Mivel a kicsi jövő héten megy vissza a suliba és mivel tesztet fognak velük iratni angolból és matekból, így az a döntés született, hogy annak ellenére, hogy szünet van, tanulnia kell. Szóval előkotortam azokat a matekfeladatokat, amiket a húsvéti szünetre kapott és kimásoltam belőle néhányat, amivel akkor gond volt és rendesen átrágtuk. Most is gond volt velük. Mintha el sem magyaráztam volna neki. Ha van egy feladat, amihez már kombinálni kell és okoskodni, akkor vége van a gyereknek, mint a botnak. És semmi extrára nem kell gondolni! Például. Adott egy kocka, aminek megvan adva az éle. Adott egy tégla, aminek meg van adva a szélessége, mélysége, de hiányzik, a magassága. Azt tudjuk, hogy a kocka és a tégla térfogata ugyanannyi. Kérdés, mekkora a tégla magassága. És egyszerűen nem érti, hogy ha kiszámolja a kocka térfogatát, akkor megvan a tégláé is, és akkor abból vissza tudja számolni a magasságot. Hát ehhez aztán nem kell nagy matek zseninek lenni, hogy megfejtse az ember. És akkor már arról nem is beszélek, hogy ha mondjuk olyan kivonás van, hogy 87.000 - 19.873 akkor már megint megakadt, mert egyszerűen nem érti, hogy a nullából nem lehet kivonni hármat, a nullával ott fönt valamit kezdeni kell. Elmagyaráztam én, aztán az apja, aztán a nővére és az eredmény még mindig semmi. Nagyon aggódom, hogy fogja megírni a tesztet. 

Hát eljött az utolsó nap. Mit ne mondjak, el tudnék tölteni itt néhány hetet (esetleg hónapot...). Ma egy lazább napot tartottam. Sokáig aludtam. Már amennyire ez lehetett, mert a szomszéd úgy csukja be minden reggel az ajtaját, hogy holt tuti, hogy az egész épület felébred rá. Na, sebaj.

Szóval lazára vettem a figurát, és csak 9 után indultam el. Innen nem messze, a hegyen van egy vár, az volt az első célpont. Hangulatos kis utcákon felkutyagoltam, miközben ismét megállapítottam, hogy itt minden útkereszteződés mind a négy sarkán legalább egy-egy kávézó van. Mi több, teljesen mindegy, hogy reggel, dél vagy este van, legalább 3-4 ember mindegyikben ücsörög. Az egyikben minden reggel (ma kivételével, merthogy ma később indultam) ott ült egy meglehetősen terjedelmes úriember, szivarral a kezében. Ráadásul még azt sem lehet mondani, hogy az idősebb, nyugdíjas generáció tölti a fél napját ezeken a helyeken, mert igen vegyes korosztályú a vendégsereg. Nem is turisták, mert ezen a környéken nem nagyon sok van belőlük, hanem helyiek. 

Visszatérve a várhoz. Szóval a kanyargós utcákon felkutyagoltam a dombtetőre. Mint kiderült, a vár egy körbekerített parkban található. Hosszú lépcsőn kellett felkaptatni, félúton azt hittem, mentőre lesz szükségem, mert alig kaptam levegőt. Amikor felértem, az egész öböl ott volt az orrom előtt: a hajók, a tengerpart, a város, a katedrális és az összes egyéb templom tornya.

A jegyirodában egy meglehetősen undok nőszemélytől megvettem a jegyet, aztán irány a vár.

A vár homlokzata.

Nagyon helyes, tornyos jószág. Valamikor a 14. század elején építették. Kör alakú, körben tornyokkal és bástyákkal megerősítve, bent pedig egy oszlopos udvar van.

A vár belső udvara

A földszinti termekben múzeum van, amely Palma történetét mutatta be. Nem volt annyira érdekes. 

Az emeleten először egy kis kápolnát néztem meg. Érdekes félköríves alaprajza van az épület kör alakjához igazodva. A következő helyiségekben volt néhány római emlék: szobrok, edények, sírfeliratok. Az egykori tróntermet manapság esküvőkre használják. A vörös bársony baldachin alatt nem trónszék állt, hanem egy kis asztal meg bársonypárnácskák, ahová az ifjú pár letérdelhet.

A toronyba, pontosabban a vár tetejére is fel lehetett menni. Csodás volt a kilátás a környékre: a hegyek, a tenger, a kikötő, a város - meseszép minden!

Kilátás a vár tetejéről az öbölre.

Miután mindent körbefényképeztem, lemásztam a toronyból. Még egyszer körbenéztem minden szinten, aztán elhagytam a várat.

Végigsétáltam a kis kanyargós utcákon egészen a sarki kínai boltig. Mert kérem szépen kínai bolt az itt is van. Ugyanúgy mindent árul, mint otthon, még a jellegzetes kínai szag is megvan a boltban. Azért tértem be ide, mert kinéztem magamnak egy Mallorcás fürdőlepedőt.

Ezek után lementem a partra, végigballagtam a parti sétányon, elsétáltam a katedrális mellett, aztán bevettem magam az óváros kis utcácskáiba.

Az óváros egyik kis tere.

Egy téren megtaláltam azt az épületet, ami annak idején a templomos rendé volt. Sajnos magántulajdonban van, úgyhogy nem látogatható. Eléggé elhanyagolt állapotban volt az épület, és sajnos más nem is maradt meg azok közül az épületek közül, amik annak idején a rend tulajdonában voltak.

Ezt követően találtam egy kolostort, ahova sajnos nem lehetett bemenni, pedig a temploma meseszép volt kívülről, már a partról kiszúrtam a tornyát. Ezt követően a kis utcácskákon eljutottam a Szent Ferenc bazilikához. A valamikori ferences rendi templom ma egybe van építve egy iskolával. Iszony ricsaj volt a kertben, amikor megérkeztem. Valószínűleg ebédre készülhettek a nebulók, mert leginkább a sóska főzelékre emlékeztető illat járta be az egész épületet és környékét.

A bazilika mesés. Legalább olyan szép, ha nem szebb, mint a katedrális. Aranyozott orgona, aranyozott szószék és aranyozott, hatalmas oltár. Színes üvegablakok, az egyiken pont besütött a nap és ettől a falon színes szivárvány jelent meg. 

A templom után elindultam vissza a partra. Menet közben betértem egy kávézóba és vettem magamnak egy szendvicset. Ez volt a legjobb, amit eddig ettem, talán mert ez nem a turistáknak készült (ezen a részén a városnak szinte csak helybeliekkel találkoztam). A kenyér friss volt, a sonka isteni, emellett volt benne sajt és paradicsom is. Egy közeli parkban elmajszoltam a szendvicset, miközben élveztem a park csendjét, aztán irány a part. Ezért is vettem a fürdőlepedőt. Szépen leterítettem egy nyugis helyen - meglehetősen gyéren voltak az emberek odalent -, aztán leheveredtem és olvastam, vagy éppen szunyókáltam. Isteni volt! Bele se merek gondolni, hogy a mai 35 fok után holnap már legalább 20 fokkal kevesebben lesz részem...

Az öböl

Aztán valamikor 4-5 körül jött egy felhő, ami nem igazán akart elmenni, így összeszedtem magam, és visszaballagtam a szállásra.

Becsomagoltam mindent és viszonylag korán lefeküdtem, mert másnap nyolcra kellett a reptéren lennem. 

Ez a település szintén a hegyek között fekszik, egy völgyben, Valldemossa közelében. Busszal is el lehet jutni ide, de sokkal jobb lehetőség is van az utazásra: egy kisvasút, ami a buszpályaudvar mellől indul és Sollerben van a végállomása. A szerelvények fából készültek, fapadokkal, szóval irtó hangulatos.

A vonat egy kocsija. A fapadok nem voltak túl kényelmesek.

Az út csodaszép volt, a vonat hegyeken keresztül araszolt az úticél felé.

A táj a vonatból

Több alagút is tarkította az utat, az egyik nagyon hosszú volt, legalább 2-3 percen keresztül zötyögtünk keresztül rajta.

A vonat végállomása Soller központjától kb. 2 percre van. Az állomásról elballagtam a fő térre, ahol a település legnagyobb temploma áll. Szép, de semmi extra. Még tettem egy kanyart a tér körüli szűk, kanyargós utcákon, de igazából ezek nem voltak annyira hangulatosak, mint Valldemossában. Kicsit kopottasok, nincs annyi virág és valahogy nem igazán bizalomkeltőek.

Szóval a séta után rögtön elcsíptem a Puerto de Sollerbe menő villamost. Igen, Sollerből egy szintén fából készült, nyitott villamos megy a kikötőbe.

A villamos

Nagyon hanglatos volt, ahogy kizötyögtünk a városból (rögtön a korábban megnézett templom mellől indult a villamos), és olyan 15 perc alatt már lent is voltunk a kikötőben.

Egy kis öböl partján fekszik a település. Gyakorlatilag semmi nincs itt, és mégis gyönyörű az egész. Felmásztam az egyik dombra, ahol egy múzeumot ígértek - zárva volt. Viszont a múzeum mellett volt egy kis terasz, ahonnan csodaszép kilátás nyílt a tengerre. A távolban még Spanyolországot is lehetett látni. Elméletileg a közelben kellett volna lennie egy régi erődnek, ahonnan annak idején a kalózokat figyelték. A térkép használhatatlan volt, semmiféle tábla nem világosította fel a hülye turistát, így ugyan sikeresen átmásztam egy másik dombra, de onnantól kezdve halvány lila gőzöm sem volt, hogyan tovább, szóval gyönyörködtem egyet a kilátásban, aztán lemásztam a hegyről.

Végigsétáltam a parton, vettem egy jó kis fagyit, aztán csak bámultam a hullámokat.

Az öböl

Volt még egy világítótorony a másik hegycsúcson, de több mint egy órás út vezetett fel oda. A térkép tájékoztatója alapján a kalózles is 15 percnyire volt a parttól, aztán 20 perc gyaloglás után sem találtam meg. Szóval ezek után nem akartam feleslegesen elindulni. Nem tudom, hogy miért nem képesek használható térképpel ellátni a turistákat, vagy ha már azt nem képesek készíteni, akkor legalább kitábláznák, hogy merre vannak a látnivalók. Persze lehet, hogy nem sok olyan őrült van, mint én, hogy látni akar valamit, merthogy itt is a túristák többsége megérkezett a villamossal, aztán az első kajáldában lerakta a hátsóját és degeszre tömte magát.

Miután minden látnivalót megnéztem, és kigyönyörködtem magam a tengerben, felszálltam a villamosra, és visszazötyögtem vele Sollerbe. Itt kiderült, hogy a legközelebbi Palmába menő vonat 17.15-kor indul. Több mint 2 óra múlva! Hát én fel tudom találni magam, de ebben a városban gyakorlatilag nincs mit nézni. Ami látnivaló volt, azt megnéztem reggel (a változatosság kedvéért még egyszer megnéztem, hogy teljen az idő). A reggel még nyitva lévő üzletek sorra zártak be, csak a fő téren található kajáldák némelyike maradt nyitva. Ennyi. Sehol egy park, ahol az ember leülhetne, az egyetlen erre alkalmas hely a fő tér, ahol viszont már nem volt egy szabad pont sem, mert az összes turista ott kínlódott, és várta a vonat indulását. Szó szerint mindenki majd felcsavarodott az unalomtól. Nem is értem, hogy miért nem ment korábban is vonat. 2-kor ment a korábbi, aztán ez a 17.15-ös. Ennyi.

A vonat persze csak 17.10-kor állt be, addig, aki mázlista volt, az le tudott ülni az állomáson lévő padokra, a szerencsétlenebbje meg ácsorgott. És ezek után majdnem 10 perces késéssel indultunk el.

Nem mondom, hogy megbántam, hogy elmentem ide, de nem rágtam le az izgalomtól a tíz körmömet. Azt hiszem, eddig Valldemossa vezet a megnézett helyek között. Ott volt látnivaló is és nagyon helyes volt a település.

A hétvége ismét nyugisan telt. A lányok szokás szerint semmit nem csináltak, anyuka szokás szerint kb. félórára kiment a kutyával sétálni, apuka pedig ismét barkácsolt valamit. Ma azért nem csinált olyan nagy zajt, mint úgy általában és még az áramot sem kapcsolta le. Apró örömök az életben...

Ma sem volt nagyon meleg, kb. 21 fok reggel, 25 délután, de az árnyékban a szellőnek köszönhetően kifejezetten hűvös volt. 

A cél Valldemossa volt, ami a hegyek között található. 1399-ben a karthauzi rend egy kolostort alapított itt, ami 1835-ben a templom kivételével az állam kezelésébe került. Ezt követően olyan szállodaféleként működött a hely. Chopin és Georges Sand például itt töltötte az 1838-39-es telet. Sand ekkor írta meg az Egy tél Mallorcán című könyvét.

A templom maga nem egy nagy durranás. Meglehetősen egyszerű az egész. A kolostornak megmaradt a kerengője, tágas, világos és egy helyes kis udvart vesz körbe, ahova sajnos nem lehetett kimenni.

Megőrizték a kolostor eredeti gyógyszertárát. Jópofán néznek ki a hatalmas porcelán üvegcsék az üvegszekrényekben. A gyógyszertár egyébként a kolostor megszűnése után is működött, egészen 1896-ig, és a falu lakosait látta el gyógyszerekkel. 

Az egykori szerzetesi cellák többsége ma zárva van a nyilvánosság előtt, de azért néhányat múzeumként rendeztek be, ahol mindenféle érdekességet állítottak ki. A rendfőnöké úgy van berendezve, ahogy egykor kinéz(het)ett. Ehhez, és a megtekinthető cellákhoz is, kis kertecskék tartoztak, amik gyakorlatilag teraszok, hiszen a kolostor a hegy tetején épült. Mindegyikben van egy kis szökőkút és igazi aranyhalak úszkáltak a vízben. Persze voltak növények - kaktuszok, rózsák - is a kertecskékben. Nagyon kis helyesek! A kilátás is szép a környező hegyekre.

A rendfőnök szobája után következett a könyvtár, ami egyben fogadószobaként is működött.

A kis könyvtár egyik polca.

Itt állt a rendfőnök trónusszerű széke, illetve a régi könyveken kívül néhány régi irat is (pl. pápai adománylevelek stb.) De volt itt egy kis, elefántcsontból készült szárnyasoltár. Hihetetlen aprólékossággal készült, nagyon tetszett.

Természetesen meg lehetett nézni a Chopin és Sand által használt helyiségeket is (ezek egykor szerzetesi cellák voltak). Volt itt egy zongora, amit még Chopin használt, illetve néhány eredeti kotta. Hát azért neki is kellett várni az ihletre, mert volt olyan, ami iszony módon össze volt firkálva. Néhány személyes tárgyat is kiállítottak, leveleket, fényképeket.

Chopin halotti maszkja és a kezéről készített gipszmásolat.

Volt egy-két Sand ereklye is, például egy kézirat a regényből, amit itt írt, de a Chopin ereklyékhez viszonyítva meglehetősen kevés dolgot őriztek meg tőle.

Az utolsó néhány helyiségben Ludwing Salvator Habsburg (Sissy unokatestvére) személyes tárgyait (pl. csokornyakkendőit, egy Sissinek írt levelét) állították ki. Rengeteget utazott, és megfordult Mallorcán is. 

Az egykori kolostor gyakorlatilag ennyiből állt. Ezt követően a szomszédban található palotát néztem meg. A palota neve Sancho király palotája, aki 1311 és 1324 között uralkodott. Valószínűleg a palota egy régi mór erőd alapjain épült - hogy ezt miből gondolják, nem tudom, mert semmi nyoma nem látható. Mindenesetre nagyon helyes kis palota - már ami látogatható belőle, mert egy része le van zárva és magántulajdonban van. (Azt nem sikerült kiderítenem, hogy ki lakik a lezárt részben.)

A palota ebédlője

Miután kivégeztem ezt is, csavarogni indultam a városban. Egy kicsit hasonló érzésem volt, mint Alcúdiában, vagyis a sok hülye turista megnézte a kolostort, aztán leült az első kajáldában, teleette magát, és pipálta, hogy megnézte ezt a várost is. Azért volt néhány olyan őrült, mint én, és hasonló módon keresztbe-kasul átbolyongta a várost.

Az utcácskák nagyon helyesek, kicsik, időnként girbe-gurbák és mindenütt televan minden virággal: a házak tövében, a házak falain - irtó hangulatos ettől minden.

Az egyik hangulatos utcácska

Persze azért vannak látnivalók is, és ellentétben Alcúdiával, itt normális méretű térképet kaptam, amin minden érdekesség fel volt tüntetve.

Egy árkádos épület tövében rábukkantam arra a helyre, ahol annak idején az asszonyok mostak. Valahol a közelben van egy forrás, ami ellátta ivóvízzel a települést, és annak a vizet vezették ide, egy kőből készült vályúba.

A kővályú, ahol annak idején mostak

Rábukkantam egy picike kápolnára, amit a helyi szentnek építettek. Valamikor az 1500-as évek elején abban a házban született, ahol most a kápolna áll. Már gyerekkorában Istennel, illetve szentekkel beszélgetett, aztán a halála után szentté avatták. Minden ház kapujában van egy színes csempe, amin ő látható. Találtam egy másik templomot is, ami gyakorlatilag a kolostorral szembenlévő dombon épült, nem messze a helyi szent kápolnájától. Sajnos zárva volt, ezt nem tudtam megnézni.

A sok bóklászás után vettem magamnak egy sajtos-sonkás croissant szerűséget, és visszamentem a kolostor mögötti parkba. Halál nyugis volt a hely, énekeltek a madarak, az egyik kismadár letelepedett a mellettem lévő padra, és onnan figyelt. Kicsit szégyellős volt, mert amikor elővettem a fényképezőgépet, hogy lefényképezzem, elrepült. Már épp azon gondolkodtam, hogy belenézek a Sand-féle könyvbe, amit megvettem a kolostor shopjában, amikor megérkezett egy csoport egy rakás gyerekkel. Na, mindjárt annyi volt a nagy nyuginak. A gyerkőcök üvöltözve fel-alá rohangásztak a sövények közötti kanyargós ösvényeken. Így aztán menekülőre fogtam a dolgot, és inkább még egyszer végigbóklásztam a városka utcácskáit. Ott ugyan nem volt nyugis park, de legalább üvöltöző gyerkőcök sem.

Amikor már mindent végignéztem, visszaballagtam a buszmegállóba. És milyen jól tettem! Ugyanis nagyon úgy tűnt, hogy mindenki azzal a busszal akar visszamenni Palmába, merthogy pillanatokon belül irgalmatlan tömeg lett. Ha később érkezem, akkor biztos nem lett volna ülőhelyem. Így viszont az ablak mellett ültem, és a visszafelé úton a tájban gyönyörködtem.

Vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatosan. Nem volt rossz, de messze nem volt olyan jó, mint amilyen kritikákat olvastam róla.

A szereplők nem igazán voltak szimpatikusak. Tetszett az a megoldás, hogy az írónő különböző nézőpontok alapján próbálta megformálni a karaktereket. Egyszer bemutatta őket úgy, ahogy egy külső szemlélő látja őket, aztán bepillantást adott abba, hogyan gondolkodnak, éreznek, tehát átváltott egyes szám első személybe. (Néha kicsit zavaró volt, merthogy alapvetően a főhős meséli a történetet.) Az ötlet nagyon jó volt, a kivitelezés már kevésbé ugyanis nem egyszer a szereplő teljesen hiteltelenné vált, mert annyira ellentétes volt a viselkedése és a gondolkodásmódja, érzésvilága. 

Maga a főszereplő... Hát nem igazán szerettem. Az ő karaktere is sántított. Árvaként nőtt fel, több család magához vette, kimaradt az iskolából, mert nem szeretett tanulni és nem igazán tudott viselkedni. Később összejött egy idősebb férfivel. Aztán saját maga tanult meg rendesen olvasni, amikor terhes volt a lányával. A történet végén ez az iskolázatlan, tanulatlan valaki már Chopint hallgatott és finom úrinő vált belőle. Nekem ez egyáltalán nem volt hiteles.

A könyv felépítése érdekes volt, hiszen látszatra teljesen különböző emberek élettörténetét mutatta be, akik valamilyen módon mégiscsak összefonódnak. De nem csak a szereplők között, hanem időben is ugrált a történet. Ezzel nem is lett volna bajom, de néha az volt az érzésem, hogy az összes szereplő teljes életrajzát megkaptam, ami túl sok volt. Néhány mondattal be lehető mutatni valakit úgy, hogy tudja a T. Olvasó, hogy milyen ember is az illető és így meg lehessen érteni mit miért tesz. Nem szükséges tudni, hogy mikor született, milyen élete volt és hogyan alakult a sorsa, miután kikerül a történet fő vonalából.

Összességében tehát a kevesebb és jobban megszerkesztett történet sokkal jobb lett volna.

Ismét nyári meleg volt. Anyuka ma nem dolgozott, szóval kicsit körülményessé vált egy-két kisebb takarítási manőver, de azért megoldottam. Elment bevásárolni. A dolog jó is volt, meg hát... Na, szóval Sevenoaksba ment és elmondta, hogy az emberek kb. 50%-a maszkban jár. Ez jó hír, mert itt Borough Greenben azt hiszem, én vagyok az egyetlen. Ezek szerint azért néhány jóember felfogta, hogy OK, hogy lassan vége a karanténnak, de ettől még ez a dög itt kóricál körülöttünk. Ő maszkot nem vett, de kesztyűt igen. Hát...

Este megvolt az első német órám. A tanár nagyon jópofa, szimpi nő, nagyon jól magyarázott és 11 éve skype-on oktat. Abszolút ki van találva az egész. Egy óra 45 perces, 3800 Ft-ba kerül és mindent ő ad: hanganyagot, szöveget, mindent, amire szükségem van. Létrehozott a Google Drive-on csak nekem egy olyan oldalt, amit mindketten látunk óra alatt és oda tudunk majd irkálni. Így látja, hogy mit csinálok, és azonnal ki is tudja javítani. A lecke végén az óra lementhető. A facebookon van egy csoportja a tanítványainak, ott mindig közzéteszi, amikor megnyitja a következő hétre az órarendet, amit egyébként a honlapján mindenki lát is. Ezt követően lehet bejelentkezni, hogy mikor akar az ember órára "menni". Már bejelentkeztem jövő hét péntek estére. Igen, péntek este nem teljesen ideális, de a hétvégéimet változatlanul szeretném szabadnak hagyni.

A város Mallorca északi részén található, vagyis az egész szigeten átvágtunk a kétszer kétsávos autópályán és egy óra alatt ott is voltunk. Az autópálya gyors, jól megépített és nagyon szép helyen megy, szóval kifejezetten élveztem az utat. (Nem beszélve arról, hogy a busz kényelmes, modern, tiszta és légkondis volt.)

A hely nagyon szép, de azért egy kicsit csalódott voltam. Az óvárost, ahol a látnivalók vannak, kb. 2 óra alatt oda-vissza, keresztül-kasul bejártam kétszer. A térkép, amit adtak, olyan bolhabetűs volt, hogy alig bírtam kisilabizálni az utcaneveket vagy a látnivalókat. A látnivalók... Sehol egy tábla, sehol semmi magyarázat. A térkép alapján azt hiszem, hogy minden látnivalót megnéztem, de nem vagyok benne teljesen biztos, mert tényleg sehol semmiféle felirat nem található.

Persze azért tetszett. Az óvárost többé-kevésbé körbeveszi a 13. században épült városfal. A fal egy részének tetején végig lehet sétálni, onnan csodaszép volt a kilátás a környékre, illetve a városra is. 

Séta a középkori várfal tetején.

Az egykori városkapukból három ma is áll.

Az egyik megmaradt városkapu

A városrészt teljesen átszeli keresztben a Carrer Major (Fő utca). Alig lehetett mozdulni a sok turistától, illetve a biszbaszokat árusító üzletek és kajáldák tömegétől. Úgy egyébként semmi extra nincs az utcán, utcában. Kb. a közepén, ami egyben a városrész közepe is, található a Városháza. Ez az épület talán egy kicsit díszesebb és magasabb, mint a többi. Aztán mire feleszmél az ember, addigra már végére is ért az utcának, ami azt jelentette, hogy átszelte a városrészt.

Én betértem mindenféle néptelen kis mellékutcácskákba is. Irtó hangulatosak voltak. Volt olyan, amelyet kétoldalt cserepekbe ültetett növények szegélyeztek, de volt, amelyik teljesen csupasz volt.

Az egyik kis mellékutca

A városrész egyik csücskében található a Sant Jauma templom.

A Sant Jauma templom homlokzata - az épület előtti tér annyira kicsi volt, hogy csak ilyen képek sikerült készítenem.

Az eredeti 14. századi templom 1870 telén összedőlt, így újraépítették az egészet. Érdekes az elrendezése, merthogy leginkább L-alakra emlékeztet az alaprajza. A főhajóhoz csatlakozó oldalhajó csaknem ugyanakkora, mint maga a főhajó. Az itt található hatalmas oltár is nagyon érdekes. A közepén egy kereszt található Krisztussal. Ebben nincs semmi izgalmas, tudom, csakhogy egy lépcsőn fel lehet menni ehhez a kereszthez, és gyakorlatilag a hatalmas oltár és a kereszt között lehet az ember.

Ezzel a templommal gyakorlatilag be is fejeződött a városnézésem, szóval visszaballagtam a buszpályaudvarra, kb. 10 perc után meg is jött a busz, aztán visszamentem Palmába.

A buszpályaudvar a szállástól kb. 40 perc gyalog, de aznap egy másik útvonalon mentem vissza a szállásra, és ismét kiélveztem a zegzugos kis utcácskákat. Annak ellenére, hogy összevissza kanyarodnak, valahogy még sem lehet bennük eltévedni (legalábbis eddig még nem sikerült). A sarki közértben még vettem magamnak vizet másnapra, aztán alighogy beléptem a szobába, leszakadt az ég. Rendes nyári zápor verte a szembenlévő bádogtetőt. Egy kicsit lehűlt a levegő, nincs 28 fok, csak 23.

Ma megjött a gyerek sulijából a levél, amiben felvázolták, hogy hogyan is fog kinézni június 1-től az iskola. Öt vagy hat oldalas volt, szóval szép kis ebédközbeni olvasmány volt, de minden elismerésem, mert szinte mindenre kiterjed a szabályozás, ami csak az embernek az eszébe juthat. Először is, csak három évfolyam fog visszamenni. A két legalsó, amely osztályok fizikailag is az épületrész alsó részében vannak és teljesen elkülönülnek a többi osztályoktól. Ráadásul nekik külön játszóterük is van, ahova a felsőbb évfolyamok nem mehetnek be. A felsőbb évfolyamokból csak a hatodik, vagyis a mi leánykánk évfolyama fog visszatérni. Nem igazán értem miért, merthogy az ötödikeseknek szeptemberben lesz egy fontos vizsgájuk, tehát logika szerint az lenne jobb, hogy ők mennének vissza, mert nekik készülni kell a vizsgára. Talán azért a hatodik, merthogy a hatodik osztályosok választhatnak: maradnak a suliban vagy más iskolában folytatják tovább. A többség megy, tehát lehet, hogy úgy gondolták, hogy akkor legalább az utolsó évük itt normálisan végződjön. 

Szóval úgy nagyjából összefoglalva első szabály az, hogy a gyerkőcöket 15 fős bubble-okba fogják osztani. Egyes bubble-oknak külön wc-jük lesz, csak és kizárólag azt használhatják. Az egyes bubble tagok nem érintkezhetnek más bubble tagokkal. Az osztályban elkülönítve lesznek leültetve, oda fognak figyelni a folyamatos kézmosásra, egymás cuccait pedig nem használhatják. Étkezés az osztálytermekben lesz, de a suli konyhája fogja készíteni nekik. Nem kell egyenruhába menniük, hanem otthoni cuccokban lehetnek, de mindennap váltaniuk kell a ruhát. Lesz testnevelés óra, de nem fognak olyan sportokat űzni, amely bármilyen fizikai kapcsolatot jelent. A szünetekben nem hagyhatják el a termet az egyes bubble-ok. Nem lesz nyitva a könyvtár és a szaktantermek sem, minden óra ugyanabban a tanteremben fog zajlani. Mivel a gyerekek fel lesznek osztva, így előfordulhat, hogy olyan tanár is fogja őket tanítani, aki eddig nem. (Logikus, hogy egy szaktanár egyszerre csak egy csoportnak tarthat órát.) Minden iskolai cuccukat be kell vinni az első napon és senki nem hozhat haza semmit sem. Meg van határozva, hogy mikor kell a gyereket a suliba vinni, ez kb. ugyanaz az időszak, mint normális esetben. Szülő nem mehet be az iskolába. A nap végén meg van határozva, hogy melyik bubble mikor hagyja el az iskola területét, akkorra kell odamenni a gyerekért. Az időzónák úgy vannak kialakítva, hogy két bubble ne találkozzon az iskola elhagyásakor. Nem vihetnek magukkal vizeskulacsot, használaton kívül lesznek az iskolai ivókutak, majd az iskola fog gondoskodni palackozott vízről. Nem vihetik be a telefonjukat. Ha bármelyik bubble tagja belázasodik, két hétig nem mehet iskolába és értesíteni kell azonnal az iskolát. (Ha családtag, akkor is, de akkor csak egy hétig kell otthon maradnia.) 

Mindezek az első hétre vonatkoznak. Gondolom, ha látják, hogy hogyan működik a dolog, mi az, amit változtatni kell, akkor módosítanak a szabályokon. Hát meglátjuk. Tudom, hogy egyszer vissza kell térni a normális (mi lesz normális ezek után?) élethez, de azért finoman szólva is egy kicsit aggódom. A gyerekek nem igazán fogják fel, hogy ez a dög milyen alaktomos, szóval nem tudom, mennyire lesz betartható, hogy ne ölelkezzenek, ne fogdossák egymás cuccait, stb., stb. Mindenesetre tényleg nagyon úgy tűnik, hogy az iskola mindent megpróbál megtenni annak értelmében, hogy valamennyire legalább ezeknek a gyerkőcöknek visszaálljon az élet a normális kerékvágásba, de azért tekintettel legyenek a vírus miatti veszélyre is.

Még egy jó hír várt délután, a második német tanár válaszolt, és holnap már lesz is vele egy órám! Hurrá!