Ma ismét megnéztük az őzikéket a kutyával. Nem tud mit kezdeni a jószágokkal! 😄 Barna is, ugrál is, de nem olyan szőrös, mint ő és nem akarnak vele játszani - szóval megugatta őket. Az őzikék nem nagyon ijedtek meg, nagy barna szemekkel nézték őt, hogy hát te? Micsoda zajos jószág vagy!

Délelőtt németeztem, a pénteki óra anyagának szavait tanultam meg persze szokás szerint duolingóztam is.

A nagyobbik leányzó magának meg az apjának ebédet gyártott - utána takaríthattam csaknem az egész konyhát, mert minden ragadt. 🙁 Félelmetes, hogy a kajáláson kívül nem érdekli igazán semmi. És nem is eszik, hanem zabál méghozzá annyit, hogy az elképesztő. Ok, hogy minden nap valamennyit tornázik (a konditerem, ahova járt, online tart edzéseket, ezekhez szokott csatlakozni minden nap), de azért olyan pocakja van, hogy az elképesztő.

Ma a kicsi úgy jött ki az iskolaépületből, mintha... Az utolsó óra mindig sport. Az összes gyerek vidáman, meg sem izzadva, virgoncan futott kifelé. A miénk meg... A feje vörös volt, inkább vonszolta magát, mint jött és legalább úgy nézett ki, mintha a marathont lefutotta volna. Kétszer. Aztán kiderült, hogy 10 percet kellett megállás nélkül futnia. Tudom, hogy szemét vagyok, de elnevettem magam, hogy 10 perc után így nézel ki? Te ez most nem mondod komolyan. Fel volt háborodva, hogy viccelődök vele. De hát mégis mit tegyek? Azért az nonszensz szerintem, hogy egy 11 éves gyerek 10 perc futás után úgy néz ki, mintha órákat rohangászott volna. Ott voltak élő bizonyítéknak az osztálytársai, akik szinte meg sem izzadtak. Ez is bizonyítja, hogy elképesztő mennyire lusta és nem mozog. 

Így viszont nem kellett meggyőznöm arról, hogy zuhanyozzon le, miután hazaértünk. Ment mint a kisangyal, aztán jegeltük a térdét, mert fájt neki.

Mindenki áradozik erről a helyről, hogy ilyen helyes meg olyan helyes, ezért is gondoltam, hogy na, akkor megnézem végre! A kocsit vittem szervizbe, és mivel 2 órám volt, míg elkészült (semmi gond nem volt vele, csak rutinellenőrzés), megnéztem a várost. Nos, nem mondom, hogy csúnya, de semmi extra nincs benne. Inkább az volt a véleményem, hogy láttam én ennél már sokkal szebbeket és érdekesebbeket, amit nem dicsértek ennyire halálra.

Már az gyanús volt, hogy alig lehetett megtalálni a Tourist Office-t. Amikor végre megtaláltam, kezembe vettem a város térképét - nos, az összes igazán érdekes látnivaló a városon kívül, 15-20 km távolságra vannak. Azért megnéztem a "látnivalókat". Egy sétálóutcácskát - nem esett le az állam, pedig ez a legnagyobb látványosság a városban. Az egyetlen igazi érdekesség egy könyvesbolt volt, amiben ugyan elvesztem egy időre, de végül nem vettem semmit.

A sétáló utca

Aztán a I. Károly mártíromságához címzett templom következett. Jó fejek ezek az angolok, először kivégzik, aztán mártirságára hivatkozva templomot emelnek a tiszteletére. A mennyezet Sir Christopher Wrenn nevéhez fűződik - meglepődtem volna, ha nem botlom ismét Sirségébe...

A templom belseje

Volt egy másik templom is, amiben egy színház működik ma, de sajnos ide nem jutottam be, pedig kíváncsi lettem volna rá. 

A város közepén egy helyes kis parkra bukkantam, ahol - mivel ebédidő volt - sokan az ebédjükre csomagolt/vett szendvicsüket majszolták. 

A park

Nos, ennyi volt a látnivaló. Nem több, nem kevesebb. A város egyébként meglehetősen modern, szinte csak új épületek vannak benne (mármint 1900-as években készültek, ami itt elég "újnak" számítanak), talán ez is volt az oka, hogy nem tetszett.

A kirándulás egyetlen "eredménye" egy rusnya tyúkszem lett. Mit ne mondjak, nem érte meg a hely ezt az "áldozatot". Miközben hazafelé tartottam a kocsival, azon is elméláztam, hogy milyen jó, hogy nem vonatoztam el ide, valószínűleg a guta kerülgetett volna, hogy a csaknem semmiért kiadtam az utazási költséget.

Azért ezen látszik, hogy sokkal korábban írta az író, mint A napos B oldalt. Az utóbbiban már sokkal letisztultabbak és rendszerezettebbek voltak a gondolatai, a mondandója. 

Ebben a kötetben ezek a nagyon jó gondolatok eléggé töményen és kevésbé szervezetten vannak jelen. Nagyon jók a felvetett témák, sokszor elgondolkoztam rajtuk és nagyon sokszor teljesen egyetértettem vele. De egy idő után engem egy kicsit nyomasztott a mennyiség. Kicsit az volt az érzésem, mintha hirtelenjében minden jó gondolatot ki akart volna írni magából. A kevesebb több lett volna.

A második hét kezdődött a gyerkőcnek a suliban, és a tizenkettedik hét vette kezdetét a lezárásoknak.

A leányzó kevésbé volt lelkes, hogy suliba kell menni. A forgalom határozottan nagyobb volt, de csak autók tekintetében. Gyalogost változatlanul keveset látni és a buszok is változatlanul üresen közlekednek. Nem is értem, miért indítanak ennyi járatot, amikor szó szerint csak a sofőr van a buszon.

A nagyobbik változatlanul online tanul. Hát nem töri össze magát. Ha végez, felvonul a szobájába és órákon keresztül online boltokban keresgél vagy idióta videókat néz. Én már nem szólok ezért. Mindenesetre néhányszor annyira látványosan unatkozik, hogy nézni is rossz.

Apuka befejezte a kisebbik gyerek szobájának a festését. Ismét egy szoba, ami beszürkült. Nem nagyon szürke, de a szürke újabb árnyalata került be a házba. Kapott a gyerek polcokat a falra, a könyvespolcát meg ki akarták dobni. Mondtam, hogy ha lehet, akkor én kérném. Nagyobb, mint az enyém és mivel a könyveim elég szűkösen férnek el, gondoltam, jól fog jönni a dolog. Szóval apukával felcipeltük hozzám. Az én régim meg ment ki a "mancave"-be (ez egy kis házikó a kert végében, ahol apuka barkácsol meg a szerszámait tartja), hogy a festékeket ezen tartsa. Mindjárt be is laktam az új szerzeményemet. A jó hír: van még helyem új könyveknek! 😄

Egy nagyon helyes kis kert! A nevével ellentétben azért nem olyan nagy, de gyönyörű szép. Kocsival 5 percnyire van otthonról (gyalog 25 perc lenne a Gps szerint).

Egyik hétköznap ugrottam el ide, merthogy már untam, hogy hétvégén, amikor szabad vagyok és mehetnék, állandóan esik. Viszont most nem esett, így kihasználtam a napsütéses időt.

Mint említettem, nem valami óriási a hely, kb. 2 óra alatt kényelmesen végigsétáltam mindenen. Sajnos lemaradtam az azáleák virágzásáról, csak néhány kóbor bokron találtam egy-két virágot, viszont ezek nem lilák vagy rózsaszínek voltak, mint általában, hanem volt egy gyönyörű vörös színű és halvány sárga is. El is határoztam, hogy a következő évben időben érkezem, hogy megnézzem teljes pompájukban.

A kertben színházi előadásokat is tartanak, szemeztem is az egyikkel, de  a végén úgy döntöttem, hogy mégsem. Először is ugye a tendencia az, hogy mindig hétvégére romlik el az idő, és mivel ez szabadtéri előadás... Kérdeztem, hogy mi van ha esik? Hát ha kicsit, akkor megtartják, ha nagyon, akkor elhalasztják. Na, most az angol "kicsit" és "nagyon" esik igencsak eltér az én mércém szerinti kicsit és nagyon esiktől, szóval inkább úgy döntöttem, hogy nem kockáztatok egy kiadós zuhanyt. Ráadásul a 19,50 fontos jegyért még nekem kell vinnem magammal pokrócot vagy széket, amire leülhetek.

Hátul, a fehér sátornál szokták felállítani a színpadot.

Egy kicsit az előző kötet (A napos B oldal) folytatása, de mégsem. Ez ugyanis kifejezetten a szerelemről, párkapcsolatokról szól.

Egy fejezet egy ember párkapcsolatának a bemutatása. Mindegyik egyedi történet, mégis lehet benne találni benne valamit, amitől az ember azt mondja, hogy jé, ez olyan vagy hasonló, mint az én életem. Nagyon jó történeteket válogatott bele a szerző. A fejezet végén pedig - akárcsak az előző kötet esetében - egy szakember mondja el a véleményét, gondolatait. Ezek is nagyon tetszettek.

Nagyon szerettem mindegyik történetet, de kettő különösen tetszett. Az egyik az idős úr, aki az idősek otthonában az esküvőjére készül - hát ez valami hatalmas történet! Igenis lehet szerelmesnek lenni ennyi idősen is. A másik pedig az a hölgy, aki arról beszél, hogy ő egyedül szeret élni. Voltak, vannak barátai, kapcsolatai, de mégis úgy érzi jól magát, ha egymagában él. Az is érdekes volt ezzel a történettel kapcsolatosan, hogy a szerző elmondta, nem egy előadásán a közönség közül félve vallotta be valaki, hogy ő is ilyen típusú ember és hogy a környezete mennyire elítéli ezért. Nekem erről mindig az jut eszembe, hogy vajon hány ember él együtt valakivel nem azért, mert szereti a partnerét, hanem pusztán azért, hogy a környezete ne ítélje el, ne mondjon negatív dolgokat róla. Szerintem annál borzalmasabb nem nagyon van, amikor valaki egy kapcsolatban van, de valójában nagyon magányos.

Olyan hideg volt, hogy vissza lett kapcsolva a fűtés. Azt azért tudni kell, hogy az apuka soha nem fázik, mi több ősszel alig lehet őt rávenni a fűtés bekapcsolására. Most viszont ő maga, mindenféle kérés ellenére döntött úgy, hogy bizony túl hideg van, szükség van a fűtésre. Éjszakára 5-6 fokokra hűlt le a levegő és napközben sem volt melegebb 12-13 foknál. Úgy látszik, már vége is a nyárnak. 🙁 A beígért esőből viszont semmi nem lett. Kicsit csepergett, de semmit nem ért a dolog.

Én jót pihentem. Apuka nem barkácsolt, így viszonylag csend volt a házban. Aludtam, tanultam, olvastam.

Mivel nagyon tetszett az első kötet (Child 44), így alig vártam, hogy folytathassam a történetet. Sajnos nagyot csalódtam. 

A történet eléggé kusza volt és sok minden teljesen érthetetlen volt a számomra. Az első, aminél csak pislogtam, amikor a főszereplő bekerül egy munkatáborba, hogy megkeressen és megszöktessen onnan egy rabot. Értem én, hogy akkor már felbomlóban volt a szigorú sztálinista táborrendszer, de akkor is eléggé hihetetlennek tűnik az egész. Nem beszélve arról, hogy a miértje meglehetősen zavaros volt. 

Aztán amikor áthelyeződött a történet Magyarországra, az 56-os forradalomra - na, ezzel aztán végképp nem tudtam mit kezdeni. Nem tudom, hogy azért, mert nem tudtam elvonatkoztatni azoktól a tényektől, amiket a forradalommal kapcsolatosan tudok, vagy csupán hihetetlen volt számomra, hogy az orosz karakterek ide csöppentek. Mindenesetre számomra az indokok és magyarázatok eléggé kaotikusak és logikátlanok voltak. 

A szereplőkkel is több bajom volt. Az előző kötet végére a főszereplő kezdett valamiféle emberi érzéseket mutatni, de itt megint robottá vált. Nem éreztem azt, hogy ő tényleg szívből akart volna valamit, inkább kötelességként láttam minden tettét. Az örökbefogadott lányok közül az idősebbik karaktere nagyon jól volt megírva egy bizonyos pontig, ott viszont teljesen hiteltelenné vált számomra. Sokszor teljesen zavaros volt, hogy mit miért tett. 

A sorozatnak van egy harmadik kötete is - hát most nem tudom, hogy el akarom-e olvasni egyáltalán. 

A falu (vagy város - sosem tudom, minek is számít ez a település) közepén valami útmunkába kezdtek, aminek következtében nem lehet áthaladni egyik irányban sem a településen. Baromi hülyén van kitáblázva, mert a hatalmas kamionok is csak ott szembesülnek azzal, hogy nem tudnak továbbmenni, ahol már a tényleges lezárás van. Ott meg alig lehet megfordulni, mert nincs elég hely. Szerencsére azért számunkra van megoldás, közvetlenül a lezárás előtt le lehet kanyarodni a mellékutakra és így el lehet jutni a gyerekkel a suliba. Mondjuk nem vagyok nagy rajongója ezeknek az utaknak, mert sokszor olyan keskenyek, hogy a kocsi mindkét oldalát súrolja a hatalmas gaz. Na, most amikor szembejön az emberrel egy másik személyautó, ne talán tán egy teherautó, akkor azért van kínlódás, hogy elférjünk egymás mellett.

Minekutána ezeken a mellékutakon kellett közlekednem, így máshova mentünk a kutyával sétálni. A hely neve Dene Park és igazából azért nem járunk oda, mert esős időben az egész hely egy masszív agyagos sártengerré válik. Most viszont! Említettem, hogy hetek óta (talán nem is hetek, hanem hónapok óta) nem esett, aminek következtében ez az agyagos talaj teljesen ki van száradva. Olyan repedések voltak, hogy az ujjam belefért. Normális esetben ilyen valamikor augusztus közepe táján szokott lenni. Ha egyáltalán előfordul. Mindenesetre jót sétáltunk a blökivel.

A nap a szokásos módon telt, igyekeztem minél előbb meglenni, hogy minél előbb szabadulhassak. Apuka elment a gyerekért, szóval azzal is időt nyertem. Végül olyan fél 5 körül végeztem. Jöttem fel, zuhany, aztán nekiálltam németezni. Befejeztem azt a fordítás, amit múltkor elkezdtünk. Mint kiderült, egészen jól sikerült összeraknom. Volt benne hiba, nem mondom, de többnyire az volt a gond, hogy nem ismertem a szót és a szótárból nem a jó szót választottam ki. Most már kaptam házi feladatot is, szóval kezd alakulni a dolog.

A sorozat következő kötete. Szokásos szereplők, szokásos történetmenet, most mégis más volt. Az előző kötetnél már majdnem csak utáltam, hogy a nyomozó felesége az, aki mindig mindent megold, most egy kicsit háttérbe került, amit nagyon jót tett a történetnek, de azért változatlanul hozzájárult a cselekmények felgöngyölítéséhez.

De nem is ezért tetszett a könyv. Krimi, tehát van gyilkosság, gyilkos, nyomozás - szépen minden megy is a maga útján. Viszont az nagyon tetszett, hogy nem csak erről volt szó a könyvben. Persze, igen, ez sem újdonság, mert minden kötetben megtudunk valami új információt valamelyik állandó mellékszereplőről. Ebben a kötetben még inkább éreztem azt, amit a korábbiakban is, hogy igen, van a nyomozás, ami persze központi helyet kap, de a könyv szereplői élik a maguk életét a maguk problémáival. Tetszett, hogy aktuális témát is bevont a történetbe (migráns kérdés) méghozzá úgy, hogy minden szempontból: hogy érzi magát a menekült, azok, akik szeretnének segíteni nekik, hogy be tudjanak illeszkedni, illetve azok, akik nem nézik jó szemmel az idegeneket. 

Maga a nyomozás meglepő volt, hozott olyan fordulatokat, amelyeket nem láttam/sejtettem előre. Két múltbeli szál volt, az egyik szoros összefüggésben volt a jelen eseményeivel, a másik viszont... Nos, érdekes volt, de a kapcsolata az aktuális történésekkel kicsit misztikusra sikeredett, szóval ezzel nem igazán tudtam mit kezdeni.