Meglehetősen hűvös volt, amikor elindultam otthonról, a szél is fújt rendesen, de sütött a nap és egyetlen csepp eső sem esett, és ez volt a lényeg.

Az első célpont Windsor volt. Meglepődtem, hogy mennyire közel van Windsorhoz a Heathrow. Gyönyörűen lehetett látni, ahogy szállnak fel a gépek.

A vonat a Windsor Riverside nevezetű pályaudvarra érkezett. (Van egy másik pályaudvara is a városkának, de az a kastélytól távolabb van.) Az állomás épületéből kilépve jobbra Eatonba lehetett eljutni, balra a kastélyhoz. A kastélyt vettem célba elsőnek. Március volt, és azért döntöttem amellett, hogy akkor nézem meg a kastélyt, mert az udvari lakosztályok csak október és március között látogathatók, márciustól októberig zárva vannak, merthogy mindenféle fogadásokra, rendezvényekre használják. 

Szinte alig voltak, szóval megérte, hogy a korai vonattal érkeztem (kifelé menet nem láttam a sor végét az utcán, olyan sokan akartak bejutni.) A jegy megvétele után rendesen átvilágítottak, hogy nincs-e nálam bomba, fegyver, kés stb. Ezek után nekivágtam a kastély meghódításának.

Az első várfal kapuján belépve mindjárt szembetaláltam magam a Szent György kapuval, ami zárva van a látogatók előtt, hiszen a mögötte lévő rész már az uralkodó család magán területe. A rácsos kapun csak be lehet nézni a négyszögletes udvarra, és persze körbe lehet fotózni, már amennyire a rácsoktól ez lehetséges.

Innen a Kerek-torony tövébe érkezik az ember.

A Kerek-torony, amely a legrégebb része az épületegyüttesnek.

A Kerek-tornyot még a normannok építették. Az évszázadok során aztán ehhez toldottak újabb épületeket vagy éppen átépítettek a meglévőket. Később lakhatóbbá, kényelmesebbé tették, átalakították a rideg várat a ma látható kastéllyá. A sorozatos átépítések ellenére azért meglehetősen masszívak a falak és inkább néz ki erődnek az egész komplexum, mint kastélynak. Meglepő módon Christopher Wrenn semmit, de semmit nem barkácsolt az épületen. Ahhoz képest, hogy Londonban minden jelentős épülethez köze van, igencsak elcsodálkoztam azon, hogy pont ehhez az épülethez nem tett hozzá semmit.

A Kerek-toronyhoz tartozó valamikori várárkot átalakították, ma nagyon kis csinos kertecske húzódik benne.

A Kerek-toronyhoz tartozó egykori várárok

A nárciszok mindenütt hatalmas tömegben sárgállottak. (Ez mondjuk általánosságban jellemző a környékre.)

Innen egy kapun keresztül lehetett kimenni az Északi teraszra, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt magára a városkára, illetve a folyón túli Eatonra. Az eatoni kollégium kápolnája  kiemelkedett a többi épület közül. Gyönyörűszép!

Miután kigyönyörködtem magam, bevettem magam az épületbe. Legnagyobb bánatomra nem lehetett odabent fényképezni.

Elsőnek Mária királynő Babaházát néztem meg. Ez egy miniatűr palota. De nem akármilyen ám, merthogy minden "igazi" benne: van folyóvíz és áram, a könyvtárban "igazi" könyvek vannak, mi több még a hozzátartozó kertet is valami neves kertépítő tervezte. Nagyon kis helyes.

Ezek után már maga a palota következett. Nem fogom tudni felsorolni az összes szobát, csak azokat említem meg, amik valamiért igazán megragadták a figyelmemet. A Nagy lépcsőházban fegyverek sorakoztak a falakon és két páncélos lovag fogadta a látogatókat. A Nagy előcsarnokban ismét mindenütt fegyverek (kardok, puskák, pisztolyok) voltak mindenféle elrendezésben. A következő terem a Waterloo terem. Elképesztően hatalmas, a mennyezete csodaszép. A padlót szőnyeg borítja - 2 tonnát nyom. Amikor volt az 1992-es tűz, akkor 50 katona kellett ahhoz, hogy kivonszolják innen. Láttam a tróntermet, gyönyörű királykék szőnyeg borítja, a végében pedig ott áll a trón. A Nagy fogadóteremben egy akkora malachit urna állt, mint amekkora én vagyok. Itt a falakon aranyozott díszítés volt. Gyönyörű volt. A szobák többségében faliszőnyegek díszítették a falakat - egyik szebb, mint a másik. A Szent György csarnok elképesztően hosszú, az udvarfelé ablakokkal, a vele szemben lévő falon pedig a legnevezetesebb angol uralkodók festményei díszelegtek. A mennyezet csodás gótikus. Innen nyílik Viktória királynő kápolnája. Az 1992-es tűz itt keletkezett, és innen terjedt mindenfelé. Ezt a kápolnát nem építették vissza az eredeti formájában, csak az összes többi helyiséget. Ahhoz képest egyébként meglehetősen szerencsések voltak, az összes értékes festményt, szőnyeget sikerült megmenteni a lángoktól. Az egykori kápolna egyik falán egy márványtábla áll, amely a tűzről emlékezik meg.

Igazából nem is tudom felsorolni, hány szobát láttam. Nem szeretem, amikor nem lehet fényképezni, mert így csak egy nagy kavalkád marad meg bennem a látottakról. Vettem ugyan egy könyvet a kastélyról, de ez nem ugyanaz. Ebben sem szerepel minden helyiség, ráadásul nem biztos, hogy én csak azt fényképeztem volna le, amit a könyvbe beleraktak.

Miután végignéztem mindent a Kerek-torony hátsó oldalán hagytam el a palotát, pontosan szemben azzal a Szent György kapuval, amin a látogatók nem léphetnek be. Innen is meg lehetett szemlélni a zárt udvart.

Miután elhagytam a palotát, lesétáltam az alsó udvarba. Itt gyakorlatilag egyetlen látnivaló van a Szent György kápolna.

Szent György kápolna

Mesésen szép az épület mind kívülről, mind belülről. Rengeteg látnivaló van odabent. Sok angol uralkodó ide van eltemetve (többek között VIII. Henrik, I. Károly, VI. György), de itt van III. Napóleon fiának is a síremléke, aki 1879-ben a zulu háború során halt meg. (Ez teljesen új információ volt a számomra, nem tudtam, hogy ide temették.) A kórus meseszép, az oltár felett található Tudor ablakok elképesztően gyönyörűek (VIII. Henrik készíttette). A kerengőt éppen tatarozták, szóval azt nem lehetett megnézni. Meg lehetett viszont csodálni az Albert kápolnát, ahol Viktória királynő férje nyugszik. A kápolna minden négyzetcentiméternyi területe agyon van díszítve. 

Az alsó udvarban más látnivaló nem igen van csak a VIII. Henrik kapu, amin át az ember visszajut a városba.

Az épületkomplexum egyik, város felé néző oldala.

Természetesen körbenéztem a városkában is. Nagyon kis helyes! Találtam egy kis templomot, szokás szerint egyetlen derékszöggel és vízszintessel sem rendelkező házat, rengeteg üzletet, hömpölygő tömeget a fő utcán.

Ismét egy "összetákolt" ház

Szintén a fő utcán volt egy utcai művész, aki homokból készített szobrot. Hihetetlenül élethű volt a kutyusokról készített alkotása!

A homokból készített kutyusok.

Megmondom őszintén, először azt hittem, hogy kiskutyákat árul, mert messziről teljesen úgy nézett ki, mintha egy igazi anyakutyus lenni a kölykökkel. Csak amikor egészen közel mentem, akkor láttam, hogy homokból készült az egész.

Miután átbolyongtam a várost, kimentem a Temze partjára, és egy padon ülve elfogyasztottam az ebédemet. Irtó nyugis volt minden. A csónakkikötőben, ahonnan a sétahajók indultak, több volt a hattyú, mint a csónak. Életemben ennyi hattyút egy kupacban nem láttam.

A hídon átsétálva már Eatonban voltam. Ez is egy nagyon helyes kis városka.

Eaton egyik régi épülete

Célirányosan a kollégium felé vettem az irányt. Az épület meseszép, látogatható, kivéve aznap, amikor ott jártam. Akkor valamiért zárva volt. Ez azt jelentette, hogy sem a belső udvarokat nem nézhettem meg, sem pedig a windsori palota teraszáról megcsodált kápolnát. Eléggé elszomorító helyzet volt, hogy ott állok egy csodaszép épület kapujában, aztán nem jutok be. "Bánatomban" csavarogtam még egyet a városkában. Igazából mérhetetlenül csendes volt minden. Gondolom, hétközben, amikor tanítás van, akkor sokkal nagyobb a nyüzsgés.

Miután itt is megnéztem mindent, amit lehetett, visszasétáltam Windsorba, a pályaudvarra. Pont az orrom előtt elment a vonat, szóval egy jó félórát kellett várnom a következőre. De változatlanul sütött a nap, így nem bántam.

Hurrá, péntek! Az idő megemberelte magát, már majdnem olyan, mintha tavasz lenne! Legalábbis nem 2, hanem 8 fok volt reggel. Viszont hetek óta nem esett, ami látszik is, mert kőkemény a föld. Azért a kutyának sikerült találnia egy pocsolyát - szerintem az ország egyetlen tócsáját - amibe természetesen bele kellett mennie és aztán persze meg volt sértődve, amikor hazaérve leslagoztam a praclijait.

Apuka reggel elújságolta, hogy hogyan ment előző este a gyerekkel a hírközlés, hogy nem a magánsuliba fog menni. Mint kiderült elpityeregte magát a kiscsajszi, de aztán megvigasztalódott, merthogy a barátnője is ugyanabba az állami suliba fog menni, amit a szülők választottak. Na, ennek örülök, hogy nem volt annyira elkenődve. Aztán később, amikor a nagyobbik lejött reggelizni, tovább beszélgettünk, hogy miért jó még ez a suli a kicsinek, így volt alkalmam megkérdezni apukától, hogy mennyire érint engem ez a változás. Mondta, hogy ne aggódjak, még évekig szükség lesz rám, hiszen a lányoknak sok a szünet, nem akarják őket állandóan táborokba küldeni, a kicsi valószínűleg folytatja a sportolást (netballt, ami a kosárlabdához hasonló, de más szabályokkal játszák), ami azt jelenti, hogy vinni, hozni kell őt, valakinek főzni kell rájuk, elképzelhető, hogy több különóra lesz, ami megint azt jelenti, hogy vinni kell őket valahova, majd onnan haza. Na, ettől a hírtől kicsit megnyugodtam, ezek szerint nem kell mostanában munkát keresnem. Most egyébként is eléggé macerás lenne a váltás, mert a vírus miatt eléggé korlátozottak a lehetőségek.

A nap egyébként a szokásos menetben zajlott és olyan 4 óra magasságában sikerült mindennel végeznem, így feljöttem. Jó volt végezni a hétre.

St. Albans Londontól északra található település, ami már a rómaiak idejében lakott volt. A vonatok a St. Pancras nevezetű állomásról indulnak, amely London északi részén található. Elképesztő méretű az épület, több szinten találhatók a peronok és a vonatok nem csak Londontól északra lévő településekre mennek, hanem pl. a Eurostar vonatai innen indulnak Párizsba. Egy újabb vonattársasággal ismerkedtem meg, amellyel végül eljutottam St. Albans-ba. Azt hiszem, ez volt a negyedik vagy ötödik vonattársaság, amivel eddig sikerült utaznom. (Már gondolkoztam azon, hogy összeírom, hogy összesen hány vonattársaság található a szigeten.)

Az állomástól egy kellemes, széles és nagyon kis hangulatos utcán jutottam el a belvárosba, ahol szombat révén éppen vásár volt. A fő utcán mozdulni nem lehetett a sok árustól. Szó szerint mindent árultak: viaszosvászon-terítők, indiai füstölők, konyhai eszközök, friss zöldség/gyümölcs, sálak, mobiltelefonok... Elképesztő kavalkád volt, ami elől igyekeztem meglógni. Az utcán végigballagva felkapaszkodtam egy kis dombra, amelynek tetején egy templom állt. Kívülről ígéretesebb volt, mint belülről. Utána visszamentem a vásári kavalkádba, majd átvágtam magam rajta a másik irányba.

Girbe-gurba utcácskákba és házakba botlottam. Ismét elméláztam azon, hogy ha annak idején fel tudtak húzni egy várat, amely a mérnöki pontosság mintaképe, akkor hogy a bánatban nem tudtak megépíteni egy egyszerű házat úgy, hogy annak legalább egy függőleges fala legyen, amely legalább egy másik fallal derékszöget zárjon be. Nem, itt is, mint eddig számos helyen, időnként kifelé dőltek a falak.

A utcácska egy kis térbe torkollt, ahol az óratorony állt.

Az óratorony

Az ajtón szerintem csak a 150 centinél alacsonyabbaknak nem kell meghajolniuk ahhoz, hogy ne verjék szét a fejüket a szemöldökfán. A jegyet egy idős pár árulta. A hölgy adta a  jegyet, az úr egy kicsit megszemlélt, majd kijelentette, hogy nem lesz gond. Nem igazán értettem a megjegyzését, de aztán megmagyarázta, hogy nagyon szűk lépcső vezet fel a toronyba.

Hát szűkebb volt, mint amit vártam, és a hátitáskámmal szépen karistoltam a falat. Mindjárt az első forduló után arra gondoltam, hogy lehet, hogy az idős párnak egy mércét kellene odalent tartania. Valami olyasmit, mint amivel a vidámparkokban megmérik, hogy a gyerkőc elég magas-e ahhoz, hogy beüljön az ilyen-olyan járművekbe. Csak jelen esetben nem magasságot, hanem szélességet kellene mérni, és aki kb. 40-50 centinél szélesebb, az ne is álmodjon a toronyba menetelről, mert tutira be fog szorulni a csigalépcsőn.

Felfelé menet megnéztem az óraszerkezetet a hozzátartozó haranggal egyetemben. A tetőre felérve szépen rá lehetett látni a városra. Az egyik irányban az az utca húzódott, amelyen a vásárosok bódéi álltak a végén a korábban megtekintett templommal.

Az óratoronyból a város főutcája a vásárosok bódéival.

A másik irányban a városra lehetett rálátni, távolban az állomással, a harmadik irányban mezők és valahol a fák mögött megbújva ott volt Old Gorhambury, egy I. Erzsébet-kori romkastély, szemben velem pedig ott volt a katedrális. Nagyon szép, alapvetően román, de gótikával kiegészített épület.

A katedrális épülete az óratoronyból

Lemásztam a toronyból, az idős házaspárral megosztottam a szélességre vonatkozó ötletemet, amin jót mosolyogtak, majd átvágtam az óratorony előtti kis téren, keresztülmentem egy kapun, és máris a katedrális kertjében találtam magam. Érdekes volt, ahogy a stílusok összekeveredtek az épületen. Az apszis totál gótika volt, nem is lehetett volna szebb, de a tornyot meghagyták román stílusban.

Egy oldalsó kapun jutottam be az épületbe, és szinte rögtön a torony alatt találtam magam. A mennyezetet restaurálták már, az eredeti fakazettából egyet megőriztek és ki is állítottak a templom egy másik zugában. Az oltár gótikus kőből faragott szobrai, oszlopai lenyűgözőek voltak. Előtte a padlózatot színes, eredeti csempe borította. Az oltár mögött található Saint Albannak a díszes ereklyetartója. Emögött a 14. században épített Hölgy kápolna. Gyönyörű, színes üvegablakok, rózsaablakok - meseszép! Egy ott dolgozó idegenvezető hölgy felhomályosított, hogy egykor az ablakok körül található kis kőszobrok körül aranyozott díszítés volt, és maguk a kis szobrok festettek voltak. Elképzeltem, ahogy a színes üvegablakokon beáramló fény visszatükröződik az aranyozáson, amely megvilágítja a színes szobrocskákat. Meseszép látvány lehetett! Azért még így, festetlenül is (merthogy a festék, aranyozás eltűnt már) nagyon szép volt.

Továbbhaladva néhány korábbi apát sírkövébe botlottam (némelyikbe szó szerint, merthogy a járófelület közepén volt), majd egy hatalmas rózsaablakra bukkantam. Szerintem én még életemben nem láttam ekkorát. Mint kiderült, 1989-ben készült és Diana hercegnő avatta fel. 

A kórus faragott padjai és a hatalmas orgona az 1800-as években készült. Az orgona alatt ott található St. Alban szobra. Az orgona alatti ajtón áthaladva a főhajóban találtam magam. Igen érdekesen néz ki, mert a fele gótikus, a másik fele román stílusú. Ugyanígy a két oldalhajó is felemás: az egyikben gyönyörű gótikus boltívek találhatóak, a másikban szigorúan tömzsi román oszlopok. Egy-két helyen az oszlopokon és a falakon lehet látni az eredeti középkori festmények maradványait.

Középkori freskó maradvány az egyik oszlopon.

Ami nekem nem igazán tetszett, hogy a kórus főhajó felőli oldalán egy modern oltárt hoztak létre. Annyira elüt az egész épülettől és annyira rémesen rusnya, hogy még fotót sem készítettem róla.

A főkapun kilépve zuhogó eső fogadott. Hát nem örültem neki, de mivel mindenre felkészültem, előkaptam az új esőkabátomat: hatalmas poncsó típusú, ami alá kényelmesen elfér a hátizsákom, tehát az sem ázik be, leér a térdemig, viszont elég mókásan mutatok benne. De nem számít, a lényeg, hogy nem ázom benne. Tesztelhettem az új, állítólagosan vízhatlan túracsukámat is: nem ázott be, pedig az eső rendesen rákezdett!

A katedrális főbejárata

A katedrálissal szemben egy régi iskola áll, valószínűleg a katedrálishoz tartozhatott valamikor. Mellette áll a katedrális egyetlen megmaradt várkapuja. Igen impozáns példány. Ezután egy kanyargós, hangulatos utcán tocsogtam végig a zuhogó esőben.

Egy a sok kidőlt falú házból.

Nagyon kedves házak sorakoztak egymás mellett, az egyikük ajtajában tejesüvegek sorakoztak. 

Az utca végében egy park húzódott, amelyben több római kori emlék található, illetve egy múzeumot is berendeztek a római tárgyakkal. Volt itt mindenféle használati tárgy, mozaikok, de ami igazán tetszett, hogy sikerült találniuk néhány eredeti belső házfestést. Élénk színekben pompáztak a rómaiak házai, amik nekem sokkal jobban tetszettek, mint a mai teljesen sápatag brit házbelsők.

A múzeum közelében található egy római színház romja is, oda is elzarándokoltam.

A római színház maradványai

Hát elég nagy képzelőerő kell ahhoz, hogy az ember felfedezze a színház épületének egyes elemeit a különböző buckákban, de azért érdekes volt.

És akkor itt nagy döntés előtt álltam, merthogy innen lehetett megközelíteni Old Gorhambury romjait. Az eső elállt, a nap is ki-kisütött, viszont elég nyomasztó felhők is jöttek-mentek. A színházi belépőt áruló jóember (aki nagyon kedvesen rámnézett, és diáknak titulálva az olcsóbb jegyet adta nekem) elmondta, hogy nincs nagyon messze a rom, "csak" 2 mérföld (utólag átszámoltam, 3,2 km...). Nem igazán akartam elázni, ugyanakkor kíváncsi is voltam a romokra...

Nekivágtam. Nagyon szép, hatalmas fákkal szegélyezett úton haladtam végig. Az út mellett legelők voltak: birkák, hatalmas szarvú marhák legelésztek rajtuk. Az előbbiek rém bután bámultak rám és orrfacsaróan büdösek voltak, az utóbbiak unottan rágták a füvet, szó szerint fülük botját sem mozgatták, ahogy elballagtam mellettük. Találkoztam néhány kóbor mókussal is.

Aztán egy nem éppen kellemes kaptató következett, amelynek tetején megtaláltam Gorhambury kastélyát. Na, nem a régit, hanem az újat. Hétközben látogatható is, mivel azonban aznap szombat volt, egy meglehetősen nagy táblát raktak ki, hogy zárva van. Azért a lombok között beleskelődtem, egy klasszicista stílusú meglehetősen nagy épület bújt meg mögöttük. Az új épület mellett elballagva a gazdasági épületek következtek, melyeket láthatatlan kutyák őriztek. Egyetlen egyet sem láttam, viszont ők meghallhattak engem, mert éktelen ugatásba kezdtek. Aztán ez is eltűnt, és már kezdtem úgy érezni, hogy soha nem fogom megtalálni a romokat. Elővettem a gps-t is, ami szerint az orrom előtt kellett (volna) lenniük. Amikor aztán már azon gondolkodtam, hogy visszafordulok, egy kanyar után végre megláttam a romokat. Egy kedves kis ligetben állnak. Gyakorlatilag a főépület főbejárata, és ahhoz kapcsolódva néhány falrészlet maradt csak meg belőle.

Old Gorhambury romjai

Miközben fotóztam egy sas vijjogva keringett a fejem felett. Sajnos lefényképezni nem tudtam. Lehet, hogy a közelben volt a fészke, mert csak akkor kezdett el keringeni felettem, amikor megérkeztem, addig nem hallottam őt. A kb. 5-10 percig tartó fotózás után sarkon fordultam, és visszaballagtam a római színház romjaihoz. A láthatatlan kutyák ismét megugattak, az új kastélyból most sem láttam többet, a marhák ugyanolyan unottan rágták a füvet, a birkák talán még büdösebbek voltak. Viszont nagyon szépen látszott a távolban a katedrálisnak a tornya, és felfedeztem az óratornyot is. Szinte abban a pillanatban, hogy megérkeztem vissza a római színházhoz, ismét rákezdett az eső. Pedig még körbe akartam nézni a római emlékekkel teletűzdelt parkban is, de annyira reménytelenül zuhogott, hogy ezt inkább kihagytam.

Az eső elől bemenekültem inkább egy kajáldába, ahol magamba tömtem egy kiadós tortillát. Mire kivégeztem, az eső ismét elállt, de láthatóan átmenetileg, szóval becéloztam az állomást. 

Egy kellemesen szórakoztató krimi. A történet jól felépített, néhány csavarral megtűzdelve. A főszereplők szerethetők és nagyon emberiek. 

Kicsit féltem attól, hogy ha egy régész és egy nyomozó összekerül, akkor egy kicsit olyan hangulata lesz a történetnek, mintha Dr. Csont angol verzióját olvasnám. De szerencsére nem így történt. A két főszereplő itt is nagyon különbözik egymástól, mint a Dr. Csontban, de a régész talán nem annyira kocka, mint sorozatban. Szakmájában profi, de a hétköznapi életben néha nekem kicsit elveszettnek tűnik. A legjobb barátnőjét viszont nem szerettem és nekem egy kicsit üres a karaktere ahhoz képest, hogy ő is egyetemi oktató.

A történet kellemesen folyik, pont annyi izgalommal megtűzdelve, hogy ne rakja le túl gyakran az ember. A csavarok is tetszettek, mert nem voltak annyira kiszámíthatók. A romantikus szál... Hát az egy kicsit sántított nekem, de majd meglátjuk, hogy mi lesz ebből, hiszen ez volt a sorozat első kötete.  

Már megint iszony hideg volt reggel! 2 fok volt. Erősen gondolkozom, hogy a kesztyűmet is visszaveszem, mert teljesen szétfagy a kezem. Ma összefutottam egy öregúrral az erdőben. Tavaly még két kutyája volt, de aztán év elején, hogy az öregebbik meghalt, így most csak eggyel jár ki. Örültem, hogy láttam, mert egy szimpi kisöreg, ezek szerint neki sincs semmi baja. Viszont rövidnadrágban, rövidujjú pólóban és egy mellénykében sétált. Én meg basszus a télikabátomban vacogtam és mint mondtam, gondolkodom a kesztyűn! Én aláírom, hogy iszony fázós vagyok, de azért ne mondja nekem senki, hogy 2 fokban a rövid nadrág normális dolog!

Ma megjött a gyerkőc sulijából az emil a részletekről, hogy hogyan is fognak visszatérni a suliba. Kisebb csoportokba fogják osztani a gyerkőcöket, ezeket bubble-nak hívják. Az órarend fog változni és valószínűleg olyan tanárok is fogják őket tanítani, akik korábban nem. (Gondolom, a több csoport miatt egy-egy tantárgyból az adott szaktanárok osztják fel egymás között a gyerkőcöket.) Az iskola biztosított minket, hogy vigyázni fognak, hogy a gyerkőcök játék közben is megtartsák egymás között a kellő távolságot (na, erre azért kíváncsi leszek!), illetve az iskola gyakrabban és alaposabban lesz takarítva és oda fognak figyelni arra, hogy a gyerkőcök is normálisan mossanak kezet. Hát meglátjuk. 

Közben apuka elmondta, hogy meghozták a döntést, a gyerek nem fog a magánsuliba menni. A kis barátnője anyukája tanár és az ő gyerkőce is a magánsuliba ment volna, de megváltoztatta a döntését és inkább az állami iskolába küldi a gyereket. Szerinte az a suli is nagyon jó, és az utóbbi időben ez a magánsuli nem igazán hozza azt az eredményt, mint korábban. Apuka hozzátette, hogy anyuka nem boldog a dologtól, merthogy nem adnak meg mindent a gyereknek, de én erre azt mondtam, hogy a gyereknek mindig szüksége lesz segítségre, és a magánsulin megspórolt pénzen fogadhatnak mellé magántanárt, aki viszont sokkal hatékonyabb lesz vele, mint a suli. Ma este fogják megmondani a gyerkőcnek a hírt. Kíváncsi vagyok, hogy fogja fogadni.

Apuka azt is elmondta, hogy ez a suli azért is jó lesz, hogy akkor a két gyerek együtt mehet suliba, együtt jöhet haza stb. Itt azért felmerült bennem, hogy na, akkor vajon meddig fogok kelleni? Mindenesetre ma kerestem német tanárt. Kettő szimpatikus volt, az egyiknek írtam is egy emilt. Meglátjuk.

Korábban már jártam Richmondban, de akkor a város másik részén bóklásztam és nem jutottam el a Kew Gardens-be. A park területe elképesztően nagy, és kb. a felét sikerült csak bejárnom, így tervezek majd visszamenni. Nem beszélve arról, hogy egy kert minden évben másképp néz ki, tehát érdekes lehet majd összehasonlítani, hogy milyen például tavasszal vagy éppen nyár végén.

Próbáltam valami szisztéma szerint haladni, de nem igazán sikerült. Elsőnek megnéztem az egyik pálmaházat (van több is, de oda nem jutottam be).

Az egyik pálmaház

Nem mondom, hogy nem volt szép, de láttam már szebbet. Innen átmentem egy kisebb üvegházba, ahol tavirózsák voltak. Nem volt agyonzsúfolva velük a kis tavacska, de az a néhány, ami virágzott, meseszép volt. Innen aztán egyenesen a Kew Palace-hoz mentem.

Kew Palace

Valószínűleg már I. Erzsébet idején állt itt valamilyen épület, de az első igazán fontos lakója III. György volt a családjával, aki átalakíttatta, és akkor nyerte el a mostani külsejét. Egészen addig itt laktak, amíg a felesége, Charlotte meg nem halt. A földszint és az emelet az ő idejük alapján van berendezve. Nagyon kis helyes. Néhány helyen nem tudtam fényképezni, mert annyira picike volt a szoba. Viszont láttam Charlotte királyné hálószobáját, mi több azt a fotelt is, amiben meghalt (Lehet, hogy kellene egy híres fotelek című fotósorozatot indítanom? Van már egy fotelem a walmeri várból, amelynek a huzatját maga Viktória királynő választotta ki, szintén ebben a várban láttam azt a fotelt, amelyben Wellington halt meg, most meg itt volt ez, amelyben a királyné lehelte ki a lelkét.) A második emelet elég furán nézett ki. Meghagyták az eredeti fa falborításokat, egy-két helyen lebontották, hogy lehessen látni, hogyan is építkeztek annak idején, de gyakorlatilag teljesen üres minden helyiség. A tájékoztató szerint ezt úgy hagyták, ahogy a királyné halála után a család elhagyta az épületet. 

Ezután sokáig üresen állt az épület. Végül Viktória királynő adta az államnak. A kis palotát nem olyan régen újították fel és nyitották meg újra a nagyközönség előtt.

Miután kivégeztem a palotát (ami egyébként meglehetősen picike, szerintem a szintén Richmondban található Ham House is nagyobb, pedig az nem királyi lakhely volt), körbesétáltam a közvetlenül hozzátartozó kis kertecskékben. Nem igazán volt olyan hűha érzésem, de a sárga akácos sétány azért nagyon bejött.

A sárga akácos sétány a Kew Palace közelében

Ezek után folytattam a park felfedezését. Mindenféle csodaszép fával találkoztam, némelyik elképesztően hatalmas volt. Találtam egy-két elég érdekeset. Volt például egy zsebkendő fa, aminek vaníliaszerű illatú fehér virágai voltak (Állítólag azért kapta a zsebkendő nevet a fa, merthogy a virága zsebkendőre hasonlít. Hááát..) Láttam ismét parafa fát. Mondjuk ilyet már a Wright-szigeten is láttam, de annyira érdekes ez a fa, hogy most ismét jó volt megtapizni egy kicsit a törzsét, ami annyira hihetetlenül puha, mintha tényleg dugót fogna az ember. Volt két kidőlt példány, és töredelmesen bevallom, hogy megpróbáltam letörni a kérgéből, hogy eltegyem emlékbe, de nem jártam sikerrel. Nagyon nem akartam erőlködni, mert féltem, hogy esetleg valaki rám ripakodik, hogy mit rongálom én a brit közvagyont.

Aztán az egyik bozótos mellett ott pózolt egy hihetetlenül gyönyörű páva. Rendes volt a fickó, mert hagyta magát fotózni, igaz a farktollait nem volt hajlandó kinyitni.

A fotogén páva

A következő egy hihetetlenül izgi hely volt. A magas fák közé beállítottak acéloszlopokat, és a tetejükre körben egy "sétányt" hoztak létre. Naná, hogy felmásztam a lépcsőkön (kb. 3-4 emelet magasságú volt az egész építmény), és persze körbesétáltam.

A lépcsőről így nézett ki a fák lombjai között található sétány.

Tériszonyosoknak nem nagyon ajánlom, mert a lépcsők és maga a sétány rész is nagyon sűrű, hálószerű acéllemezekkel van beborítva. Magyarul le lehet látni a lyukakon keresztül a mélységbe. Először én is meghökkentem, amikor lenéztem, pedig nekem nincs tériszonyom. A másik dolog a szél. Rendesen fújt, és amikor megálltam, hogy egy kicsit körbenézzek, fotózzak, akkor éreztem, hogy az egész szerkezet mozog alattam. Szerintem egy olyan 1-2 centis kilengése biztos volt az építménynek. Ennek ellenére nagyon izgalmas volt az egész! A kilátás gyönyörű volt, és ilyen magasságból lenézni a fákra... Egészen elképesztő volt a látvány és az érzés!

Ezután a japán kertbe mentem. Először is ott áll egy többemeletes pagoda.

A pagoda

Akkor nem lehetett bemenni, de a tájékoztató szerint egy vendéglőt akartak nyitni benne. (Már csak ezért is vissza kell mennem, mert fel akarok mászni a tetejére!) Nem messze a pagodától van egy japán kapu.

A japán kert közepén a faragott kapu

Gyönyörű faragott, körben virágok, sziklakert, fazonra nyírt bokrok - meseszép az egész. Még esőben is, mert természetesen, amikor odaértem, akkor jött egy nyári zápor. Kb. 5 percig tartott, és egy afrikai ország teljes éves csapadéka zuhant le.

Ezek után viszont sajnos el kellett hagynom a kertet, merthogy záróra közeledett. 

Tegnaphoz képest melegedett az idő, kemény 7 fok volt. Nem volt kérdés, hogy ismét a télikabátomban megyek sétálni. A kutya a héten nagyon lusta, jön utánam, de nem rohangászik annyit, mint szokott. Szerintem nincs semmi baja, mert virgonc és nagyon örül a sétának, csak kezd öregedni.

Ma a kisebbik lány sulijából érkezett egy emil, hogy június 1-én indul a rendes tanítás és majd később tájékoztatnak minket, hogy mégis hogyan, milyen formában. Érdekes lesz, kíváncsian várom, hogy fogják megoldani a helyzetet.

Egy igazi tavaszi nap! Tényleg meseszép idő volt, egy felhő nem volt az égen. Az egyetlen kellemetlen dolog az volt, hogy aznap tartották a londoni marathoni futóversenyt, aminek következtében fél London le volt zárva, és szerintem London lakosságának a fele futott, a másik fele meg nézte a futókat - szóval egyes helyeken mozdulni nem lehetett a tömegtől.

Amikor megérkeztem Londonba, akkor még az elején tartott a rendezvény, így egészen jól lehetett közlekedni. Elsétáltam a Big Benig, átmentem a Westminster hídon, aztán onnan visszanéztem a parlament épületére. Innen még nem láttam - de gyakorlatilag ez az épület mindenhonnan gyönyörű.

A parlament épülete a folyó túloldaláról

Innen kis utcácskákon sétáltam el az Old Vic Színházig. Valahogy másképp képzeltem el. A homlokzata egyszerű, az épület oldala meg még egyszerűbb. Ha nem lettek volna a különböző előadások plakátjai, akkor simán elballagtam volna mellette.

Ezután eljutottam a Waterloo pályaudvarra. Nagyon nagy, merthogy ez a legfontosabb pályaudvara Londonnak, de tisztességes fényképet nem lehetett az épületről készíteni, így csak szóban tudom megerősíteni, hogy tényleg elképesztően nagy.

A pályaudvart magam mögött hagyva felmentem a Waterloo hídra. Nos, hát semmi extra nincs ebben a hídban. A híd két lábánál szerintem London két legocsmányabb épülete áll. A bal hídfőnél az Erzsébet királynő csarnok, a jobb hídfőnél a Nemzeti Színház - rém ronda!!!! Nem is tudom, mihez hasonlítsam. Van egy igen erős szocreál beütése, barna színű, mint valami katonai bunker, teraszos, eltolt szintekkel - bűnronda! Megkockáztatom, London legocsmányabb épülete.

A Nemzeti Színház ocsmány épülete

Sokkal szebb volt a látvány a folyó felé: a következő híd, háttérben a Szent Pál katedrális tornyával, illetve a felhőkarcolókkal.

Átérve a hídon, lelkes szurkolókba botlottam, ugyanis a rakparton futottak a marathoni futók. Gyorsan keresztülvágtam magam rajtuk, aztán továbbfolytattam a sétámat.

Megtaláltam az Aldwych Színházat, amelyben Vivien Leigh játszotta 1949-ben A vágy villamosát. Ezután rábukkantam London legrégebb, még ma is működő boltjára, ahol teát árusítanak 1706-tól kezdve folyamatosan.

A pici teabolt

Az üzlet egyébként az egyik legkisebb londoni épületben van. Nem messze innen van az az 1625-ben épület ház, amely egyedül túlélte a nagy londoni tüzet. Egy teljesen átlagos épület, de érdekes, hogy ez valahogy megúszta a lángokat. Nem messze innen van egy római fürdő. Tulajdonképpen a Temple épületkomplexumához tartozik az a kollégium, amelynek az udvarán található. A táblát megtaláltam, hogy létezik, de rácsos kapu és egy óriási lakat fogadott, így nem tudtam megnézni.

Megnéztem helyette viszont a St. Mary-le Strand nevezetű templomot. Igazság szerint már többször elmentem mellette. Gyakorlatilag egy "járdaszigeten" áll az utca közepén. Nem egy hű, de jelentős az épület, csak érdekes, ahogy ott áll az utca közepén.

A járdaszigeten álló templom

Közvetlenül a templommal szemben van a Sommerset-ház. Pontosabban palota, méghozzá jó nagy! Az épület helyén eredetileg az az épület állt, amelyben I. Erzsébet királynő lakott Mária királynő uralkodásának idején. Ez a mostani épület 1770-ben épült. Ez volt az első olyan palota, amelyet "irodaháznak" építettek.

A Sommerset-ház udvara

Az udvarában mókás szökőkút van, a különböző szárnyaiban pedig mindenféle festményeket állítottak ki. Van egy hatalmas terasza is, amely a Temzére nyílik. (Tömve volt a futókat nézőkkel...)

Ezután ismét kis girbe-gurba utcák következtek, amelyeken keresztül eljutottam a Covent Gardenre. Megnéztem a tér egyik oldalán található Szent Pál templomot, amelyet a színészek templomának is neveznek. Azért, merthogy nem egy színházi embernek (színészek, írók stb.) emléktáblát állítottak a templomban. Megtaláltam Vivien Leigh emléktábláját a sok egyéb emléktábla között.

Egy kis mellékutcában megtaláltam az Operaház főbejáratához is - sajnos nem sokat lehetett belőle látni, ugyanis aznap adták át az Olivier-díjat, és erre készültek. Vörös szőnyeggel terítették le az egész utcát, kordont állítottak fel, lámpákat, kamerákat. (Közvetítette a gálát a tévé is.)

Innen a National Portrai Galleryhez mentem. Újra megnéztem a Vivien Leighről készített kiállítást. Ismét megállapítottam, hogy nagyon jól válogatták össze a képeket, mert a nagy részük eddig még nem volt publikálva.

A galéria alagsorában található színházteremben pedig ott volt az az előadás, amiért tulajdonképpen aznap bementem Londonba Levél Larrynek címmel. A háttér története a darabnak az, hogy amikor 1960-ban egy levélben Laurence Olivier (Larry) bejelentette Vivien Leigh-nek, hogy válni kíván, erre Vivien a sajtón keresztül reagált. A darab arról szólt, hogy vajon hogyan fogadhatta Vivien Larry válásról szóló levelét, és mit válaszolhatott rá. Gyakorlatilag korabeli visszaemlékezések, Vivien levelei, nyilatkozatai, barátok nyilatkozatai alapján összeraktak egy olyan történetet, hogy Vivien éppen az öltözőjében készül egy darabra, amikor a levelet kézhez veszi, és gyakorlatilag egy másfél órás monológon keresztül elmeséli az életét. A tájékoztató szerint a Vivient játszó színésznő kiköpött Vivien. Mit ne mondjak, meglehetősen kétkedve olvastam ezt: senki nem lehet olyan, mint ő! Ráadásul életemben nem hallottam erről a színésznőről, arcról sem volt ismerős, tehát nem kicsit szkeptikusan ültem be az előadásra. Meg kell, hogy mondjam, a színésznő valóban nem hasonlít Vivienre, de a mozdulatai, a hanghordozása - mintha tényleg Vivien lett volna a színpadon. Nagyon jól játszott! 

Az előadás után Vivien dédunokája felolvasott egy Vivien lánya által írt levelet Laurence Olivier-nek. A leányzó két székkel ült mellettem az előadás alatt - és egyáltalán nem hasonlít Vivienre, még egy picit sem. Szőke haj, meglehetőségen magas (Vivien 161 centi volt), talán az arcformája egy icipicit Vivien lányára emlékeztetett.

Ezután kérdéseket lehetett feltenni a színésznőnek. Elmondta, hogyan rakták össze a darabot Vivien századik születésnapja alkalmából. A darabot először Párizsban mutatták be, és elmesélte, hogy mennyire kellemes meglepetés volt, hogy a franciák ennyire kíváncsiak voltak Vivienre és ennyi mindent tudtak róla (dacára annak, hogy franciák - tette hozzá nevetve). Most egyébként tárgyalásokat folytatnak arról, hogy valamelyik nagy színházban is játszani fogják.

Az előadás után visszaindultam a pályaudvarra, és "belefutottam" a marathoni futóverseny befutójába. Mozdulni nem lehetett a Mallon és a St. James parkban. Majdnem egy órámba telt, míg átvágtam magam a tömegen a pályaudvarig. A vonaton annyian voltak (többen futómezben, tehát valószínűleg részt vettek a futáson), hogy sokan állni kényszerültek ülőhely híján - ilyen én még soha nem láttam itt!

Ma visszavettem a télikabátomat a sétához. 2 fok volt!!! Nem is értem. Hova lett a tavasz? De legalább nem fújt a szél. Viszont a mező egy része tiszta dér volt.

A kisebbik gyerekkel megint küzdöttünk spanyol szavak tanulása kapcsán. Hogy mennyire fárasztó újra és újra elismételni, hogy muszáj neki megtanulnia! De órán megint ügyes volt, mutatta, hogy minden hibátlan lett. Hát ha az ember tanul, akkor történhetnek csodák. Sanda gyanúm, hogy ez nem fogja őt meggyőzni és a következő alkalommal megint szónokolnom kell.

Ma rövid napja volt a gyerkőcnek, úgyhogy 2 körül végzett, így utána játszottunk.

Apuka hallotta megint, hogy a repülést talán ősszel fogják újraindítani. Egyre inkább úgy néz ki, hogy nem lesz ebből hazamenetel augusztusban. Pláne, hogy a németek múlt héten feloldották a karantént, az iskolák is kinyitottak és már megháromszorozódott az új esetek száma. Jaj... Vége lesz ennek valamikor? 

Nagyon lassan haladtam vele. Nem csak azért, mert a szöveg eléggé száraz, hanem maga a téma is olyan volt, amin sokszor elgondolkoztam napokig.

A könyv annak a pszichológusnak a feljegyzései, aki megvizsgálta, illetve a tárgyalás folyamán folyamatosan szemmel tartotta a vádlottakat. Magáról a tárgyalásokról nem sokat ír, csak néhány sort és azt is csak azért teszi, hogy utána jobban érthetővé váljon, hogyan éreztek, gondolkodtak, viselkedtek a vádlottak. 

Napi szinten beszélgetett mindegyikükkel. Hogy érzik magukat, mi a véleményük az eseményekről, a bemutatott bizonyítékokról. Elég profin kezelte a helyzeteket, meglehetősen semleges tudott maradni, ami szerintem elengedhetetlen volt a munkája során, de azért voltak olyan alkalmak, amikor kifakadt, mert ledöbbentette a tárgyaláson látottak, hallottak, és ahogy elbagatelizálták mindezt a főbűnösök.

Gyakorlatilag az összes vádlott ezt tette. Nem egy, még akkor is tagadta, hogy része volt ennek az egész borzalomnak, amikor bemutatták bizonyítékként az általa aláírt parancsot, ami adott esetben elrendelte a kivégzéseket, deportálásokat stb. Döbbenetes volt olvasni, ahogy próbálták Hitlerre, Himmlerre vagy éppen egy másik vádlottra terhelni a felelősséget. Ha az ember nem tudná, mit tettek, akkor úgy tűnne, mintha olyan ártatlanok lennének, mint a ma született bárány. 

Néha az volt az érzésem, hogy annyira féltek a haláltól, hogy bármit megtettek volna annak elkerülésére. Mi több, néhányan meg voltak győződve arról, hogy megússzák az egészet és sokként érte őket az ítélet. Szerintem Göring is hitt abban, hogy életfogytiglant kap. Az ítélet meghozatala után teljesen ledöbbent és ezek után lett öngyilkos.

Persze voltak olyanok is, akik valamilyen szinten vállalták a felelősséget. Frank (Lengyelország kormányzója) nem tagadott semmit, mi több önként átadta a naplóját a bíróságnak. Minden tettéért felelősséget vállalt és cinikusan figyelte, ahogy a többiek mindent megpróbálnak azért, hogy szabaduljanak. Ő nemcsak hogy felelősséget vállalt a tetteiért, de elhittem neki, hogy valahol megbánta. Beismerte, hogy a felesége a kinevezése elején figyelmeztette, hogy nem kellene elvállalnia ezt a posztot, de nem hallgatott rá. 

A másik vádlott, aki látványosan beismerte a bűnösségét, Speer volt. Annyira próbálta tisztára mosni magát, hogy még azzal is előállt, hogy tervezte Hitler meggyilkolását (ez persze csak mese volt). Mivel olvastam a börtönnaplóját (lásd 2023. március 7-i poszt), pontosan tudom, hogy a részéről ez az egész csak színjáték volt. Szerintem ő nem bánt meg semmit, a látványos bűnbánó magatartásával csak az irháját akarta menteni.