben is szó esik Cilkáról, az egyik rabról. Ez a mostani kötet róla szól. Fikció, de megtörtént eseményeken alapul.

Cilka 16 évesen került Auschwitzba. A szüleit elvesztette, csak a nővére élte túl a tábort. Cilka, mint mindenki más ezen a rémséges helyen, mindent megtett a túlélésért. Mivel szép lány volt, az egyik barakk vezetőjévé nevezték ki, és az egyik náci tiszt szeretője lett. Így viszonylag normálisabb élete lehetett és a maga módján próbált segíteni más raboknak. Három évet töltött a táborban, amikor is jött a felszabadulás. 

Az orosz hatóságok kihallgatták őt, és mivel úgy vélték, hogy együttműködött a nácikkal, 16 év kényszermunkára ítélték. Így került egy másik táborba, a Gulágra. 

A könyv inkább az itt történtekre fókuszált, bár mesélt a "másik helyről" is, ahogy Cilka nevezte a korábbi tábort. Itt is elképesztő körülmények uralkodtak, de mégis egy fokkal jobb helyzetbe került, mint korábban. Mi több, esélyt kapott rá, hogy ápolónővé képezzék ki, amit szívesen és jól csinált, mi több ebben a munkakörben ismét lehetőséget kapott arra, hogy a rabtársain segítsen. 

Nem tudom, hogy vajon a való életben hogyan gondolkodott, hogyan érzett Cilka, nekem néha kicsit sok volt, ahogy állandóan magát hibáztatta mások sorsának alakulása miatt, illetve hogy bűnösnek tartotta magát olyanért is, amiről nem tehetett. Tudom, hogy a túlélők körében nagy számban voltak azok, akiknek lelkiismeretfurdalásuk volt, amiért ők túlélték, de valahogy ez ebben a könyvben kicsit hamisan és erőltetetten hangzott.

Ma korábban mentem ki a kutyával sétálni, merthogy a séta után be akartam ugrani vásárolni némi zöldséget magamnak. Szerencsére nem kellett sorban állni és szépen fel volt töltve a bolt. Pontosabban újabb hiánycikk van: liszt. Valószínűleg mindenki rákapott az otthoni sütésre és ezért. (A heti házhozszállításos rendelésben viszont sikerült venni egy 1,5 kg-os zacskót.) Mivel a bolt kicsi, eléggé limitált, mit lehet venni. Pl. csak egyfajta sajt van. Van még készletem a legutolsó Lidl vásárlásból, de gondoltam, nem árt egy kicsit körbenézni.

A kicsi online tanításához adtak néhány újítást. Van egy külön menü, ahol a gyerek megkapja a tanároktól a kijavított anyagokat. Ma az is kiderült, hogy az online órákról, ha le is marad, bármikor újra megnézheti. Ez jó! Nem mintha lemaradna bármiről is, mert gondoskodom róla, hogy ott legyen, de így lehetősége van visszanézni azt, amit esetleg nem értett meg elsőre.

Ma zeneórán klasszikus darabokat kellett hallgatnia: Vivaldi, Beethoven, Mozart, Bach. Rohadtul unta, pedig a legjobb és legérdekesebb darabokat választotta ki a tanár. A Négy évszakot ráadásul úgy kellett volna hallgatnia, hogy egy zenész kommentálja. Tök érdekes dolgokat mondott - szerintem. A gyerek meg majd felcsavarodott. Még Beethoven Sorsszimfóniájának első részét (ami szerintem a legjobb) is csak úgy volt hajlandó végighallgatni, hogy én erősködtem, hogy legalább ezt a 10 percet hallgassa végig, mert nagyon jó. Reménytelen a gyerek.

Ma egyébként apuka azt mondta, hogy erősen gondolkodik, hogy mégsem küldi a gyereket abba a suliba, ahova nagyon akar menni. Azt mondta apuka, hogy "teljesen felesleges", merthogy semmi nem érdekli és a legalapvetőbb dolgokat sem képes megjegyezni. Inkább a nagyobbat beiratja a drága, de az ország legjobb 10 iskolájába tartozó sevenoaksi suliba, merthogy okos és akar tanulni, minthogy kifizesse ezt a drága magánsulit a kicsinek. Szerinte tökéletesen megfelelne neki az állami iskola is. Anyuka ellenzi az egészet, merthogy olyan, mintha feladná a gyerek neveltetését. Szerintem mindkettőjüknek igaza van. Tényleg nem kellene feladni, de teljesen felesleges elit suliba járatni, amikor SEMMI de SEMMI nem érdekli őt. Ebben az új suliban van művészeti és sport tagozat is, tehát nem csak az általános tantárgyakra koncentrálnak. De a gyerek nem jó a sportban sem és már rajzolni sem akar. Szóval tényleg pénzkidobás. És az állami iskolák között is vannak nagyon jók, amiért viszont nem kell fizetni. Kíváncsi vagyok, mi lesz a döntés.

Szokás szerint bevonatoztam a Victoria pályaudvarra, ahol metróra ültem, és elmentem a Towerig. Egy részét láttam már korábban, de sok helyre - idő hiány miatt - nem jutottam el. Szóval most elhatároztam, hogy mindent megnézek, amit lehet, így beálltam a kígyózó sorba, amely a bebocsátásra várt. Viszonylag gyorsan ment a dolog.

A Tower of London a folyó túloldaláról

Várakozás közben elcsodálkoztam valami egészen furcsa dolgon. A Towert várárok veszi körül, amiben persze már nincs víz, csak fű. Az akkori meleg és száraz nyár miatt locsolták a füvet, pontosabban azt a kiégett valamit, ami a zöld gyep helyén volt. Hát ilyet még nem láttam Angliában, hogy locsolnak! 

A Towerbe belépve rögtön felmentem az egyik toronyba (a leírás szerint a legrégibbe), ami Edward korabeli bútorokkal volt berendezve. Innen aztán továbbaraszoltam (merthogy irgalmatlan tömeg volt, szóval igazából haladni nem nagyon lehetett, mi több fényképezni is nehéz volt, merthogy annyian voltak mindenütt) a várfalon, ami a következő toronyba vezetett. Közben megcsodáltam a Tower Bridge-t. És hogy mekkora szerencsém volt! Pont áthaladt egy hajó, így felnyitották a hidat.

Tower Bridge félig nyitott állapotban.

Az egyik toronyban (sajnos itt nem lehetett fényképezni) bemutattak néhány koronát, amit korábban az uralkodók használtak. Mint kiderült, az 1640-es forradalom idején megsemmisítették a koronaékszereket, és ezt követően a restauráció idejétől szinte minden uralkodó új koronát gyártatott magának. 

Egy másik toronyban sok híres angol raboskodott, és ezek a rabok mindenfélét belevéstek a falakba. A falfirkák többsége egészen jól olvasható, pedig nem egy több száz éves. Nagyon sok rab szerzetes vagy pap volt, akiket VIII. Henrik záratott be. Aztán volt egy fegyverkiállítás, ahol páncélok sorakoztak egymás mellett. Kiállították VIII. Henrik egy fiatalkori, illetve egy felnőttkori páncélját. Szép termetes ember volt! De ott volt I. Károly díszes páncélja, amit később II. Károly (I. Károly fia) is használt.

Nagyon tetszett egy normann-kori kápolna masszív falakkal és oszlopokkal. Mennyire monstrumnak nézett ki a gótikus katedrálisok után! Viszont pont az egyszerűsége miatt - semmi festmény, díszítés, csak a csupasz falak és a kicsit még nehézkes boltívek - nagyon szép volt.

Ezután ismét sorbaálltam azért, hogy bejussak a koronákhoz. Nem azt mondom, hogy iszony sebességgel haladtunk, de azért nem volt idegtépő a várakozás. Közben szemrevételeztem azokat az épületeket, amelyeket már megnéztem. Talán a legszebb része az egész épületkomplexumnak a Fehér torony (ahol a normann kápolna, illetve a fegyverkiállítás volt).

Az épület, ahol a koronaékszereket őrzik és az előtte várakozók sora

Aztán végre bejutottam az épületbe. A terembe egy egy méter vastagságú acélajtó nyílik. Ugyan a korábbi látogatásom alkalmával már láttam mindent, de azért ismét megcsodáltam a koronákat, jogarokat és egyéb ékszereket. Csodaszépek! Nekem még mindig Viktória gyémántokkal kirakott kis koronája tetszik a legjobban.

Ezután az a torony következett, ahol valószínűleg Boleyn Anna várt a kivégzésére. Nem tudják pontosan, hogy melyik helyiségben, csak azt, hogy valószínűleg ugyanabban a szobában őrizték, ahol korábban az esküvőjére készülődött. 

Az udvaron még mindig ott voltak a fekete hollók, lenyírt szárnyakkal. Ugyebár az a legenda, hogy amíg a madarak el nem repülnek, addig a királyság nem szűnik meg Angliában.

Aztán az udvaron csatlakoztam egy csoporthoz, hogy meg tudjam nézni a Szent Péter és Vincula királyi kápolnát (csak meghatározott időben van nyitva, és akkor is csak vezetővel lehet bemenni). Sajnos itt sem lehetett fényképezni. A kápolna érdekessége, hogy csak két hajós és a két hajó különböző: az egyikben áll egy hatalmas orgona, a másikban van az oltár.

Miután a pincétől a padlásig minden megnézhető helyet megvizslattam, átsétáltam a Tower Bridge-n. Gyönyörű ez a híd! Bár ez a bilikék szín... Igaz, lehet, hogy pont ettől a lehetetlen kéktől ennyire egyedi az egész. Itt is hosszú sor állt, hogy megnézzék belülről a hidat, de ezt most kihagytam, majd legközelebb. Inkább továbbmentem, és a másik parton legyalogoltam a Belfast nevű hajóig.

HMS Belfast

A Belfastról azt kell tudni, hogy nemcsak a II. világháborúban, de a koreai háború idején is használták, majd kivonták a forgalomból, és múzeumnak rendezték be. A maga idejében egy modern hajónak számított, nagyon jól felszerelt volt: hatalmas konyha, hentes, pékség, fogorvos, kórház műtővel, aszalosműhely, esztergályosműhely, fogda - hogy csak néhány dolgot említsek, amely megtalálható volt a fedélzeten.

A legénységi szállás

Az alsó fedélzetekre is le lehetett menni, ahol a motor és minden egyéb technikai berendezések voltak. Iszony picike volt a hely, időnként a hátizsákom csaknem fennakadt a létrákon való fel-le mászkálásban. De megérte, mert nagyon érdekes volt mindent. 

Az alsó fedélzeten található bombaraktárban sorakozó lövegek.

Természetesen a fedélzeten megnéztem a lövegtornyokat, már amelyikbe be lehetett menni. Odabent egy kis film bemutatta, hogy hogyan zajlott egy kilövés, közben pedig jelképesen betöltötték a lövegeket, illetve elsütötték őket. Irtó érdekes volt!

A hajó után már nem mentem más helyre, mert sajnos szinte minden bezárt délután 5, de legkésőbb 6-kor. Szóval elsétáltam a Belfasttól a Victoria pályaudvarra. Közben bámészkodtam mindenfelé. Láttam a Monumentet, ami egy magas oszlop a tetején egy aranyozott lánggal. Volt Londonban egy nagy tűzvész, ami a város jelentős részét elpusztította, ennek a tűznek az emlékére emelték az oszlopot. (A kiírás szerint, ha lefektetnénk az oszlopot és húznánk vele egy kört, akkor megkapnánk azt a területet, amely a tűzvészben elpusztult.) Láttam ezen kívül kis keskeny házakat. Nagyon mókás, hogy egy ház gyakorlatilag olyan "széles", mint az egyetlen ablak, ami homlokzatán van.

A cím azért egy kicsit megtévesztő, mert valóban a fájdalomról is szó esik a kötetben, de inkább azt helyezi előtérbe, hogy mennyire gyávák az emberek ahhoz, hogy kiálljanak magukért, hogy felnőjenek és éljenek. És igen, ha ezt megteszik, az sokszor fájdalommal jár, de ez a fájdalom szükséges a továbblépéshez.

A kötet több előadás szövegét tartalmazza. Vannak átfedések a témák között, mi több ismétlések, de egyáltalán nem bántam egyiket sem. Jó volt elolvasni bizonyos dolgokat többször is. Az előadásmód a szokásos kicsit földbe döngölős Csernus-féle megfogalmazás, de szerintem ezekben a témákban kell ez a hangnem, hogy felébredjen az ember. Szerintem már az is haladás, ha egyáltalán gondolkodásra provokál, aztán hátha utána lesznek olyanok, akik ténylegesen mernek lépni.