Mivel korábban jártam már a városban, ezért elméláztam egy darabig, hogy most menjek, ne menjek, de aztán úgy döntöttem, hogy olyan helyes kis hely volt, hogy mégiscsak elmegyek. (Mondjuk, ha nem lenne a kedvezményem a vonatjegyre, akkor lehet, hogy nem mentem volna, merthogy több mint 40 font lett volna a jegyem, de így a kedvezményes kártyámmal 27 fontból megúsztam a dolgot.)
A másik ok, amiért hezitáltam, hogy menjek-e, az időjárás volt. (Hát mi más?) A csütörtök esti időjárás jelentésben még az szerepelt, hogy pénteken szép idő lesz, szombaton pedig "not too bad", vasárnap meg pocsék. Hát a pénteki szép idő nem jött be, eléggé felhős volt, hűvös is volt, szóval ezek után elbizonytalanodtam, hogyha az időjósok szerint ilyen a "szép" idő, mit várjak a "not too bad"-től? A péntek esti időjárás jelentésben már az szerepelt, hogy többnyire napos, egy-két helyen zivatarral...
De azért mégis nekivágtam. Két és félórás vonatozás, kétszeri átszállás és három különböző vonattársaság szolgáltatását igénybe véve, megérkeztem Winchesterbe. Hétágra sütött a nap, de meglehetősen hűvös volt, a szél időnként kimondottan kellemetlen volt, és időnként eléggé aggasztó sötét felhők jelentek meg majd tűntek tova.
Az első úticélom a városháza tövében található információs központ volt. Átballagva a városon egy teljesen más részét láttam, mint az előző alkalommal. A városházához már akkor is volt szerencsém, de ez az épület annyira szép, hogy többször is meg lehet csodálni.
A városháza épülete, amely korábban kereskedelmi központ volt.
A városháza szomszédságában áll egy nagyon helyes kis vörös téglás tornyos épület. Ez az Apátsági ház, amely az egyetlen megmaradt épülete az egykori Szent Mária Apátságnak, amelyet Nagy Alfréd király felesége, Ealshwith (jó kis neve van, a tájékoztatóból lestem ki, mert ezt a nevet nem lehet megjegyezni) alapított a 10. század folyamán. Ma egyébként a polgármester rezidenciája üzemel benne, és mögötte egy nagyon helyes kis parkocska húzódik meg.
Ezzel az épülettel szemben található egy járdaszigeten Nagy Alfréd királynak a szobra.
Nagy Alfréd szobra
Az utca, amelynek a végében áll a szobor, a legrégebb angol utca, ami az országban található. Alfrédról egyébként azt kell tudni, hogy Wessex királya volt. A vikingekkel szemben győzedelmes hadjáratokat vezetett és Winchester volt az országa fővárosa.
Innen továbbsétálva eljutottam egy ezer éve működő vízimalomhoz.
A malom a hozzátartozó kertből.
Pontosítok, ezer évvel ezelőtt is állt már itt egy malom, de a most látható a kinézetét 1744-ban nyerte el. A malom egyébként az Itchen folyó felett áll, ami meglehetősen kis folyócska, viszont a sebessége elképesztő. A vízszint meglehetősen magas volt, és mint kiderült az év eleji áradások elég komoly gondokat okoztak erre, mi több a malom zárva is volt a magas vízállás miatt, és csak előző nap nyitották meg. Mekkora szerencsém volt! Az épület alagsora gyakorlatilag a folyószintje, itt lehetett látni, ahogy a víz megforgatja a kereket, ami aztán mindenféle fogaskerekeket forgatnak meg, amik aztán a földszinten található malomkövet forgatják. Lenyűgöző volt, ahogy a víz zubogott lefelé. A földszinten pedig látni lehetett, ahogy a hatalmas malomkő megőrli a búzát (mindent finom fehér lisztpor borított be). A lisztet aztán zsákokba töltötték, és a malom boltjában lehetett is vásárolni belőle.
Rögtön a malom mellett található a Városi híd. A hagyomány szerint az első hidat Szent Swithun (ismét egy megjegyezhetetlen név!) egy 9. századi püspök építette ide. (Később a püspököt szentté avatták és ma Winchester védőszentjeként tartják számon, az ereklyéit a helyi katedrálisban őrzik.) Visszatérve a hídra, a mostanit 1813-ban építették, de ugyanolyan szélességű, mint annak idején a Swithun által építtetett.
A folyóparton folytattam tovább a sétámat. Meg kellett ismételten állapítanom, hogy annak ellenére, hogy ez nem egy nagy folyó, valami elképesztő a sebessége. Pedig nem Himalája nagyságú hegyek veszik körbe a települést, bár vannak dombocskák körbe, de azért nem akkorák, hogy indokolnák ezt a sebességet.
Egy idő után egy magas fal tűnt fel a parton, ez az egykori középkori városfal megmaradt része. A fal mögött találhatók az egykori Wolvesey kastély maradványai.
A kastély romjai
A kastély eredetileg a püspöki rezidencia része volt. A többsége megsemmisült, a nagyobbik részén ma egy füves rész található, amit sportcélokra használnak, vannak a romok és egy részén felépítették 1684-ben az új püspöki rezidenciát (ma is itt lakik a winchesteri püspök).
A palota szerintem gyönyörű lehetett, a romok még ma is lenyűgözőek. Megmaradt egy őrtorony egészen jó állapotban (a tetején látni az toronyba vezető ajtókat). A konyha két fala is viszonylag épen áll, bár semmi nem utal arra, hogy ez egykor konyha volt (érdekes, hogy korábban ilyen romok esetében láttam az egykori kandalló nyomait, itt semmi erre utaló jel nem volt). Az egykori nagycsarnok, amelyben annak idején a püspök fogadta a vendégeit, egyik fala szinte teljes épségben állt. A tetején lehetett látni azt a folyosót, ami a csarnok felett vezetett át. Egy kapu is viszonylag jó állapotban megmaradt, egy-két helyiség is (az egyikről úgy vélték, hogy ez lehetett a kincstár), mi több, lehetett látni a korabeli vezetéket, amelyen keresztül a vizet eljuttatták a kastélyba. Sajnos azonban a kastély többsége eléggé romos állapotban volt, és igencsak nagy képzelőerővel kell rendelkeznie az ember fiának, hogy elképzelje, milyen is lehetett ez annak idején.
A romokat elhagyva már látni lehetett a winchesteri kollégium kápolnájának tornyait. Nagyon nagy szerencsém volt, mert aznap éppen be lehetett menni körbenézni. Na, nem csak úgy bóklászva, hanem szigorúan vezetővel, aki nagyon sok érdekességet mesélt az épületről. A kollégiumot 1382-ben alapította egy William of Wykeham nevezetű püspök. (Ez a legrégibb folyamatosan működő kollégium Angliában.) Nagyon szegény családból származott, és ezért elhatározta, hogy szegény családból származó, tehetséges fiúk számára létesít egy kollégiumot. Ahol ma a portásfülke található, az a legrégebb épületrész. A bejárat felett Szűz Mária szobra található, aki a kollégium védőszentje. Mint kiderült, az épület tornyán látható szobrok nem eredetiek, csak hasonmások. Az idegenvezető néni (szerintem minimum 70 és a halál között volt, de mindent tudott az épületről és nagyon érdekesen mesélt róla) azt mondta, majd megmutatja később, hogy miért. Elmondta, hogy a második torony első szintjén volt régen a kollégium igazgatójának a szállása, de minekutána manapság már családosak az igazgatók, így kénytelenek voltak egy új szállást kialakítani a számukra. (Mit ne mondjak, nagyon élvezném, ha egy ilyen helyen lakhatnék, de hát mivel ez fiúiskola, csak férfi igazgatók lehetnek...)
A kollégium egyik belső udvara.
A következő udvarban aztán az idegenvezetőnk megmutatta, hogy miért is cserélték le a szobrokat. Az torony belső oldalán is ugyanolyan három figura látható, de szinte teljesen felismerhetetlenek. Ezek az eredetiek és az időjárás következtében váltak ilyen felismerhetetlenekké. Az udvar egyik oldalán állt az a torony, amiben annak idején az igazgatók laktak, körben tantermek találhatóak, míg a toronnyal szemben lévő oldalt teljes egészében a kollégium kápolnája foglalja el. Az udvar egyik oldalán található egy kút - nagyon sokáig ez volt az egyetlen hely, ahol vízhez jutottak a diákok. Ma is üzemel, egy ezüst pohár van felakasztva a kút mellé, ha valaki inni szeretne a vízből, ezt használhatja. Valamikor valamiféle kis tetőt építettek a kút fölé, hogy aki használja, valamennyire védve legyen az időjárástól, de ez ma már megszűnt. Itt mondta el az idegenvezető, hogy először a csatornahálózatot, vizet alakították ki az épületben, aztán az áramot vezették be. A fűtés... Na, igen. Ez csak a 20. században építették ki. Történt ugyanis, hogy egy télen annyira hideg volt, hogy még hó is esett. A fiúk hóembert építettek, és bevitték a szobájukba. Három nap után sem olvadt el odabent a hóember, és akkor úgy döntött a kollégium vezetősége, hogy illene bevezetni a fűtést. Ez azért elég durva!
Ezek után bementünk a 14. századi kápolnába. Gyönyörű az épület, a gótika csodája. A mennyezet eredeti, fából készült. Az oltár szobrait annak idején VIII. Henrik megsemmisítette, a többségüket a viktoriánus időkben pótolták. Az üvegablakok nagy része sajnos nem eredeti. Történt ugyanis, hogy egyszer kiszedték őket, hogy elviszik északra felújítani. A felújító társaság úgy vélte, hogy mégsem tudja felújítani, ezért eladták. Szóval a most láthatók az eredetiek alapján készített másolatok. Az is kiderült, aki valaha ebben a kollégiumban diákoskodott vagy tanított, az abban a kiváltságos helyzetben lehet, hogy a családtagjai itt házasodhatnak, illetve itt lehet a keresztelőjük. Az idegenvezető elmesélte, hogy egyik hétvégén pont egy keresztelőbe futott bele. Kiderült, hogy a nagypapa egykor itt tanított, ezért a fia itt esküdhetett, és most az unokát itt keresztelik. Jópofák ezek a britek a hagyományaikkal.
A kápolnából kijőve egy meglehetősen kétes kinézetű lépcsőn lehetett felmenni a nagycsarnokba. A lépcső eredeti, két egyforma magasság nincsen a lépcsőfokok között, fából készült, és az idegenvezető néni szerint ha esik és nedves lesz, akkor kész életveszély, mert még csúszik is. A nagycsarnok meglehetősen egyszerű, irgalmatlan belmagasságú helyiség. A tetőzet még eredeti, fából készült, de az üvegablakokat kicserélték valamikor a viktoriánus időkben. Egyszerű fa asztalok (egyetlen vízszintes pont nélkül) és fa lócák állnak a falak mellett - négyszáz éve ugyanezeken az asztalokon esznek a fiúk. A lócákat egészen fényesre koptatták a fiúk az évszázadok során. A csarnokból három ajtó vezet a konyhába - az természetesen már modern.
A nagycsarnokból az új (15. századi) kápolnához mentünk. Egy nagyon helyes kis épület, amelyet egy kerengő vesz körül (az épületbe nem lehet bemenni). A kerengő mennyezete fából készült és eredeti. Az érdekessége még a kerengőnek, hogy számos itt tanuló diák belevéste a nevét a falakba. A másik érdekessége a helynek, hogy az utoljára készített Nyomorultak c. film egyes részleteit ebben a kerengőben vették fel.
Innen egy "új" épülethez mentünk, amelyben az "új" tanterem volt. Hát ki más építette, mint Christopher Wrent? Pontosabban nincs konkrét feljegyzés arról, hogy ki építette, de minden valószínűség szerint ő követte el az épületet (az idegenvezető néni szerint rém ronda - szerintem azért nem annyira vészes!). A tanterem egyébként a legnagyobb tanterme a kollégiumnak, többnyire vizsgákat és nagyobb rendezvényeket tartanak itt, ha az időjárás nem alkalmas arra, hogy a szabadban tartsák azokat (egyébként ma 700 fiú tanul a kollégiumban - hogy ezek hogy férhetnek itt el, az rejtély számomra, mert azért nem annyira nagy ez a terem sem). Az épület mögött egy hatalmas füves terület található, itt krikettet, focit játszanak a fiúk. A távolban látni lehetett a különböző szakok épületeit: zenei, művészeti stb.
Ezek után megnéztük még a viktoriánus szárnyait is - meglehetősen különbözik az eredeti épületektől. Azok kőből épültek, szürkék, a viktoriánus szárny viszont vörös téglás.
És akkor itt be is fejeződött a séta. A fiúk ugye éppen a húsvéti szünetüket töltötték, szóval egyetlen árva lelket sem láttunk az egész épületkomplexumban. De ismét megállapítottam, hogy azért milyen hangulatos lehet egy ilyen többszázéves kollégiumban tanulni.
A kollégiumot elhagyva, annak a közvetlen szomszédságában megtaláltam Jane Austin házát.
Jane Austin háza.
Élete utolsó hat hetét ebben az épületben élte le és itt is halt meg. Ma magánház, nem látogatható. (Valószínűleg sokan bezörgethettek meg beleshettek az ablakon, és ezért van sűrű függönnyel lefüggönyözve, mi több egy meglehetősen nyers kiírás is szerepel az ajtón, hogy ne kopogjanak, magánház!)
Innen továbbsétálva átmentem a Kingsgate alatt, amelyet már két évvel ezelőtt is megnéztem. Ez az a kapu, ami felett egy templom található, St. Swithun temploma. Most nem mentem fel, merthogy még annyi minden látnivaló volt hátra.
Rögtön a Kingsgate szomszédságában található a Prior kapu, amelyen keresztül már a katedrálishoz tartozó területre jut az ember. A kapun belépve rögtön jobbra ott található a középkori Cheyney Court, ahol annak idején a püspökök ítélkeztek. Mellette egy hosszú, szintén középkori épület található. Annak idején ez volt a Zarándokok iskolája, ma zeneiskola működik benne (éppen gyakorolt egy kórus, így a nyitott ablakon keresztül meg lehetett hallgatni őket).
Még a katedrális előtt található a Dean Garnier kert. Valamikor a katedrálishoz monostorához tartozott ez a terület, de ezt a kertet csak 2006-ban hozták létre. Egy kis lépcsőn kell felmenni hozzá, szóval gyakorlatilag egy félemeletnyi magasságból lehet megtekinteni a katedrálist, merthogy ez közvetlenül a szomszédságában található. A kert kis helyeske, a katedrális meg gyönyörű.
Szóval a kert után rögtön betértem a katedrálisba. Amikor korábban itt jártam, akkor még nem kellett belépőt fizetni, most viszont 7,50 fontba kerül a jegy. Cserébe egy éven keresztül ugyanezzel a jeggyel újfent be lehet jönni. Meglepő módon magyar tájékoztatót is találtam a katedrálisról.
Az épületet 1079-ben kezdték el építeni (ekkor Winchester volt Anglia fővárosa). A legrégebbi része az altemplom, a kereszthajóban pedig még látni az eredeti normann épületrészt. A római Szent Péter bazilika után ennek az épületnek van a leghosszabb hajója. A bejárat felett található hatalmas üvegablak 1660-ban került a helyére, miután az előtte lévőt a polgárháborúban megsemmisítették.
Szokás szerint egy-két híresség meg kevésbé ismert ember van eltemetve a katedrálisban. A leghíresebb mind közül Jane Austin.
Jane Austin emléktáblája
Viszonylag közel a bejárathoz található egy arany tábla a falon, illetve egy fekete márványlap a padlón, amely erről emlékezik meg. Ennek közelében található a fekete márványból készült szenteltvíz tartó, amely Szent Miklós életét örökíti meg. A kórus gyönyörű faragott oszlopai lenyűgözőek. A főoltár kőből készült, csupa faragás. Hihetetlenül szép. Ilyenkor mindig elmélázom azon, hogy nem tudni, ki faragta ezeket a csodás szobrokat, csipkéket, pedig micsoda mestermunkát végzett.
A kórus alatt található az a pici kis kápolna, amelynek falfestményei a 12-13. századból származnak. Egy nagyon kedves hölgy felvilágosított, hogy a mai napig használják ezt a kápolnát, például most húsvétkor is misét tartanak benne. Mint mondtam, a kereszthajókban látni az eredeti, normann időkből származó templomrészt. Az oszlopok vaskosak és az egész kereszthajó teljesen elüt a főhajó könnyed, meseszép gótikájától. A baloldali kereszthajóban lehet lemenni a kriptába. Az ajtón szerepel, hogy meg kell várni a vezetőt, hogy az körbekalauzolja az embert. Hát most nem kellett várni senkit. Gyakorlatilag le se lehetett menni, mert az egész altemplom vízben állt. A tiszta vízben visszatükröződtek a mennyezet bolthajtásai, a folyosó közepén pedig ott állt egy szobor magányosan.
Az oltár mögött ikonok sorakoztak, a 20. században készítette őket egy orosz jóember. Szintén itt található a már korábban említett Szent Swithunnak a sírja.
Az oltár mögött három kisebb kápolna található, ebből a legnagyobb nem volt látogatható, merthogy éppen felújították. A másik kettő gyönyörű szép volt, a mennyezetük festett, az egyikben pedig körben faragott faburkolat borított a falakat. Itt az oltár mögötti részen táblák hívták fel a figyelmet arra, hogy vigyázzanak a látogatók a padlóval, merthogy eredeti 12. századi padlólapok borítják. Nagyon szépek, de ugye nem kell említenem, hogy a vízszintest még meg sem közelítik?
A jobboldali keresztszárny szintén normann korabeli. Egy lépcsőn felmenve körbe lehet nézni az emeleten, ahol egy kis kiállítást rendeztek be. VIII. Henrik idejében sok szobrot tönkretettek, ezek maradványait lehet megtekinteni, illetve itt van Tudor Máriának (I. Erzsébet nővére) egy széke is. Nem mellesleg ebben a templomban házasodott össze a férjével. Még egy emelettel feljebb található a katedrális könyvtára mindenféle régi könyvvel, illetve a winchesteri bibliával. Erről azt kell tudni, hogy a legnagyobb 12. századból származó biblia. Tényleg nagy, de úgy egyébként semmi különös nincs benne. Már úgy értem, hogy nem különösebben díszített példányról van szó.
Kifelé menet még megtaláltam azt a kápolnát, ahol William of Wykeham, a kollégium alapítója, van eltemetve.
A katedrálist elhagyva átballagtam az előtte elterülő parkon, majd végigsétáltam az egyik sétálóutcán, ahol mindenféle régi házat csodáltam meg. Találtam egy nagyon picike templomot. A 11. században ez az egész környék a Hódító Vilmos által épített palotához tartozott. Ez a pici templom az egykori palota kápolnájának helyére épült.
Nem messze innen található a 14. században épült kereszt. Az utca végén pedig ott található a Nyugati kapu. Ez az egykori városfal része volt. Az persze megsemmisült, csak a kapu maradt, amiben pici múzeumot rendeztek be a város történetével kapcsolatosan, illetve fel lehet mászni a kapu tetejére, ahonnan végig lehet látni az egész fő utcán, amelynek a végén ott áll Nagy Alfréd szobra. A kapu egyébként 150 éven keresztül börtönként is funkcionált, az itt fogva tartottak falfirkái ma is láthatók.
A Nyugati kapu közelében találhatóak az egykori Winchester vár maradványai, amit még Hódító Vilmos építtetett. Tényleg csak maradványok, néhány faltöredék aztán ennyi. Ha nem hívják fel a figyelmet rá, simán elsétálok mellette. Emögött viszont megmaradt a középkori vár 13. századból származó Nagycsarnoka. Egy egészen egyszerű épület, amely az udvar központja volt annak idején, illetve bíróságként is működött. Az utolsó ember, akinek a tárgyalását itt tartották Sir Walter Raleigh volt (sikkasztással vádolták és el is ítélték).
A középkori vár megmaradt nagycsarnoka.
De a legfontosabb dolog ebben az épületben a kerekasztal. Artúr király kerekasztala függ a falon.
Artúr király kerekasztala.
700 éve itt függ, rajta a kerekasztal lovagjainak nevével, középen pedig magának Artúr királynak a festményével. Néhány éve leszedték, hogy restaurálják, akkor megnézték, hogyan is készült az asztal. Erről készítettek is egy modellt, ami a múzeumban látható.
A Nagycsarnok mögött található Eleanor királyné kertje - semmi extra, még virágok se nagyon voltak benne.
Megmondom őszintén, rendesen elfáradtam, szóval miután ezt is megnéztem, elkúsztam az állomásra, aztán elindultam haza.