Hétvégére visszajött a nyár. Szombaton kifejezetten napos és meleg idő volt. Ennek örömére a kisebbik leányzó barátnője itt volt délután és a nagyobbikat is meglátogatta egy barátnője. A kicsi gyakorlatilag egész nap tévézett a barátnővel, ki sem dugták az orrukat a kertbe. A nagyobbik barátnője hozta a kutyáját is. Hát rém idegesítő egy jószág! Folyamatosan ugatta a semmit. Állítólag nagyon öreg meg beteges is - hát a hangján egyáltalán nem lehetett hallani egyiket sem. A mi kutyánkat is zavarta a dolog, mert látványosan elvonult és nem foglalkozott vele.

Vasárnap már felhősebb volt az idő, de változatlanul meleg volt. Esőt ugyan ígértek, de semmi nem történt.

Jót pihentem, olvastam, szunyokáltam és még németeztem is. 

A Chiddingstone kastéllyal már egy jó ideje szemezek, de először is a semmi közepén van, másodszor nincs is minden nap nyitva. Most mindenesetre sikerült eljutnom ide is! Az idő elég borongós volt, de nem esett, ami igazán szerencse volt.

Az épület bármennyire is réginek néz ki az erődített falak, tornyok miatt, egyáltalán nem régi.

Valamikor az 1800-as években (ez itt nem számít réginek) döntött úgy az akkori tulaj, hogy gótikus stílusban felújítja az épületet, akkor nyerte el a mai formáját. Aztán egy kicsit hányatott sorsa volt, a második világháborúban a kanadai csapatok állomásoztak benne, mígnem 1955-ben Denys Eyre Bower tulajdonában került. Ő eredetileg banki hivatalnok volt, aki nem mellékesen lelkes gyűjtő is volt. Nem annyira mellékesen elítélték a barátnője meggyilkolásáért és több évig börtönben csücsült. Miután kiszabadult, visszatért a kastélyba, és aztán végül a leszármazottai adták át a National Trustnak, amely ma üzemelteti az épületet.

A kastélyba lépve rögtön a japán gyűjteménnyel találja magát az ember szembe. Egy szoba csupa Japánból származó tárgyak. Van itt természetesen szamurájkard, az egyik óriási nagy, legalább 2-2,5 méter hosszú volt. Több szamurájpáncélzat (mindegyiknek más "arca" van, némelyiknek még bajuszkája is van!), kis intarziás dobozkák, szekrénykék, maszkok - tényleg érdekes az egész.

Természetesen a tulaj a helyi történelmi relikviákat is gyűjtögette, főleg a Stuart-kori dolgokat. Vannak eredeti levelek, könyvek ebből az időszakból, festmények (I. Károly és neje, valamint II. Károly), kardok és még egy zongora is (elég ütött-kopott volt a jószág). Egy-két szobát meghagytak az eredeti berendezésekkel: egy hálószoba rém rusnya sárga rózsás tapétával, igazi fürdőszoba lábas káddal (és persze külön hideg-melegvizes csappal) meg egy nappali.

A jellegzetes angol mosdó: külön csap a meleg és a hideg víznek

Egy szoba Buddha-szobrokkal volt tele. Mindenféle volt itt: fából kifaragott, kőből, illetve aranyból készültek. Kisebbek-nagyobbak vegyesen. Némelyik nagyon kis helyes volt.

Aztán következett az egyiptomi gyűjtemény - hát ez eléggé szegényes volt. Érdekes volt a Nofretete szobor méretarányos másolata, aztán volt még két eredeti fekete kőből kifaragott szobor, de a többség apró ékszerek, használati tárgyak töredékei voltak. Nem igazán nyűgözött le a dolog.

Megmaradt még a kastély eredeti konyhája - ez érdekes volt a hatalmas mindenféle rendeltetésű tűzhellyel, mi több még egy kemence is volt az egyik sarokban.

A konyha

A kastélynak volt egy belső udvara is, sajnos a rózsák már régen elvirágoztak, így nem volt igazán szép.

A belső udvar

A kastély után sétáltam egyet a parkban. Közvetlenül a kastély épülete mellett találtam egy-két virágot, aztán rábukkantam a tóra is. Ugyanis lehet itt horgászni. Hát nem tudom. A víz meglehetősen koszos volt, szóval nem igazán lenne bizalmam az innen kifogott halat megenni. Olyan volt a víz, mintha nem lenne természetes vízutánpótlása és egy hatalmas nagy büdös pocsolya lenne. Persze lehet, hogy csak a látvány nem volt bizalomkeltő, és amikor a tavirózsák virágoznak, akkor egészen másképp festhet. Most csak a leveleket láttam, virágot alig.

Ahogy sétáltam a parkban egyszer csak kijutottam egy utcára. Az épületben láttam egy modellt a kastély mellett található településről, Chiddingstone-ról. A templomot és a vele szemben álló épületeket ábrázolta. A magyarázó szöveg szerint ez a főutca. Ha már ott voltam, megnéztem mindent.

A templom semmi extra, csak egy vidéki kis templomocska. A vele szemben álló épületek többszáz évesek lehetnek. Volt egy vöröstéglás fogadó (egy lélek nem volt benne), két épület, ami nagyon úgy tűnt, hogy nem lakott és hát a falu vegyesboltja. Ez aztán tényleg vegyesbolt volt, mert mindent lehetett benne kapni: zöldséget, félkész mikrós kaját, fagyit, legalább 20-30-féle mindenféle színekben pompázó és gondolom különböző ízesítésű gumicukorkát, kerti szerszámokat, gyertyákat, ajándéktárgyakat, szappant, tisztítószereket - szerintem tutira nem tudtam volna olyat kérni a nénitől, amit ő nem árult volna. Ráadásként még postaként is működött a hely (ennek következtében természetesen papírt, borítékot és íróeszközöket is árultak).

A mindent (is) áruló bolt

Miután megnéztem az apró kis települést, visszatértem a kastély parkjába és folytattam a sétámat az árnyas fák alatt. A tóparton megtaláltam a pecásokat is - ahhoz képest, hogy horgásztak, irgalmatlan hangosak voltak!

Ma apuka kijelentette, hogy bemegy Londonba dolgozni. Na, ez meglepett! Azt hittem, anyuka lesz az első, aki nem bírja az itthonlétet és amint lehet, majd rohan be dolgozni. Tévedtem. Apuka azt mondta, hogy nagyon unja magát és egyébként sem végez pénteken korábban itthon, tehát bemegy. Anyuka korábban rendelt a család minden tagjának maszkot, most apuka elég körülményesen felpróbálta, aztán kb. két másodperc után már "fulladozott" benne és hogy ő ezt bizony nem fogja viselni és egyébként is mekkora hülyeség. Na, mindegy, nagy dohogva elment.

Mi a szokásos módon folytattuk az életünket. Gyereket elvittem a suliba, utána séltáltunk a kutyával, aztán vissza haza, szokásos pénteki házimunka. A nagyobbik látványosan unatkozott ismét.

Apuka egyben megjött Londonból. Érdekes tapasztalatai voltak. Az állomáson egyirányúsították a ki- és bejáratot, hogy elkerüljék az emberek keveredését. Ugyanígy a peronon jelzések vannak felfestve, hogy hol kell állni és várni, hogy a leszállók leszálljanak és meglegyen a kellő távolság a várazókkal. Na, nem mintha nagy lett volna a tömeg. Azt mondta, hogy rajta kívül még két ember ült az egész kocisban és csak az egyikük viselt maszkot. Kalauz viszont nincsen. Éppen ezért Londonba megérkezve a kijáratnál ellenőrök nézték mindenki jegyét - ezek viszont teljes maszkban voltak. Mármint a plexi variációsban. A boltok, üzletek, még az élelmiszerüzletek is többnyire zárva voltak a környéken, ahol az irodája van. Azt mondta, hogy karácsony vagy egyéb ünnepnap az zsúfolt ahhoz képest, ami most a városban van. Mintha egy szellemvárosban közlekedett volna. Elméletileg hétfőtől változik a dolog, mert akkor nyitnak a boltok, dehát kicsit kétkedik, hogy vajon változni fog-e a dolog. Sokan most is otthonról dolgoznak, azok nem fognak továbbra sem bejárni vagy eljárni vásárolgatni. Ha nincs vásárló, akkor minek nyitva tartani a boltokat? Ha meg nincsenek ugyebár nyitva lévő boltok, akkor a vásárlók otthon fognak maradni - szóval ez egy ördögi kör. Mindenesetre úgy döntött, hogy heti kétszer azért be fog menni az irodába.

Este szokás szerint német órám volt. Kicsit fáradt voltam hozzá, de azért annyira nem volt vészes a dolog. Még nem mentünk tovább, mert elég sokat hibáztam a különböző esetekkel. Jövő hétre majd rendesen megtanulom, hogy továbblépjünk.

A cél Charles Darvin otthona, a Down House volt, ami ismét valahol a semmi közepén található. Most először láttam itt Angliában, hogy kiírják, hogy kutyát sem pórázon, sem póráz nélkül nem látnak szívesen, mi több a piknikezés is tilos a kertben. Arra hivatkoztak, hogy a kert tele van egzotikus növényekkel, és nem igazán örülnének, ha valaki esetleg kárt tenne ezekben. Hát láttam egy-két fura növényt, de ők az üvegházban laktak, ott meg nem hiszem, hogy bárki szeretne piknikezni vagy kutyát sétáltani, de egyébként a parkban semmi extrém növényre nem bukkantam.

A házban sajnos nem lehetett fényképezni, pedig volt néhány érdekes dolog odabent.

Az emeleten egy múzeum volt berendezve, ami gyakorlatilag Darwin egész életét bemutatta. Mint kiderült, fiatal korában felcsapott valamiféle hajósinasnak. A Beagle nevezetű hajó kapitánya keresett egy olyan fiatalembert, akivel el tud társalogni a hosszú hajóúton, így került Darwin a hajóra. Gyakorlatilag az egész világot beutazta ezzel a hajóval. Az élményeit egy A4-es-nél nagyobb, bőrkötésű, 750 oldalas könyvbe jegyezte le. Igen aprólékos volt, ugyanis napközben kis jegyzetfüzetekkel közlekedett (ezek is ki voltak állítva), amibe lejegyezte mindazt, amit érdekesnek, fontosnak tartott, aztán esténként ezen jegyzetek alapján leírta részletesen mi mindent látott aznap. Berendeztek egy szobát úgy, hogy hogyan is nézhetett ki a kabinja a hajón, mi több még egy 3D-s fiatal Darwint is odavarázsoltak, aki bőszen körmölte a naplóját.

Nem sokkal visszatérte után megházasodott, az egyik unokatestvérét vette feleségül és 10 gyerekük született, sajnos 3 nem élte meg a 10 éves kort sem. A fajok eredetéről szóló művének kiadásával 10 évet várt - hát nem okozott osztatlan sikert az elmélete!

A földszinten néhány szobát az eredeti berendezési tárgyakkal rendeztek be (ebédlő, Darwin dolgozószobája, nappali) és ezzel gyakorlatilag ki is merült az épület.

Az épület kerti homlokzata

A ház mögötti kertben néhány igen impozáns méretű fa díszelgett. Az épületet pedig borostyán futotta be, ami igen hangulatossá tette az egészet.

A konyhakert és az üvegház

Innen egy kis ösvényen lehetett eljutni a hátsó kertbe, amelynek egy része konyhakert volt: málnabokrok, hatalmas káposztalevelek meg persze eper volt mindenfelé. Itt volt a már említett üvegház is. Némelyik növény meglehetősen furán nézett ki, de sajnos sehol nem írták ki a nevüket, szóval nem tudok utánanézni, hogy vajon mik lehettek ezek.

A melegház mögött volt egy lebetonozott terület - ezt használták a Darwin gyerekek teniszezésre. Kicsit túlzásnak tartottam a teniszpálya elnevezést, mert még vonalak sem voltak felfestve, csak egy ronda, szürke valami, ami majdnem csak elcsúfítja a gyönyörű parkot.

Még bóklásztam egy kicsit a parkban, hátha rábukkanok valami érdekes, különleges bokorra, fára, ami miatt tilos a piknikezés, de semmi extrát nem találtam, szóval még egy utolsó pillantást vetettem az épületre, aztán elballagtam haza.

Ismét egy ronda reggel vette kezdetét: szürke, hűvös és még ráadásul párás is volt. Ma a tonbridge-i kis Sainsbury-be mentem beszerezni a szokásos zöldségeimet meg tejet meg ilyesmit. Itt nem állt jóember az ajtónál, hogy szabályozza hány ember van odabent, mondjuk több eladó volt, mint vevő. Viszont itt az önkiszolgáló kasszák ugyanúgy teljesen elszeparáltak, mint amit múlt héten Sevenoaksban láttam. Megvettem, ami kellett, aztán jöttem haza.

Sütöttem jó kis kenyérkét magamnak, aztán németeztem. Elvesztem a főnévragozás rejtelmeibe, illetve szavakat tanultam.

A gyerek megint úgy nézett ki, amikor összeszedtem, mint aki kétszer lefutotta a marathont. És most csak 5 percet kellett futnia. És mondta a tanárnak, hogy neki fáj a térde, de a tanárt nem hatotta meg a dolog, mondta, hogy nincs séta, futás van. Helyes. Hazajőve panaszkodott az anyjának, hogy írjon a tanárnak, hogy ne kelljen futnia - az anyja mondta, hogy nem fog írni. Panaszkodott az apjának - hát őt aztán végképp nem hatotta meg a dolog. Tényleg van problémája a térdével meg a bokájával, vitték is orvoshoz. Azt mondták, hogy nagyon hirtelen nőtt, ezért van a fájdalom és hogy viseljen gumis fáslit a bokáján. A doki azt is mondta, hogy meg kell erősítenie a tartó izmokat és akkor elmúlik a fájdalom. Reggel és este kb. 5 percnyi tornát írt elő neki, semmi extra, nagyon könnyű gyakorlatok. Nos, ma nem volt rajta a fásli és a tornát hónapok óta nem csinálja. Mondtam neki, hogy nem hiszem el, hogy fáj neki bármi is, mert 1. miért nincs rajta a fásli, 2. miért is nem tornázik? Ugyanez a beszélgetés a korábbi 10 perc futás utáni kiakadása során is elhangzott. Akkor fogadkozott, hogy majd tornázik. Ma rákérdeztem, hogy este tornázott-e. Mély csend... Ja, gondoltam. Nem panaszkodni kéne, hanem végrehajtani, amit a doki mond. Magunk között szólva szerintem azért is körülményesebb neki a futás, mert bizony ő is felszedett néhány kilót. Még nem tart ott mint a nővére, akinek szépen gömbölyödik a pocakja, de ha így halad, hamarosan behozza őt.

Egy kihagyhatatlan hely Londonban. Az eredeti színház épülete porig égett, és hosszú évtizedekig nem is építették újjá. A mostani épület majdnem ott áll, ahol annak idején az eredeti Globe állt, és 1997-ben nyitották meg.

Ez az egyetlen olyan épület London belvárosában, amelynek szalma teteje van, ugyanis a nagy londoni tűz után, amikor a város nagy része megsemmisült, hoztak egy rendeletet, amely megtiltotta a szalmatetőt. (Az idegenvezető elmondta, hogy külön tűzjelző és oltó rendszere van, aminek működését rendszeresen ellenőrzik.)

Szóval az épületet egy vezetett túrával lehet megtekinteni, amelynek során az eredeti és a mostani épület történetét mesélik el, illetve van egy kiállítás is kosztümökből és kellékekből.

Nagyon érdekes volt minden, éppen ezért azonnal elhatároztam, hogy nekem itt egy színházi darabot is meg kell néznem.

Eredetileg mást akartam megnézni, de olyan pillanatok alatt fogytak el a jegyek, hogy végül az Ahogy tetszik Shakespeare darab maradt az egyetlen lehetőség.

Az előadás estélyén - szokás szerint - esett az eső, bár ebből semmit nem éreztem, ugyanis az emeleten, a második sorban ültem. Ugyan az állójegyek a legolcsóbbak, de nem vállaltam, hogy közel három órán keresztül álldogálok az esetleges esőben.

Az esőből a színészek se éreztek semmit, hiszen maga a színpad teljesen fedett. A színpad mindkét oldalán egy-egy rámpa vezetett le, aminek igen fontos funkciója volt, merthogy a színészek rendszeresen azon hagyták el a színt, áthaladva a közönség sorai között, vagy éppen a közönségen átvágva mentek fel a színpadra. Időnként egy-egy színész leült a színpad szélére, és a mondandóját a közönség egy-egy tagjának címezte. Olyan is előfordult, hogy a közönség között áthaladó színész megállt, és egy néző vállát átkarolva mondta a mondandóját. Tetszett, hogy ennyire bevonják a közönséget a darabba.

Érdekes volt, hogy semmiféle díszletet nem használtak, viszont nagyon szép korhű ruhákat viseltek. Azért egy-egy modern elem - nevezetesen kettő - bele lett vonva a darabba: egyszer az egyik szereplő napszemüvegben jelent meg, aztán egy másik bebiciklizett a színpadra. Én egy kicsit konzervatív vagyok színház téren és szeretem, ha korhűek a ruhák, díszletek, kellékek, de ez a két modern elem abszolút nem volt zavaró.

A színészek mikrofon nélkül játszottak, de minden szavukat kristály tisztán lehetett hallani, még akkor is, amikor éppen háttal voltak nekem. Szándékosan nem írtam, hogy érteni, merthogy azért a shakespeare-i angol elég nehezen követhető. Nem azt mondom, hogy semmit nem értettem, de azért voltak homályos pontok. Persze ismertem a darabot, így nem jelentett gondot az események követése.

Egyetlen egy szünet volt, amikor középkori hangszereken egy zenekar szórakoztatta a nagyérdeműt. Így tényleg kb. három órás volt az előadás. 

Nagyon élveztem az egészet, és el is határoztam, hogy ha találok érdekes darabot, vissza fogok jönni. A vonatra loholás közben azt is eldöntöttem, hogy valamelyik délutáni előadásra veszek majd jegyet, mert ugyan elértem az utolsó hazafelé menő vonatot, de azért elég necces volt a dolog.

Ahogy a könyv címe is jelzi, az 1945-ös év eseményeit dolgozza fel a könyv, pontosabban mindazt, ami Németországban történt. A háború utolsó hónapjait, a fegyverletételt és az azt követő újjáépítés kezdeteit.

Iszonyatosan nyomasztó volt a könyv és nem a háborús események miatt. Azok is borzalmasak voltak, a kilátástalan harcok, amelyeknek semmi értelmük nem volt, csak még több emberéletet és még több pusztítást okoztak. Elképesztő volt, hogy a fanatikus nácik még akkor sem tették le a fegyvert, amikor már semmi esélyük nem volt. Aztán persze volt egy fordulópont, Hitler halála után, amikor gyakorlatilag azért folytatták a harcokat a keleti fronton, hogy minél többen tudjanak elmenekülni a Vörös Hadsereg elől. Ezt azért már valahogy meg tudtam érteni. 

Aztán megtörtént a fegyverletétel és a győztes hatalmas felosztották egymás között Németországot. Az ezt követően hónapok döbbenetesek voltak. Az országban ott voltak a legyőzött németek, pontosabban szinte csak nők, gyerekek és öregek, akik megpróbáltak új életet kezdeni. A férfiak, a katonák az első hónapokban fogolytáborokban voltak, így a nők kezdték el a romok eltakarítását. Gyakorlatilag minden német település egy hatalmas romhalmaz volt. A szövetségesek bombázásai csaknem mindent megsemmisítettek. Ha nem is éheztek, de meglehetősen szűkös fejadagok voltak. És persze szinte minden családban ott volt a kétség, vajon a férfiak túlélték-e a háborút, vajon hazajönnek-e. Rengeteg gyereket a bombázások miatt vidékre költöztettek - sokukért nem mentek a szülők, mert meghaltak. 

Aztán ott voltak a koncentrációs táborok felszabadított rabjai. Nagyon sokan meghaltak a felszabadulás követően - egyszerűen túlették magukat. Mások csapatba verődve fosztogatták a német lakosságot. És általánosságban elmondható, hogy nem tudták, mit csináljanak. Nem volt hova, kihez hazamenniük. Otthontalanná váltak, sokuknak nem maradt életben egyetlen rokonuk sem.

A német hadifoglyok helyzete sem volt könnyű. A nyugati szövetségesek által elfogott katonákat már ősszel elengedték - egyszerűbb volt a szövetségeseknek szélnek ereszteni őket, mert az élelmezésük nagy gondot okozott. Másrészt úgy vélték, hogy menjenek csak és vegyenek részt a romok eltakarításában.

A szovjet fogságba esett katonák helyezte egészen más volt. Őket a Szovjetunióba szállították kényszermunkára, sokukat csak az ötvenes évek elején engedték szabadon. Már aki túlélte az embertelen körülményeket.

A keleti területeken, a szovjet zónában, elképesztő körülmények uralkodtak összehasonlítva a többi megszállási övezettel. A szovjet hadsereg és katonák gyakorlatilag minden mozdítható értéket vittek. Nem csak kirabolták a németeket, de komplett gyárakat szereltek le és szállítottak a Szovjetunióba. Szinte nem volt olyan német nő, akit legalább egyszer ne erőszakoltak volna meg. "Jobb" esetben megerőszakolták (akár többször is egymás után), de életben hagyták őket, rosszabb esetben brutálisan megölték őket.  

Ami újdonság volt számomra, az a németek kitelepítése Kelet-Európából. Pontosabban tudtam róla, hogy volt, de a hogy hogyan is történt arról itt olvastam először. Gyakorlatilag Kelet-Európa összes országából elűzték a németeket beleértve az egykori porosz területeket, Csehországot, Magyarországot, Lengyelországot. Közel 15 millió embert(!) kényszerítettek arra, hogy elhagyják az otthonukat. Ezeknek a többsége nem olyan német volt, akik a háború alatt elfoglalt területekre költözött, hanem akik évszázadok óta ugyanazon a területen éltek. Többenetes sorsokról írt a könyv. Ezek az emberek évekkel később sem úgy gondoltak Németországra, mint a hazájukra, mert az ott volt valahol keleten...  

Ismét egy ronda szürke reggelre ébredtünk. Rusnya felhők, hűvös, mintha nem is nyár lenne! Pont amikor elindultunk sétálni a kutyával, el kezdett szemerkélni az eső. Na, most az erdőben az is a jó, hogy ha csak csepereg vagy csendesen szemerkél, akkor simán úgy lehet sétálni, hogy az ember nem lesz vizes. Szóval folytattuk a sétát, hallgattam, ahogy az esőcseppek neszeznek a fejem felett és közben néztem, hogy milyen poros a föld a lábam alatt. Azért nem akartam nagyon merész lenni és egy olyan jó 15 perc után már visszafelé kanyarodtunk. Na, ekkor szakadt le az ég. Basszus, rég esett már így! Gyorsan előkaptam a hosszú esőkabátomat, amit a dzsekim fölé is fel tudok venni, szóval így folytattuk a sétát. Viszont nem a gumicsizmám volt rajtam, aminek következtében egy idő után a lábszáram totálisan vizes volt. (A cipőm viszont nem ázott be. 🙂) Szóval szaporáztuk a dolgot a kutyával, láthatóan ő is haza akart menni, mert nem kellett nagyon szólongatnom, ott poroszkált előttem. Hazaérve a kutyát bezártam, merthogy merő egy víz volt, meg kellett száradnia, én meg vehettem száraz gatyát, mert totálisan elázott a lábam szára. Viszont a cipő végig bírta!

Ma némettel kínoztam magam, a főnév ragozás rejtelmeibe sikerült elvesznem.

A nagyobbik gyerkőc délután ismét főzött - ezúttal az apjának kotyvasztott valamit. "Csak" két fűszert hagyott ki a dologból és a tört krumplit nem törte össze rendesen. Becsületére legyen mondva apukának hősiesen legyűrt a kajából két adagot, anyukának viszont kettéállt a szeme az egyetlen falat megkóstolása után. Mondtam a gyereknek, hogy ugyanaz a baja a főzéssel, mint mindennel: kapkod. Rohan, túl akar lenni a dolgon és nem szentel elég időt a dologra. Az egész konyha is egy merő kupi volt - rendet rakott, szó se róla! Csak a lábast akarta úgy visszarakni, hogy az alja nem volt rendesen kisikálva. Mondom neki, hogy te, nem gondolod, hogy ez így nem jó? Ő megpróbálta, de nem jött le. És szerinted ez a megoldás, hogy koszosan tesszük el? Két dörzsölés a szivaccsal és mindjárt eltűnt a kosz. Mondtam neki azt is, hogy miért nem rakja ki szép sorban egymás mellé, amit használnia kell. Nem csak az eszközöket, a hozzávalókat, de a fűszereket is. Amit már belerakott vagy nem kell, azonnal rakja el. Így egyrészt látja, hogy hogy is áll a főzéssel, nem fog kifelejteni semmit sem, másrészt lesz helye, mert ma gyakorlatilag az egész pultot elhasználta és a végén már nem volt hova pakolnia. Tudom, hogy teljesen feleslegesen mondtam el a dolgokat, de hátha...

Ezzel a hellyel is szemeztem már sokszor, csak azért nem mentem el eddig, merthogy csaknem a semmi közepén található. Meg lehet közelíteni tömegközlekedéssel, de az állomástól sokat kell gyalogolni, így mindig elhalasztottam az idevaló kirándulásomat. Egyik hétköznap viszonylag szabad voltam, így aztán ebéd után elindultam kocsival.

A hely egyébként tényleg a semmi közepén van, pontosabban egy kis völgyben. Az odaúton elmentem egy leginkább római vízvezetékhez hasonlító híd alatt. A támpillérek irtó magasak voltak. Aztán néhány legelésző ökröt láttam. De nem akármilyet, ezek helyi jószágok voltak. Jópofán néznek ki a hosszú, barna szőrükkel és hatalmas szarvukkal. Aztán feltűnt a hajdani várfal egyetlen megmaradt épülete, az erődített kapu. Igen impozáns látvány!

Az egykori várkapu

Mint kiderült a helynek valamiféle szerződése van az English Heritage-dzsel, ami azt jelentette, hogy kedvezménnyel mehettem be. Elsőként madárijesztőket néztem. Valamilyen 100 éves jubileumra készítették őket (a hölgy mondta, de nem értettem pontosan az apropót, mert mögöttem egy gyerekes család állt a sorban és elég hangosak voltak a lurkók). Némelyik madárijesztő nagyon jópofa és ötletes volt.

Néhány madárijesztő

Ezt követően a St. Botolph templomot néztem meg (A szent egyébként az egyik legrégibb angol szent, valamikor 680-ban halt meg és többek között az utazók védőszentje). Helyes pici templomocska, semmi különleges nem volt benne.

St. Botolph templom

A templomot követően megcsodáltam két hatalmas cédrust, amik az épület mellett állnak. Tényleg elképesztő méretük volt! 

Ezután a Világ kertbe mentem. Egy kis területre összehordtak a világ minden tájáról mindenféle növényt. Kis szigetecskéket hoztak létre a sétautak között, ahová egy-egy kontinens növényeit ültették. Érdekes volt, de számomra egy kicsit túl zsúfolt. Pontosabban egy-egy szigetecske meglehetősen zsúfolt volt, kissé elhanyagolt, és így sokszor nem is igazán lehetett felfedezni az igazán érdekes, különleges látnivalót. De tetszett nagyon a bambuszból készült kis alagút, illetve megnézhettem a világ legveszélyesebbnek tartott növényét. Egy ausztrál, meglehetősen ártalmatlannak kinéző leveles növény volt. Mint kiderült a levelek csalánszőrrel borítottak, és ha az ember megfogja őket, akkor égető, viszkető érzést okoz, amely akár 9 hónapig is eltarthat. 

A kerthez tartozott néhány üvegház is, itt láthattam életem első lótusz virágát, illetve a kaktuszházban elcsíptem még néhány virágzó kaktuszt is.

Miután keresztül-kasul bejártam a kertet, megnéztem a kastélyt is, amelyet 1497 óta ugyanaz a család lakja (ma is itt laknak, ez az ország legrégebben ugyanannak a családnak a tulajdonában álló magánkastélya).

A kastély

Igazából nem sok mindent mutattak meg belőle. Csak a nagy csarnok (semmi különleges), a könyvtár hatalmas kandallóval és régi könyvekkel (na, ez tetszett, de azért nem volt valami hatalmas), az emeleten található ebédlő (sötétbarnára pácolt falborítás és csodaszép, boltíves mennyezet), egy hálószoba és egy pici sarokszoba (párnázott ablakpárkánnyal, ahol nagyon el tudnám képzelni, hogy ott olvasgassak) látogatható. A fényképezés tilos volt, amire több helyen felhívták a látogatók figyelmét.

Ezt követően még egy kicsit bóklásztam a kertben, majd hazaindultam. A korábban begyűjtött tyúkszemem igencsak el kezdett fájni, szóval nem sok kedvem volt a további sétához.

Hú, micsoda könyv volt ez!

A történet maga egyszerű. A helyszín egy fogolytábor Szingapurban a második világháború idején, ahol amerikai, ausztrál és brit katonákat tartanak fogva. A körülmények embertelenek. A történet mesélője (aki maga az író, mert ő maga is túlélt egy ilyen tábort) próbál életben maradni a rémséges körülmények között. Megismerkedik egy amerikai közkatonával, aki remek érzékkel üzletel a táborban, aminek következtében ő és a környezete is jobb körülmények között él - már amennyire egy ilyen helyen ez lehetséges. Sok táborlakó nem nézi jó szemmel a ténykedését, néhányan kifejezetten bírálják azért, amit csinál. 

És tényleg egy kicsit ellentmondásos a figura. Nem éhezik, viszonylag jól él, üzletel gyakorlatilag mindennel és mindenkivel (beleértve az őröket is), ennek ellenére nekem mégis pozitív a karaktere. Ő az egyetlen ember a táborban, aki tökéletesen alkalmazkodott a körülményekhez és gyakorlatilag mindent megtesz azért, hogy nem csak túlélje, de lehetőleg a legjobb körülmények között élje túl a tábort. Valahol sokan (szerintem az író is) felnézett rá, és akik bírálták, azok inkább irigységből tették.

A könyv vége egy kicsit lehangoló volt, mert a felszabadulással ő ismét egy névtelen közkatonává vált, hirtelen nem számított egyáltalán, hogy kinek, hogyan segített a túlélésben.