Mivel "lehűlt" a levegő (alig 21 fok volt reggel) és esőt is mondtak (visszafelé ömlött), így úgy döntöttem, hogy barlangászok egy kicsit. Mallorcán meglepően sok barlang van, az útikönyv szerint ez a legszebb, szóval elindultam.

A barlang a szigeti keleti csücskében, Portocisco közelében található. Eltrappoltam a buszpályaudvarra (40 perc alatt, mindenféle elkeveredés nélkül simán odaértem), ahol felszálltam a 412-es buszra, ami gyakorlatilag csaknem a barlang bejáratánál tett le. Az út kb. 1 órás volt és többé-kevésbé a part közelében haladtunk.

Megérkezve, rögtön megvettem a jegyet. Mint kiderült, órás ciklusokban engedik be a jónépet. Gondoltam, akkor lesz valami magyarázat is, hogy mit láthatunk stb. A jegypénztártól át kell gyalogolni egy szép kis ligeten a barlang bejáratáig.

A kis liget, amin keresztül a barlanghoz el lehetett jutni.

Mivel több mint félórám volt az indulásig, ezért gondoltam, körbenézek a környéken. Mindjárt kiderült, hogy a közelben van egy kis öbölke.

A kis öböl, amit felfedeztem.

Sikerült úgy lemásznom, hogy nem törtem ki a nyakam, bokám stb. De nagyon megérte! Tényleg csak egy egészen picike volt az egész, de gyönyörű kristálytiszta volt a víz, és irtó hangulatos volt az egész. A visszafelé utat is sikerült épségben megtennem. Mi több sikerült egy virágzó kaktuszt is fotóznom. Hatalmasra nőtt jószágokat láttam már az út mellett is, igaz, azoknak sárga termésük/viráguk volt, ennek itt sötétvörös.

Mire visszatértem a barlang bejáratához szép kis tömeg gyűjt össze. Leültem egy padra, és nemsokára mellém ült egy idősebb német hölgy, aki kicsit aggodalmasan nézte a gyülekező tömeget. A végén megkérdezte, hogy szerintem ezek mind a 12 órási bemenetelre várnak? Mondtam, hogy szerintem igen, de tényleg nagyon fura volt, hogy ekkora tömeget engednek be egyszerre.

A barlangot egyébként 1896-ban egy francia geológus térképezte fel. Ezt követően vált a sziget legismertebb és leglátogatottabb barlangjává.

Pontban 12-kor a tömeg megindult befelé. Elég rémisztő volt, ahogy a rengeteg ember elindult a bejárat felé. Szerintem kb. 100 ember tutira összegyűlt. Nem sokkal azután, hogy beértem, kiderült, hogy nincs vezetett túra, innentől kezdve mindenki szabadon bóklászhat és a saját (meg persze a tömeg sodrása) tempójában haladhat. Igyekeztem minél jobban lemaradni a tömegtől, hogy nyugodtan nézelődhessek és fényképezhessek. Néhányan gyakorlatilag majd fellöktek, úgy törtettek tovább. Hogy hova rohantak, nem tudom.

Az első, ami meglepett, hogy nem volt egyáltalán hideg. Mondjuk előrelátóan hosszú nadrágban mentem, de a pulóveremre egyáltalán nem volt szükség. Igazán kellemes volt a hőfok. A másik furcsa dolog az volt, hogy gyakorlatilag már a bejáratnál rengeteg cseppkőbe botlott az ember, vagyis nem kellett hosszan lefelé mászni a mélybe, hogy az emberfia lásson valamit.

Csodaszépek voltak, rengeteget fotóztam.

Majdnem 50 perc élvezkedés után a "teremőrök" (szóval azok a jóemberek, akik az út mellett terelték a népet, hogy azért mégse keveredjenek el a barlang belsejében), el kezdtek hajtani minket, hogy igyekezzünk, mert lemaradunk a "koncertről".

Szóval igyekeztem, de azért nem törtem össze magam. Egyrészt azért, mert változatlanul csodaszép dolgokat lehetett látni, másrészt meg azért sem, merthogy a nedvességtől piszkosul csúszott a betonozott út. Nem akartam kitörni a nyakam  - ha már az öbölke megnézését megúsztam, nehogy már egy betonozott úton érjen baleset!

Aztán egy kanyar után egy hatalmas nagy "helyiségben" találtam magam, ahol a jobb oldalt egy tó volt, vele szemben pedig, a domboldalon padok sorakoztak, és ott ült már a "nép". Kerestem magamnak egy jó kis helyet, aztán vártam a koncertet. Egy bácsi spanyolul, rémes angolsággal, németül és olaszul (gondolom, azokon sem tökéletesen) elmondta, hogy most egy koncertet fogunk látni, maradjunk csendben.

Ezt követően csaknem az összes világítást lekapcsolták, csak néhány lámpa maradt égve a tó szélén. Aztán egyszer csak hegedűszó hallatszott, és a tó végéből három csónak közeledett felénk. A csónakok szélei voltak csak megvilágítva, úgyhogy irtó hangulatos volt, ahogy a csónakalakú lámpácska sorok közeledtek. Csak az egyik csónakban voltak zenészek (ha jól láttam négyen voltak összesen), a másik két csónak csak díszkíséret volt. Szép lassan elúsztak előttünk, majd a bal oldalon, éppen, amikor befejezték a játékot, megálltak. Ezt követően újból rázendítettek egy másik darabra. Miközben játszottak, a két üres csónak köröket írt le körülöttük. Változatlanul csak a csónakok lámpácskái világították meg a tavat. Aztán ez a két csónak szép csendesen eltűnt a semmiben, majd a zenészeket szállító is lassan megindult kifelé. Mire elhallgattak a zenészek, a csónak eltűnt a sötétben. Irtó hangulatos volt az egész.

Ezt követően ismét különféle nyelven elmondta a bácsi, hogy kifelé menet igénybe lehet venni a csónakokat, vagy gyalog is el lehet indulni. Én először megvártam, hogy a tömeg elvonuljon, addig is körbenéztem, majd a gyaloglást választottam. 

A víz valami hihetetlenül tiszta volt, nem tudom, milyen mély lehetett. A tisztasága miatt nagyon sekélynek nézett ki, de tudom, hogy ez csalóka, mert ezek a tavak nagyon mélyek szoktak lenni. Igazából azért is jobb volt gyalogolni, mert egyrészt a csónakokra irtó sokat kellett várni, másrészt kb. 5 perc alatt a tó túloldalán voltam. Tehát nem egy megerőltető gyaloglás volt. Nem beszélve arról, hogy így sokkal több mindent láttam, mint a csónakból.

Ezt követően, nem tudom, mi oknál fogva, az emberek többsége vágtázva elindult a kifelé vezető lépcsőn. Holott itt is meseszép cseppkövek voltak, egy-két helyen pici tavacskák - nem is értem, hogy miért loholtak ennyire. Volt, hogy csaknem fellöktek, amikor megálltam fotózni. Nem zavartattam magam, én szép nyugiban haladtam kifelé és bizony nem egyszer megálltam gyönyörködni.

Több mint egy órás volt a barlangi séta. Nagyon élveztem! Mivel a visszafelé menő busz indulásáig volt még időm, így sétáltam egyet a barlang körüli parkban. Az útikönyv azt ajánlotta, hogy semmiképpen ne hagyja ki az ember - hát ha nem bóklászom, akkor se sokat vesztettem volna. Szép volt, de azért semmi extra nem volt benne.

Visszafelé irtózatos nyári zápor kapott el minket. Olyan sötét volt az ég, hogy a hegyeket sem lehetett látni. Villámokat annál inkább. Hogy a sofőr időnként mit látott az útból, nem tudom, merthogy annyira esett, hogy a legnagyobb fokozaton is alig bírta a vizet törölni az ablaktörlő. Aztán ahogy közeledtünk Palmához, úgy csendesedett az eső, és mire ideértünk, el is állt.

Már olvastam az írónőtől, így sejtettem, hogy semmi nem olyan egyszerű és semmi nem az, aminek látszik. Ennek ellenére folyamatosan meglepődtem a különböző csavarok következtében. Azért persze voltak olyan fordulatok, amikor kicsit összeráncoltam a homlokomat, hogy azért ezt nem biztos, hogy valaki megtenné, bármennyire is szerelmes, vagy bármennyire is félti a karrierjét.. Szerintem van egy olyan pont, amikor az ember inkább vállalja a kellemetlen következményeket és nem követ el bizonyos dolgokat. Nem (csak) azért, mert törvénybeütköző, hanem erkölcsileg, morálisan lépne át egy határt.

És hát a vége... Igen, tudom, hogy nem mindig a jók győznek a való életben (sem), de azért nekem kicsit sántított ez a befejezés. 

Mindezek ellenére egy kellemes délutáni olvasmány volt.

Ma reggel határozottan lehetett látni, hogy az emberek már jobban kimerészkednek. A körforgalomban - hetek óta először - várnom kellett, mert többen is jöttek. Fura volt. A sétahely parkolója is kezd megtelni, olyanokat is láttam ott, akiket eddig még sohasem.

Jelentem a gyerkőc spanyol tanulásának meg lett ma az eredménye. Végre tudja az új szavakat! A ragozást még gyakorolni kell. De ezzel gondoltam, hogy lesz gondja, hiszen ugye az angolok nem ragoznak, így nekik elég fura, hogy minden személyben másképp néz ki az ige. Mindenesetre a gyerekkel nem sikerült sajnos megértetnem, hogy a ragozás tök könnyű és baromi jól megjegyezhető, hiszen a végződések csaknem ugyanazok. Na, mindegy. Ne legyek telhetetlen. Ráadásul délután kisebb küzdések árán, de a franciát is sikerült átismételni és még az új dolgokat is megtanulta. Juhéj!

Ismét nyári meleg volt ma, még mindig 24 fok van! 

A német tanárnő nem válaszolt, pedig már legalább egy hete, hogy elküldtem neki a levelet, így ma egy új tanárt kerestem. Írtam neki és már válaszolt is. Na, ezt szeretem! A honlapján van órarendje, rendesen be van osztva, szinte minden napra dugig van tanítványokkal. Azt hiszem, ez jót jelent! Még találtam péntekre egy helyet, bejelentkeztem. Jó lenne, ha összejönne és már a héten nekiugranánk.

Elég érdekesen indult az utam ugyanis délután háromra kellett volna a reptérre érnem, de ehelyett mindenféle okok miatt már egy órakor ott voltam. Annyira korán volt, hogy még a csomagomat sem tudtam feladni, így kerestem egy csendesnek ígérkező zugot, gondoltam, olvasok egy kicsit. Meglepő módon, elég nehezen találtam, mert nem igazán voltak ülőhelyek. Hát nem sokáig tartott a nyugalmam, mert egy család telepedett mellém. A két kislány fel-alá rohangált, a nagyobbik kb. félpercenként megjegyezte, hogy mennyire unatkozik. Aztán leültek, és el kezdték rugdosni a padot, amin ültünk. Amikor ők abbahagyták, akkor a nagypapa kezdte ütemesen ütögetni a háttámlát. Ennyit a nyugalomról... Legszívesebben leütöttem volna mindannyiójukat, mert piszkosul idegesítettek. És miért nem mentem máshova? Mert nem volt másik szabad ülőhely. 

Végre aztán beállhattam a sorba és félórán belül feladtam a csomagomat, átmentem a biztonsági kapukon és nyugodtan bóklászhattam. Megebédeltem, aztán olvastam.

A gépen a folyosó mellett ültem, mellettem egy kisfiú és a tudálékos apukája. Apuka az a fajta volt, aki mindent kommentált a gyereknek, azt is, ami tök egyértelmű. "Elindultunk? Látod, elindultunk?" Ő ült az ablaknál, és miközben kérdezte a gyerektől, hogy látja-e ezt vagy azt, teljes mértékben eltakarta a kilátást. A gyerek egyfolytában izgett-mozgott, játszott a hülye elektromos ketyeréjével. A körülményekre való tekintettel teljes hangerővel kezdtem el hallgatni a zenét a fülesemen keresztül, miközben próbáltam olvasni. A gyerek persze lökdöste a könyököm, aztán apuka vett innivalót, amit természetesen a könyvem felett adtak át neki... Szóval elég hosszú volt a repülőút...

De aztán végre megérkeztünk! Kiszállás után kellemes meleg fogadott, így mindjárt lekerült rólam a pulóverem (a gépen a légkondi miatt mindig van rajtam pulóver, mert rettenetesen fázom). A csomagok elég sokára érkeztek meg, de meglepő módon az én tatyóm volt a második a szalagon (ilyen még soha nem fordult elő!). Mindjárt megragadtam, és mielőtt az összes gyerekes angol kiáradt volna az épületből, kisiettem, aztán fogtam egy taxit, ami kb. 15 perc alatt a szállásra röpített.

A szoba kellemes és tiszta volt, a fürdőszoba szintén. Az ablak egy tűzfalra nézett, de hát úgysem a szálloda miatt voltam ott. Istenit aludtam.

Reggel olyan 9 után indultam el. Az egyik téren a napon álló hőmérő már akkor 34 fokot mutatott. Végre nem fáztam! Angliai életem óta nem éreztem ilyen jól magam. A nap istenien sütött és annyira élveztem, hogy átjárta minden porcikámat.

A tengerparton ballagtam végig. Találtam egy gyönyörű, kívülről leginkább egy erődre hasonlító épületet, ami belül inkább egy templomra emlékeztetett, de most valamilyen kiállítás volt benne. Sa Llotja a neve. Gyönyörű boltíves volt az egész helyiség. Ezt követően tovább ballagtam a parton, míg végül elérkeztem a katedrálishoz. Hú, hát ez valami meseszép! Rögtön a katedrálissal szemben áll a királyi palota. Ez utóbbi inkább egy jellegtelen erődre emlékeztet, mint palotára.

A királyi palota homlokzata a bejárattal. Az árnyék a katedrális egyik tornya.

Itt kezdtem, merthogy a katedrálisban mise volt, és csak 12.45-kor nyitották meg a látogatók előtt egyetlen órára, merthogy vasárnap volt. A palotában - nem tudom mi oknál fogva - nem lehetett fényképezni. Azért ezt nagyon sajnáltam, mert belül sem "igazi" királyi palota hangulata van az épületnek. Inkább egy erődre emlékeztet, hiába vannak hatalmas ablakai, amelyek az öbölre néznek. A falak többnyire csupaszak, látszanak a hatalmas kövek, amelyekből összerakták az épületet. Díszítésként hatalmas faliszőnyegek vannak szinte minden helyiségben. Egyetlen egy helyiségben megmaradtak az eredeti, XIII. századi falfestmények a keresztények idejéből (merthogy később az arabok elfoglalták a szigetet).

A palotához tartozik egy templom is, a Santa Ana. Kívülről teljesen jelentéktelen az épület, de belül csodaszép. Egy számomra tök ismeretlen szent ereklyéi is megtalálhatók az egyik kápolnában (néhány csont meg egy koponya). A palota belső kertje nagyon kis hangulatos, akárcsak a terasz, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik az öbölre. Mivel még volt időm a katedrális látogatásáig, így nyakamba vettem a várost.

Elsőként egy nagyon helyes kis teret találtam, amelyet egy csodaszép épület zárt le: a bíróság székel benne. A kőpadján ülve elfogyasztottam egy spanyol sonkás szendvicset. A sonka finom volt, de a bagettet kézifegyverként is fel lehetett volna használni, annyira kemény volt. Miután sikerült úgy elpusztítanom a szendvicset, hogy a fogam nem tört bele, folytattam a kis utcácskákon való csatangolást.

Elsőként egy újabb kis térre jutottam, amelyen egy csodaszép templom állt, a Santa Eulalia. Ha már ott jártam, benéztem. Belülről is csodaszép volt.

Ezután ismét kanyargós, szűk kis utcácskák következtek, némelyiknek még neve sem volt. Irtóra tetszenek ezek a helyek! Egy ilyen kis utcácskában található az Arab fürdő. Az eredeti fürdőnek egyetlen helyisége maradt meg.

A fürdő egyetlen helyiségének valamennyire megmaradt oszlopai.

Hasonlóak voltak az arab fürdők az egykori rómaiakhoz, vagyis volt hideg- meg meleg vizes medence. Valószínűleg ez a meleg vizes fürdő volt. Picike, hangulatos, oszlopos, kupolás kis helyiség. A kertje meseszép, gyönyörű virágok, pálmafák és olyan növények, amik nálunk szobanövényként tengődnek, itt viszont tobzódnak a szabadban.

Ezt követően ismét kanyargós utcákon (de nem ugyanazokon) visszajutottam a katedrálishoz.

A katedrális

Még mindig volt egy kis időm, szóval vettem egy hatalmas étcsokis fagylaltot. Hogy ez mennyire isteni volt! Mire elfogyott, addigra megnyitották a látogatók előtt a katedrálist. Belépve csalódottan állapítottam meg, hogy nem lehet fényképezni, aztán láttam, hogy minden második ember fotózik, így ezt követően én is ezt tettem. Hatalmas az épület. A prospektus szerint magasabb a milánói és a kölni dómnál. 

Ezután ismét nyakamba vettem a várost, a Plaza Mayorra akartam eljutni. Időnként elkeveredtem a kis utcácskákon, amit egyáltalán nem bántam meg, mert nagyon szép helyekre jutottam el. Gyönyörű házakat találtam, helyes kis tereket, egészen szűk kis utcácskákat. A Plaza Mayor - hát magáért a térért kár volt strapálnom magam, mert semmi különös nincs benne. Egy épületekkel körbevett zárt tér, hasonló a madridihoz, csak éppen jellegtelen épületek veszik körbe, és egészen jelentéktelen az egész.

A Plaza Mayor egyik épülete

Visszafelé megint másfelé kanyarodtam, egy hatalmas térre is eljutottam, amelyet platánfák szegélyeztek. Nagyon hangulatos volt!

Aztán végigsétáltam ismét a tengerparton, vissza a szállásra. Útközben még betértem egy üzletbe vettem kenyeret, igazi spanyol sonkát, nem tudom milyen sajtot, de nagyon finom volt, úgyhogy istenien bevacsoráztam. 

A Lincoln Rhyme sorozat 13. kötete és persze nincs magyar fordítása. (Úgy tűnik, hogy az egyébként is foghíjas magyar fordítást a tizenkettedik kötetnél abbahagyták.)

Nem mondom, hogy rossz volt, de valahogy elmaradt a korábbi kötetek színvonalától. Nagyon lassan indult be a történet és a főhösök eléggé a háttérbe kerültek, a mellékszereplőkről viszont pontosan tudtam, mit gondolnak, éreznek, mit szeretnének vagy éppen nem szeretnének, mi aggasztja őket, stb.

A főhösök érzései, gondolatai, akik valamiféle nászúton voltak és az esküvőjüket tervezték teljesen hiányoztak. Még a könyv elején volt egy alkalom, amikor Lincoln hezitált, hogy hova is menjenek nászútra, de például arról, hogy Amelia mit gondolt, érzett az esküvőről és a nászútról, semmit nem lehetett tudni. Kicsit robottá vált a figurája: nyomozott, helyszínelt, vezetett és egyszer-kétszer álmodozott, milyen lenne egy Ferrarival menni, de ennyi. Hogy volt-e kétsége vagy éppen boldog volt az esküvővel kapcsolatosan vagy hogy hogyan alakul a közös életük - semmi. 

Persze tudom, hogy alapvetően krimiről van szó, de nekem nagyon hiányoztak a személyes gondolatok, érzelmek a magánéleti szállal kapcsolatosan. Nem romantikus vonalat vártam, elég lett volna néhány mondatos gondolatsor, vagy egy néhány soros beszélgetés is. 

Megjött a nyár. De komolyan! Isteni, napos idő volt ma. Felfedeztem, hogy az ablakom feletti eresz felett van egy kis rés a tetőcserepek között, ahová beköltözött egy madár. Fészket is rakott, mert hallom a fiókák csivitelését. Édesek! Az a szerencse, hogy az eresz miatt nem piszkolnak. Mondjuk azért elméláztam azon, hogy az elektromos rágcsáló riasztó, ami elméletileg denevéreket meg mindenféle apró testű lényeket el kellene, hogy riasszon, mennyire hatékonyan működik. Légvonalban a riasztó és a fészek között kb. 2 - 2,5 méter a távolság és a tájékoztató szerint a riasztó hatóköre 10 méteres sugarú kör. Na, mindegy.

Gyerkőc megint alkotott spanyol szavak tanulása terén. Volt durván egy másféloldalnyi szó, amit néhány hete tanult meg, mondtam, hogy ismételje át, aztán kikérdezem. Már 2 vagy 3 hete tanulják a jelen idejű ideragozásokat, mondtam, hogy azt is ki akarom kérdezni. És volt még 16 szó (amiből néhány már tudott), amit meg meg kellett volna tanulnia. Szokás szerint vitáztunk egy sort, hogy de, igen, meg kell tanulni, akkor is, ha a tanár nem mondta és nem, nem túl sok, hiszen gyakorlatilag kevesebb mint 16 szót kell ténylegesen megtanulnia, a többi az csak ismétlés. 2,5 óra alatt eljutottunk oda, hogy ki tudtam kérdezni tőle az ismétlő szavakat, a ragozás maradt holnapra, akárcsak az új szavak. Azt a kínlódást és cirkuszt és csapkodást, amit lerendezett! Apuka jött és kérdezte, hogy most épp mi a gond. Elmondtam. Mire megkérdezte a gyerektől, hogy voltál ma pisilni? Igen. Mondta a tanár, hogy menj el pisilni? Nem. Na, hát ez ugyanaz a tanulással is. Nem fogja mondani neked, hogy tanulnod kell, mert ez a dolgod. Hát a gyerek nem lett ettől boldogabb, de a hasonlat szerintem nagyon találó. Szóval holnap ismét spanyolozunk és még a franciát is át kell(ene) bogarászni. 

Apuka aztán csendesen megjegyezte nekem, hogy ezért sem akarja a magánsuliba küldeni. Egyszerűen a gyerek képtelen tanulni és szó szerint semmi nem kelti fel az érdeklődését. Nincs egyetlen olyan tantárgy sem, amit mondjuk saját magától tanulna, vagy tényleg szeretné. Szomorú.

Mindenesetre a 2,5 óra alatt kint ültem a kertben és olvastam. Egy könyvet kivégeztem, a másikat elkezdtem. Közben rendesen lebarnult a bal karom, holnap majd fordítva kell kiülnöm, hogy a másikat is jobban érje a nap.

Valami jó hír! Megnyitották a parkolót, ahova szoktam járni a kutyával sétálni. Úgy meglepődtem, hogy nyitva van a parkoló, hogy továbbhajtottam a kocsival és vissza kellett tolatnom. Ennek tényleg nagyon örülök, mert eddig mindig az út mellett hagytam a kocsit. Nem lógott rá az útra, nem volt senkinek útban, de hát ugye mindig vannak idióták, és mindig attól féltem, hogy valaki meghúzza. (Ennek örömére megnéztem, hogy a másik kedvenc sétahelyem parkolóját vajon megnyitották-e - hát azt sajnos nem.🙁) 

Ma két sétálóval is összefutottam. Az egyikkel egyszer már találkoztam, ő futni jár ide a kutyájával. Jó angol módjára mindjárt az időjárásról kezdtünk beszélni. Kiderült, hogy ő is fázott múlt héten! Mi több, ő kesztyűt is vett! Lehet, hogy nem is igazi angol volt... A másik jóemberrel rendszeresen össze szoktam futni, egy mindig mosolygós fazon két kutyával. Vele is váltottunk néhány szót, persze tisztes távolságban, aztán mindenki ment a maga dolgára.

Az idő isteni, még este is 22 fok volt odakint.

Mivel korábban jártam már a városban, ezért elméláztam egy darabig, hogy most menjek, ne menjek, de aztán úgy döntöttem, hogy olyan helyes kis hely volt, hogy mégiscsak elmegyek. (Mondjuk, ha nem lenne a kedvezményem a vonatjegyre, akkor lehet, hogy nem mentem volna, merthogy több mint 40 font lett volna a jegyem, de így a kedvezményes kártyámmal 27 fontból megúsztam a dolgot.)

A másik ok, amiért hezitáltam, hogy menjek-e, az időjárás volt. (Hát mi más?) A csütörtök esti időjárás jelentésben még az szerepelt, hogy pénteken szép idő lesz, szombaton pedig "not too bad", vasárnap meg pocsék. Hát a pénteki szép idő nem jött be, eléggé felhős volt, hűvös is volt, szóval ezek után elbizonytalanodtam, hogyha az időjósok szerint ilyen a "szép" idő, mit várjak a "not too bad"-től? A péntek esti időjárás jelentésben már az szerepelt, hogy többnyire napos, egy-két helyen zivatarral...

De azért mégis nekivágtam. Két és félórás vonatozás, kétszeri átszállás és három különböző vonattársaság szolgáltatását igénybe véve, megérkeztem Winchesterbe. Hétágra sütött a nap, de meglehetősen hűvös volt, a szél időnként kimondottan kellemetlen volt, és időnként eléggé aggasztó sötét felhők jelentek meg majd tűntek tova.

Az első úticélom a városháza tövében található információs központ volt. Átballagva a városon egy teljesen más részét láttam, mint az előző alkalommal. A városházához már akkor is volt szerencsém, de ez az épület annyira szép, hogy többször is meg lehet csodálni.

A városháza épülete, amely korábban kereskedelmi központ volt.

A városháza szomszédságában áll egy nagyon helyes kis vörös téglás tornyos épület. Ez az Apátsági ház, amely az egyetlen megmaradt épülete az egykori Szent Mária Apátságnak, amelyet Nagy Alfréd király felesége, Ealshwith (jó kis neve van, a tájékoztatóból lestem ki, mert ezt a nevet nem lehet megjegyezni) alapított a 10. század folyamán. Ma egyébként a polgármester rezidenciája üzemel benne, és mögötte egy nagyon helyes kis parkocska húzódik meg.

Ezzel az épülettel szemben található egy járdaszigeten Nagy Alfréd királynak a szobra.

Nagy Alfréd szobra

Az utca, amelynek a végében áll a szobor, a legrégebb angol utca, ami az országban található. Alfrédról egyébként azt kell tudni, hogy Wessex királya volt. A vikingekkel szemben győzedelmes hadjáratokat vezetett és Winchester volt az országa fővárosa.

Innen továbbsétálva eljutottam egy ezer éve működő vízimalomhoz.

A malom a hozzátartozó kertből.

Pontosítok, ezer évvel ezelőtt is állt már itt egy malom, de a most látható a kinézetét 1744-ban nyerte el. A malom egyébként az Itchen folyó felett áll, ami meglehetősen kis folyócska, viszont a sebessége elképesztő. A vízszint meglehetősen magas volt, és mint kiderült az év eleji áradások elég komoly gondokat okoztak erre, mi több a malom zárva is volt a magas vízállás miatt, és csak előző nap nyitották meg. Mekkora szerencsém volt! Az épület alagsora gyakorlatilag a folyószintje, itt lehetett látni, ahogy a víz megforgatja a kereket, ami aztán mindenféle fogaskerekeket forgatnak meg, amik aztán a földszinten található malomkövet forgatják. Lenyűgöző volt, ahogy a víz zubogott lefelé. A földszinten pedig látni lehetett, ahogy a hatalmas malomkő megőrli a búzát (mindent finom fehér lisztpor borított be). A lisztet aztán zsákokba töltötték, és a malom boltjában lehetett is vásárolni belőle.

Rögtön a malom mellett található a Városi híd. A hagyomány szerint az első hidat Szent Swithun (ismét egy megjegyezhetetlen név!) egy 9. századi püspök építette ide. (Később a püspököt szentté avatták és ma Winchester védőszentjeként tartják számon, az ereklyéit a helyi katedrálisban őrzik.) Visszatérve a hídra, a mostanit 1813-ban építették, de ugyanolyan szélességű, mint annak idején a Swithun által építtetett.

A folyóparton folytattam tovább a sétámat. Meg kellett ismételten állapítanom, hogy annak ellenére, hogy ez nem egy nagy folyó, valami elképesztő a sebessége. Pedig nem Himalája nagyságú hegyek veszik körbe a települést, bár vannak dombocskák körbe, de azért nem akkorák, hogy indokolnák ezt a sebességet.

Egy idő után egy magas fal tűnt fel a parton, ez az egykori középkori városfal megmaradt része. A fal mögött találhatók az egykori Wolvesey kastély maradványai.

A kastély romjai

A kastély eredetileg a püspöki rezidencia része volt. A többsége megsemmisült, a nagyobbik részén ma egy füves rész található, amit sportcélokra használnak, vannak a romok és egy részén felépítették 1684-ben az új püspöki rezidenciát (ma is itt lakik a winchesteri püspök).

A palota szerintem gyönyörű lehetett, a romok még ma is lenyűgözőek. Megmaradt egy őrtorony egészen jó állapotban (a tetején látni az toronyba vezető ajtókat). A konyha két fala is viszonylag épen áll, bár semmi nem utal arra, hogy ez egykor konyha volt (érdekes, hogy korábban ilyen romok esetében láttam az egykori kandalló nyomait, itt semmi erre utaló jel nem volt). Az egykori nagycsarnok, amelyben annak idején a püspök fogadta a vendégeit, egyik fala szinte teljes épségben állt. A tetején lehetett látni azt a folyosót, ami a csarnok felett vezetett át. Egy kapu is viszonylag jó állapotban megmaradt, egy-két helyiség is (az egyikről úgy vélték, hogy ez lehetett a kincstár), mi több, lehetett látni a korabeli vezetéket, amelyen keresztül a vizet eljuttatták a kastélyba. Sajnos azonban a kastély többsége eléggé romos állapotban volt, és igencsak nagy képzelőerővel kell rendelkeznie az ember fiának, hogy elképzelje, milyen is lehetett ez annak idején.

A romokat elhagyva már látni lehetett a winchesteri kollégium kápolnájának tornyait. Nagyon nagy szerencsém volt, mert aznap éppen be lehetett menni körbenézni. Na, nem csak úgy bóklászva, hanem szigorúan vezetővel, aki nagyon sok érdekességet mesélt az épületről. A kollégiumot 1382-ben alapította egy William of Wykeham nevezetű püspök. (Ez a legrégibb folyamatosan működő kollégium Angliában.) Nagyon szegény családból származott, és ezért elhatározta, hogy szegény családból származó, tehetséges fiúk számára létesít egy kollégiumot. Ahol ma a portásfülke található, az a legrégebb épületrész. A bejárat felett Szűz Mária szobra található, aki a kollégium védőszentje. Mint kiderült, az épület tornyán látható szobrok nem eredetiek, csak hasonmások. Az idegenvezető néni (szerintem minimum 70 és a halál között volt, de mindent tudott az épületről és nagyon érdekesen mesélt róla) azt mondta, majd megmutatja később, hogy miért. Elmondta, hogy a második torony első szintjén volt régen a kollégium igazgatójának a szállása, de minekutána manapság már családosak az igazgatók, így kénytelenek voltak egy új szállást kialakítani a számukra. (Mit ne mondjak, nagyon élvezném, ha egy ilyen helyen lakhatnék, de hát mivel ez fiúiskola, csak férfi igazgatók lehetnek...)

A kollégium egyik belső udvara.

A következő udvarban aztán az idegenvezetőnk megmutatta, hogy miért is cserélték le a szobrokat. Az torony belső oldalán is ugyanolyan három figura látható, de szinte teljesen felismerhetetlenek. Ezek az eredetiek és az időjárás következtében váltak ilyen felismerhetetlenekké. Az udvar egyik oldalán állt az a torony, amiben annak idején az igazgatók laktak, körben tantermek találhatóak, míg a toronnyal szemben lévő oldalt teljes egészében a kollégium kápolnája foglalja el. Az udvar egyik oldalán található egy kút - nagyon sokáig ez volt az egyetlen hely, ahol vízhez jutottak a diákok. Ma is üzemel, egy ezüst pohár van felakasztva a kút mellé, ha valaki inni szeretne a vízből, ezt használhatja. Valamikor valamiféle kis tetőt építettek a kút fölé, hogy aki használja, valamennyire védve legyen az időjárástól, de ez ma már megszűnt. Itt mondta el az idegenvezető, hogy először a csatornahálózatot, vizet alakították ki az épületben, aztán az áramot vezették be. A fűtés... Na, igen. Ez csak a 20. században építették ki. Történt ugyanis, hogy egy télen annyira hideg volt, hogy még hó is esett. A fiúk hóembert építettek, és bevitték a szobájukba. Három nap után sem olvadt el odabent a hóember, és akkor úgy döntött a kollégium vezetősége, hogy illene bevezetni a fűtést. Ez azért elég durva!

Ezek után bementünk a 14. századi kápolnába. Gyönyörű az épület, a gótika csodája. A mennyezet eredeti, fából készült. Az oltár szobrait annak idején VIII. Henrik megsemmisítette, a többségüket a viktoriánus időkben pótolták. Az üvegablakok nagy része sajnos nem eredeti. Történt ugyanis, hogy egyszer kiszedték őket, hogy elviszik északra felújítani. A felújító társaság úgy vélte, hogy mégsem tudja felújítani, ezért eladták. Szóval a most láthatók az eredetiek alapján készített másolatok. Az is kiderült, aki valaha ebben a kollégiumban diákoskodott vagy tanított, az abban a kiváltságos helyzetben lehet, hogy a családtagjai itt házasodhatnak, illetve itt lehet a keresztelőjük. Az idegenvezető elmesélte, hogy egyik hétvégén pont egy keresztelőbe futott bele. Kiderült, hogy a nagypapa egykor itt tanított, ezért a fia itt esküdhetett, és most az unokát itt keresztelik. Jópofák ezek a britek a hagyományaikkal.

A kápolnából kijőve egy meglehetősen kétes kinézetű lépcsőn lehetett felmenni a nagycsarnokba. A lépcső eredeti, két egyforma magasság nincsen a lépcsőfokok között, fából készült, és az idegenvezető néni szerint ha esik és nedves lesz, akkor kész életveszély, mert még csúszik is. A nagycsarnok meglehetősen egyszerű, irgalmatlan belmagasságú helyiség. A tetőzet még eredeti, fából készült, de az üvegablakokat kicserélték valamikor a viktoriánus időkben. Egyszerű fa asztalok (egyetlen vízszintes pont nélkül) és fa lócák állnak a falak mellett - négyszáz éve ugyanezeken az asztalokon esznek a fiúk. A lócákat egészen fényesre koptatták a fiúk az évszázadok során. A csarnokból három ajtó vezet a konyhába - az természetesen már modern.

A nagycsarnokból az új (15. századi) kápolnához mentünk. Egy nagyon helyes kis épület, amelyet egy kerengő vesz körül (az épületbe nem lehet bemenni). A kerengő mennyezete fából készült és eredeti. Az érdekessége még a kerengőnek, hogy számos itt tanuló diák belevéste a nevét a falakba. A másik érdekessége a helynek, hogy az utoljára készített Nyomorultak c. film egyes részleteit ebben a kerengőben vették fel.

Innen egy "új" épülethez mentünk, amelyben az "új" tanterem volt. Hát ki más építette, mint Christopher Wrent? Pontosabban nincs konkrét feljegyzés arról, hogy ki építette, de minden valószínűség szerint ő követte el az épületet (az idegenvezető néni szerint rém ronda - szerintem azért nem annyira vészes!). A tanterem egyébként a legnagyobb tanterme a kollégiumnak, többnyire vizsgákat és nagyobb rendezvényeket tartanak itt, ha az időjárás nem alkalmas arra, hogy a szabadban tartsák azokat (egyébként ma 700 fiú tanul a kollégiumban - hogy ezek hogy férhetnek itt el, az rejtély számomra, mert azért nem annyira nagy ez a terem sem). Az épület mögött egy hatalmas füves terület található, itt krikettet, focit játszanak a fiúk. A távolban látni lehetett a különböző szakok épületeit: zenei, művészeti stb.

Ezek után megnéztük még a viktoriánus szárnyait is - meglehetősen különbözik az eredeti épületektől. Azok kőből épültek, szürkék, a viktoriánus szárny viszont vörös téglás.

És akkor itt be is fejeződött a séta. A fiúk ugye éppen a húsvéti szünetüket töltötték, szóval egyetlen árva lelket sem láttunk az egész épületkomplexumban. De ismét megállapítottam, hogy azért milyen hangulatos lehet egy ilyen többszázéves kollégiumban tanulni.

A kollégiumot elhagyva, annak a közvetlen szomszédságában megtaláltam Jane Austin házát.

Jane Austin háza.

Élete utolsó hat hetét ebben az épületben élte le és itt is halt meg. Ma magánház, nem látogatható. (Valószínűleg sokan bezörgethettek meg beleshettek az ablakon, és ezért van sűrű függönnyel lefüggönyözve, mi több egy meglehetősen nyers kiírás is szerepel az ajtón, hogy ne kopogjanak, magánház!)

Innen továbbsétálva átmentem a Kingsgate alatt, amelyet már két évvel ezelőtt is megnéztem. Ez az a kapu, ami felett egy templom található, St. Swithun temploma. Most nem mentem fel, merthogy még annyi minden látnivaló volt hátra.

Rögtön a Kingsgate szomszédságában található a Prior kapu, amelyen keresztül már a katedrálishoz tartozó területre jut az ember. A kapun belépve rögtön jobbra ott található a középkori Cheyney Court, ahol annak idején a püspökök ítélkeztek. Mellette egy hosszú, szintén középkori épület található. Annak idején ez volt a Zarándokok iskolája, ma zeneiskola működik benne (éppen gyakorolt egy kórus, így a nyitott ablakon keresztül meg lehetett hallgatni őket).

Még a katedrális előtt található a Dean Garnier kert. Valamikor a katedrálishoz monostorához tartozott ez a terület, de ezt a kertet csak 2006-ban hozták létre. Egy kis lépcsőn kell felmenni hozzá, szóval gyakorlatilag egy félemeletnyi magasságból lehet megtekinteni a katedrálist, merthogy ez közvetlenül a szomszédságában található. A kert kis helyeske, a katedrális meg gyönyörű.

Szóval a kert után rögtön betértem a katedrálisba. Amikor korábban itt jártam, akkor még nem kellett belépőt fizetni, most viszont 7,50 fontba kerül a jegy. Cserébe egy éven keresztül ugyanezzel a jeggyel újfent be lehet jönni. Meglepő módon magyar tájékoztatót is találtam a katedrálisról.

Az épületet 1079-ben kezdték el építeni (ekkor Winchester volt Anglia fővárosa). A legrégebbi része az altemplom, a kereszthajóban pedig még látni az eredeti normann épületrészt. A római Szent Péter bazilika után ennek az épületnek van a leghosszabb hajója. A bejárat felett található hatalmas üvegablak 1660-ban került a helyére, miután az előtte lévőt a polgárháborúban megsemmisítették.

Szokás szerint egy-két híresség meg kevésbé ismert ember van eltemetve a katedrálisban. A leghíresebb mind közül Jane Austin.

Jane Austin emléktáblája

Viszonylag közel a bejárathoz található egy arany tábla a falon, illetve egy fekete márványlap a padlón, amely erről emlékezik meg. Ennek közelében található a fekete márványból készült szenteltvíz tartó, amely Szent Miklós életét örökíti meg. A kórus gyönyörű faragott oszlopai lenyűgözőek. A főoltár kőből készült, csupa faragás. Hihetetlenül szép. Ilyenkor mindig elmélázom azon, hogy nem tudni, ki faragta ezeket a csodás szobrokat, csipkéket, pedig micsoda mestermunkát végzett.

A kórus alatt található az a pici kis kápolna, amelynek falfestményei a 12-13. századból származnak. Egy nagyon kedves hölgy felvilágosított, hogy a mai napig használják ezt a kápolnát, például most húsvétkor is misét tartanak benne. Mint mondtam, a kereszthajókban látni az eredeti, normann időkből származó templomrészt. Az oszlopok vaskosak és az egész kereszthajó teljesen elüt a főhajó könnyed, meseszép gótikájától. A baloldali kereszthajóban lehet lemenni a kriptába. Az ajtón szerepel, hogy meg kell várni a vezetőt, hogy az körbekalauzolja az embert. Hát most nem kellett várni senkit. Gyakorlatilag le se lehetett menni, mert az egész altemplom vízben állt. A tiszta vízben visszatükröződtek a mennyezet bolthajtásai, a folyosó közepén pedig ott állt egy szobor magányosan.

Az oltár mögött ikonok sorakoztak, a 20. században készítette őket egy orosz jóember. Szintén itt található a már korábban említett Szent Swithunnak a sírja.

Az oltár mögött három kisebb kápolna található, ebből a legnagyobb nem volt látogatható, merthogy éppen felújították. A másik kettő gyönyörű szép volt, a mennyezetük festett, az egyikben pedig körben faragott faburkolat borított a falakat. Itt az oltár mögötti részen táblák hívták fel a figyelmet arra, hogy vigyázzanak a látogatók a padlóval, merthogy eredeti 12. századi padlólapok borítják. Nagyon szépek, de ugye nem kell említenem, hogy a vízszintest még meg sem közelítik?

A jobboldali keresztszárny szintén normann korabeli. Egy lépcsőn felmenve körbe lehet nézni az emeleten, ahol egy kis kiállítást rendeztek be. VIII. Henrik idejében sok szobrot tönkretettek, ezek maradványait lehet megtekinteni, illetve itt van Tudor Máriának (I. Erzsébet nővére) egy széke is. Nem mellesleg ebben a templomban házasodott össze a férjével. Még egy emelettel feljebb található a katedrális könyvtára mindenféle régi könyvvel, illetve a winchesteri bibliával. Erről azt kell tudni, hogy a legnagyobb 12. századból származó biblia. Tényleg nagy, de úgy egyébként semmi különös nincs benne. Már úgy értem, hogy nem különösebben díszített példányról van szó.

Kifelé menet még megtaláltam azt a kápolnát, ahol William of Wykeham, a kollégium alapítója, van eltemetve.

A katedrálist elhagyva átballagtam az előtte elterülő parkon, majd végigsétáltam az egyik sétálóutcán, ahol mindenféle régi házat csodáltam meg. Találtam egy nagyon picike templomot. A 11. században ez az egész környék a Hódító Vilmos által épített palotához tartozott. Ez a pici templom az egykori palota kápolnájának helyére épült.

Nem messze innen található a 14. században épült kereszt. Az utca végén pedig ott található a Nyugati kapu. Ez az egykori városfal része volt. Az persze megsemmisült, csak a kapu maradt, amiben pici múzeumot rendeztek be a város történetével kapcsolatosan, illetve fel lehet mászni a kapu tetejére, ahonnan végig lehet látni az egész fő utcán, amelynek a végén ott áll Nagy Alfréd szobra. A kapu egyébként 150 éven keresztül börtönként is funkcionált, az itt fogva tartottak falfirkái ma is láthatók.

A Nyugati kapu közelében találhatóak az egykori Winchester vár maradványai, amit még Hódító Vilmos építtetett. Tényleg csak maradványok, néhány faltöredék aztán ennyi. Ha nem hívják fel a figyelmet rá, simán elsétálok mellette. Emögött viszont megmaradt a középkori vár 13. századból származó Nagycsarnoka. Egy egészen egyszerű épület, amely az udvar központja volt annak idején, illetve bíróságként is működött. Az utolsó ember, akinek a tárgyalását itt tartották Sir Walter Raleigh volt (sikkasztással vádolták és el is ítélték).

A középkori vár megmaradt nagycsarnoka.

De a legfontosabb dolog ebben az épületben a kerekasztal. Artúr király kerekasztala függ a falon.

Artúr király kerekasztala.

700 éve itt függ, rajta a kerekasztal lovagjainak nevével, középen pedig magának Artúr királynak a festményével. Néhány éve leszedték, hogy restaurálják, akkor megnézték, hogyan is készült az asztal. Erről készítettek is egy modellt, ami a múzeumban látható.

A Nagycsarnok mögött található Eleanor királyné kertje - semmi extra, még virágok se nagyon voltak benne.

Megmondom őszintén, rendesen elfáradtam, szóval miután ezt is megnéztem, elkúsztam az állomásra, aztán elindultam haza.

A sorozat második kötete. Kellemesen szórakoztató krimi. Nem mondom, hogy letehetetlen, de vannak benne kimondottan izgalmas és érdekes részek. 

A fő karakterek hozták az előző részben hozott formájukat. A romantikus szál eredménye... Nos, nekem az előző kötetben kicsit sántított az a rész és a folytatása nem mondom, hogy zavaró vagy hihetetlen lett volna, de nem igazán értem, mi lesz ezzel az írónő célja.

A történet maga jól felépített. Találnak egy építkezés során egy gyerek csontvázat egy olyan lebontásra ítélt épület területén, ahol korábban gyermekotthon működött. Kiderül az is, hogy a gyermekotthonból eltűnt két gyermek. A talált csontváz kora és a két gyerek eltűnése nagyjából egybe esett, így aztán megindul a nyomozás, hogy vajon kié lehet a csontváz és vajon mi lett a két gyerekkel. Természetesen minden kiderül. Nem mondom, hogy egyértelmű volt, ki is volt az elkövető, de azért a kötet vége felé már sejtettem.