Egész éjszaka esett, és nagyon hűvös reggelre ébredtünk. Előző nap úgy terveztük, hogy kirándulunk valahova, de nagyon lassan sikerült összeraknunk magunkat, és végül úgy döntöttünk, hogy inkább Münchenben csavargunk egyet.

Szerencsénk volt, mert közben kiderült, és verőfényes napsütésben bóklászhattunk. Ma is hallgathattunk az egyik téren koncertet - szuper jó volt. Ezen kívül összevissza csalinkáztunk a városban.

München városa 50%-ban, a belváros pedig 90%-ban semmisült meg a második világháborús bombázások következtében, aminek ma semmi nyoma nincsen. A belvárosban szinte minden látnivalónál ott volt egy fotó a második világháború utáni időkből. Sok esetben csak a főfalak maradtak meg, és egy hatalmas halom törmelék jelezte, hogy ott valamikor egy épület állt. A háború után gyakorlatilag visszaépítették a történelmi belvárost a helyes kis középkori házakkal, kanyargós utcákkal, templomokkal, még a középkori eredetű Karlstort is helyreállították, ami egyrészt védelmi funkciót ellátó kapu volt, másrészt ellenőrzőpont. (A belvároson kívül pedig szinte csak az ötvenes, hatvanas évekre jellemző rémronda kockaházak vannak - legalábbis arra, amerre mi jártunk.)

A főtéren (Marienplatz) a városháza gyönyörű épülete uralkodik.

A városháza épülete. Csak így sikerült a tornyot is lefényképeznem, amelyben a harangjáték található.

A tér egyik hosszanti oldalát teljes egészében elfoglalja a neogótikus épület. A homlokzatán bajor uralkodók szobrai láthatók mindenféle mitikus alakok társaságában. A lemagasabb tornyában Európa legnagyobb harangjátéka található, amit nyáron óránként lehet meghallgatni. Miközben szól valamelyik dallam a négy közül, merthogy négy különbözőt játszik, 30 figura is előbújik a zenére.

Nem messze a főtértől áll a dóm, amelynek hagymakupolái igen jellegzetesek és a város szinte minden pontjáról láthatók, mivel közel 100 méter magasak.

A dóm épülete a Szent Péter templom tornyából. Mivel a dóm a belváros szívében található a házak miatt esélytelen lefotózni odalentről.

Ez a város legrégibb és legnagyobb temploma. Magas, boltíves hajói jellegzetesen gótikusak. Az egyik oldalhajóban található IV. Lajos német-római császár sírja. Igen impozáns darab!

IV. Lajos német-római császár nyughelye.

Szintén a belvárosban található a Szent Péter templom. Eredetileg román stílusú volt, amit aztán az évszázadok folyamán a gótika jegyében átalakítottak. Bent a mennyezetet freskók díszítik, ami azért inkább a barokk kor jellegzetessége. Érdekes, hogy meglepően világos odabent, ami talán annak is köszönhető, hogy a falak fehérre festettek.

A Szent Péter templom főhajója

A templom tornyába fel lehetett menni, amit persze nem hagyhattam ki! Érdemes volt, mert csodaszép odafentről a kilátás. 

Délben a szintén a városközpontban található Viktualienmarkten (ami tulajdonképpen piac) ebédeltünk. Nagyon sokáig tartott kitalálnunk, hogy mit is együnk, mert a különböző árusok finomabbnál finomabb dolgokat kínáltak. Voltak sajtárusok, spanyol sonkaárusok, tengeri kütyükre specializálódott büfék, kisebb éttermek (végül az egyikben ettünk egy isteni Leberkäsét frissen sült zsömlével).

Egyszóval nagyon kellemes napot töltöttünk el a városban, egyikünk sem bánta, hogy nem autóztunk el valahova. Egyetlen egy dolog nem tetszett, az pedig a tömeg. Mindenütt rengeteg emberrel találkoztunk, a fő téren mozdulni nem lehetett a sok turistától. Este egy tipikus bajor étteremben vacsoráztunk. Nagyon finomat ettem: nokedliszerű tészta volt sajtmártással, hagymafűszerezéssel. 

Ezután hazamentünk pakolni, mivel reggel korán szándékoztunk indulni Dunkerque-be.

Nem, én nem tudtam, hogy Robert Galbraith azonos a Harry Potter írójával, J. K. Rowlinggel. Valahol, valaki ajánlotta a könyvet, megnéztem, miről szól, elég érdekesnek tűnt, ezért adtam neki egy esélyt. Aztán persze később, amikor utánanéztem a sorozat köteteinek, akkor derült ki, hogy ki a tényleges szerző.

Nagyon tetszett. Tetszett a mai krimiktől eltérő kicsit lassabb stílusa, a részletes leírások, magyarázatok. Tetszett, hogy igényes a nyelvezete. Igen, attól, hogy krimi, még igenis oda lehet figyelni a fogalmazásra, a választékosabb kifejezésekre. A karaktereket imádtam. A nyomozó végre nem egy szuperhős, egy Adonisz, hanem egy húsvér ember problémákkal (lelki, fizikai, anyagi). Robin karaktere zseniális. Annyira angol, hogy már angolabb nem is lehetne. A megjelenése, az udvariassága, ahogy beszél - tökéletes.

Maga a történet jól felépített. Szép komótosan kapta a T. Olvasó az információkat, viszont a detektív gondolatait, következtetéseit nem tudhattuk. Én megmondom őszintén, hogy a kötet közepe táján már sejtettem, hogy ki lehet az elkövető. Inkább csak megérzés volt, mint a tényekből való következtetés. Ettől függetlenül végigizgultam a hátralévő oldalakat és a végére tartogatott nagy elemzés tökéletes volt. Nem voltak elvarratlan szálak, minden pontosan a helyére került.

Ismételten egy baráti társasággal szervezett utazás volt, amikoris autóval elindultunk Angliába. Igen, kicsit őrültnek hangzik az ötlet, de miért is ne? Persze nem egyszerre tettük meg a távot, hanem úgy nagyjából félúton, Münchenben megálltunk, hogy egy kis időt eltöltsünk egy ismerősünknél.

Münchenig remek időt fogtunk ki, és a forgalom sem volt túl nagy. Szerencsére nem sok helyen javították az utat, szóval ez sem hátráltatta a sebességünket. Olyan négy körül érkeztünk meg az ismerősünkhöz, aki ízletes rizses hallal várt minket. Utána buszra ültünk és bementünk egy kicsit bóklászni a belvárosba. Az Odeonsplatzon belefutottunk egy koncertbe.

Az Odeonsplatz. Háttérben a firenzei mintára épült Hadvezérek csarnoka, ahol a zenekar és a kórus foglalt helyet. A kép jobb oldalán a Theatinusok temploma látható

Aki fizetett, az le is ülhetett a kordonon belül, mi a nem fizetős kordonon kívüli területen kerestünk magunknak egy jó helyet, ahonnan valamennyire ráláttunk a színpadként szolgáló Hadvezérek csarnokára és élveztük a zenét. Sajnos rövidesen eleredt az eső, így aztán rendesen elázva értünk vissza a buszmegállóba, hogy elinduljunk haza. Kissé dühítő volt, hogy szinte azonnal, ahogy felszálltunk a buszra, elállt. Sebaj, azért így is kellemeset sétáltunk és amit eddig láttam a városból, az nagyon tetszett.

Az Outlander sorozat nem is tudom, hogy hányadik kötete (és még van hátra bőven!). Igazság szerint mindegyik olyan vaskos, hogy néha úgy érzem, már egy örökkévalóság óta olvasom. Nem panasz, mert nagyon szeretem!

A korábbi kötetekhez hasonló, ez is fordulatos és izgalmas. Nagyon tetszik az írónőnek a stílusa. Néha kicsit lelassul a cselekmény, hogy aztán hirtelen váltson és az ember felkapja a fejét, hogy nocsak, ezt nem vártam! Szerintem határozottan jót tett a történetnek, hogy Brianna és Roger visszatért a múltba. Így a kissé majdnem (de csak majdnem!) sablonossá váló eseménysorozat egy friss, új lökést kapott. 

Az egyetlen egy dolog, ami hiányzik és ezt most még inkább érzem, hogy a jövőből érkezők nem beszélnek arról, hogy mi hiányzik nekik az életükből. Amíg egyedül csak Claire volt a jövőből, érthető volt, hiszen nem tudta megosztani az érzéseit senkivel. De most, hogy már hárman is vannak, nekem hiányzik, hogy teszem azt beszéljenek arról, hogy mennyire kényelmetlenek a ruhák, vagy hogy mennyivel melegebb van a 20. századi lakásokban stb. Egyszer volt azért valami ilyesmi, hiszen Brianna és Jamie beszélgetnek a holdraszállásról, de azért én ennél egy kicsivel többet várnék.  

Házinénink ismét fejedelmi reggelivel örvendeztetett meg minket. Ezt követően kényelmesen összeraktuk magunkat és útnak indultunk. A cél Hluboka volt, amely - szerintem - Csehország legszebb kastélya.

A kastély főbejárata. Összesen 140 szobája és 11 tornya van az épületnek.

A kastélyt a XIII. században építették és eredetileg őrkastély funkciója volt. Mai, Tudor-kori külsejét a XIX. században nyerte el, amikor a Schwarzenberg család nemesi rezidenciává építette át, ekkor hozták létre a körülötte elterülő parkot is. (Egyébként tényleg úgy néz ki, mint egy angol kastély, ezért is szokták azt mondani, hogy ha valaki igazi angol kastélyt akar látni, annak nem muszáj elutaznia a szigetországba, elég ha ellátogat ide.) A kastélyt csak vezetett tárlatvezetéssel lehet megnézni és nem lehet odabent fotózni. Ez azért kicsit bosszantott, de nem tartott vissza attól, hogy megnézzem. Hát nehéz szavakat találni, mert gyönyörű volt minden. A legtöbb szobában fából faragott falborítások voltak láthatók. A dísztermek pompázatosak voltak, akárcsak a különböző hálószobák, az alagsorban található konyhában pedig megvannak még az eredeti rézedények. 

A kastély után megnéztük a kertet is - hát nem valami óriási. Szép volt, de semmi extra élményt nem adott azon kívül, hogy az épületet minden szögből le lehetett fotózni. 

A kastély a kertből.

A kastély után elmentünk a közeli Ceske Budejovicébe. Nagyon kis helyes városka, nagyon kis helyes épületekkel, de sajnos szinte minden üzlet zárva volt, a múzeumok, illetve látnivalók többsége is és alig láttunk embereket az utcán.

A főtéren álló városháza.

Olyan volt, mintha egy szellemvárosban járnánk. Azért persze mindent megvizslattunk, amit lehetett, például bejutottam a Fekete Toronyba.

A 72 m magas Fekete Torony, amely a város szinte minden pontjáról látható.

A Fekete Tornyot egykor őrtoronyként, illetve harangtoronyként használták. Fel lehet mászni a tetejére (ha jól számoltam, 225 lépcső), ahonnan szép a kilátás az egész városra.

A toronyból a főtér, amely Európa legnagyobb tere, 1 hektáros!

Még sikerült bekukkantanunk két kis templomba is. Ezt követően szerencsére találtunk nyitva tartó éttermet a főtéren, így aztán megebédeltünk. Valami isteni finom citromos halat ettem.

Ezután visszamentünk Cesky Krumlovba, ahol egy kis pihenő után még egyszer bolyongtunk egyet a városban, hiszen másnap reggel indultunk haza, ezúttal már az egyenes, Szlovákián keresztül vezető úton.

Egy búcsúkép a Szent Vitus templomról alkonyatkor.

A könyv cisztás fibrózisban szóló betegekről szól. Igazság szerint én nem is tudtam arról, hogy létezik ez a betegség, amely genetikailag öröklődik és a tüdőben okoz gondokat. Gyakorlatilag folyamatosan váladék képződik, aminek következtében a beteg légzése egyre nehezebbé válik. Sajnos gyógyszer nincs a kezelésére, az egyetlen megoldás a tüdőtranszplantáció. 

Szóval a kötet főszereplője egy lány, aki ezzel a betegséggel küzd. Tudja nagyon jól, hogy időnként kórházba kerül, ahol leszívják a tüdejéről a váladékot és utána élheti tovább az életét a következő kórházi látogatásig. Természetesen rajta van a transzplantációs listán. A kórházat már gyerekkora óta ismeri, a nővéreket is, akárcsak az osztályon, hasonló betegséggel bentlévőket. Mivel a betegek egymást tovább fertőzhetik, így szigorúan 5 láb (nagyjából másfél méter) távolságot kell tartaniuk egymás között. 

Ez alkalommal egy új fiú kerül az osztályra, akinek az alapbetegségen kívül egy bakteriális fertőzése is van. Ez azt jelenti, hogy emiatt nem kaphat új tüdőt és gyakorlatilag rajta kísérleteznek a különböző új gyógyszerekkel, hogy hátha valamelyik kezeli a betegséget. A srác viszont már unja az egészet és nem is követi az orvos utasításait. Arra vár, hogy végre betöltse a 18. évet és akkor, mint felnőtt visszautasíthatja a további kezeléseket, mert már elege van a kórházból. Mivel neki még ráadásul van ez a bakteriális fertőzése is, a többi betegnek szigorúan el kell kerülnie őt.

A lányt először irritálja a srác nyeglesége és nemtörődömsége, de végül ráveszi, hogy kövesse az orvosi utasításokat. Mi több összebarátkoznak és szerelmesek lesznek egymásba. Na, itt egy kicsit csöpögőssé vált a történet. 

Természetesen egy ilyen történet kétféleképpen érhet véget: könnyes búcsú és az elkerülhetetlen elmúlás avagy a csoda. Hát ha nem is csodával, de mindenképpen pozitívan ér véget a történet. 

Elképesztően finom reggeli várt minket. Sonkás, sajtos tojásrántotta, friss, ropogós kifli, sonka, sajtok, tea, kávé - szóval tényleg bőséges volt, házinénink kitett magáért.

A vár a folyó másik oldaláról. Korábban már jártam itt, és akkor a pincétől a padlásig mindent megnéztem, kivéve a színházat.

Reggeli után felkerekedtünk, hogy megnézzük a barokk színházat, amelyhez a várból egy zárt folyosón lehet eljutni.

A folyópartról így néz ki a várból (jobb oldali épülettömb) a színházba (bal oldali épület) vezető folyosó

Gyakorlatilag a XVI. századtól tartozott valamiféle színház a kastélyhoz. Ez a mostani a XVIII. században épült. A bemutatott darabok közül a legnépszerűbbek az operák voltak, egy-egy előadás 5-6 órán keresztül tartott. A látogatás részét képezte, hogy kis bemutatót tartottak, hogy hogyan mozgatták a díszleteket, a gyertyákat, vagy hogyan csináltak például vihart, ha arra volt szükség a színpadon (egy zárt kereket tekertek, amiben kavics volt, és tényleg úgy hangzott, mintha nagyon erősen esne az eső). Az volt az igazán érdekes, hogy annak idején 10-12 másodperc(!) alatt mindössze tizenhat ember képes volt átrendezni a színpadot. Ma hatvan alkalmazott végzi ugyanezt a munkát, merthogy 1997-ben újranyitották a színházat és azóta ismét tartanak itt előadásokat (évente hármat). Az idegenvezető azt is elmondta, hogy a régi korokból származó eszközök mind megvannak, de annak idején nem készült leírás a kezelésükről, és ma nem egy esetben ott állnak, és fogalmuk sincs arról, hogy hogyan is kell használni őket. Ezen kívül néhány darab eredeti jelmezei is megvannak. 

A színház után megnéztük a mögötte elterülő parkot, illetve tavat. Az előbbi színpompás virágoktól tarkállott, az utóbbiból szinte semmi nem látszódott, mivel majdnem az egész felszínét beborította a tavirózsa. Szegény kacsák csak nehezen tudták átvágni magukat a sűrű tavirózsa rengetegen.

A tó, amely nem látszódott a tavirózsák rengetegétől

Ezek után csak bóklásztunk a városban. Annyira szépek a házak, hangulatosak a kanyargós utcácskák, mindenütt színes virágok virítanak - egyszerűen cél nélkül is órákat el lehet bolyongani ezen a gyönyörű helyen. A folyóparton megállva figyeltük a raftingolókat. A folyó sodra meglehetősen nagy, de egy-két helyen mesterséges gátakkal tovább fokozták ezt. Néha elég hátborzongató látványt nyújtott, ahogy a kis lélekvesztőkön a vállalkozó szellemű tutajosok vadul evezve próbáltak átjutni az örvénylő részeken. Nem egyszer borult a csónak, és a kavargó hullámok elnyelték a benne ülőket. Aztán persze néhány méterrel lejjebb feltűntek a vízbepottyantak fejei, de én semmi pénzért ki nem próbálnám!

Miután meguntuk az evezősök mutatványát, bementünk a legmagasabb dombtetőn álló Szent Vitus templomba. Miután sikeresen készítettem három fotót, egy teremőr rámripakodott, hogy No photo! Nem értettem, miért nem lehetett fényképezni (mondjuk a színházban is tilos volt...).

A Szent Vitus templom

A vacsoránkat ismét egy kiskocsmában fogyasztottuk el. Odabent egy nyitott tűzhelyen sütötték a különböző húsokat, ami nagyon látványos volt, de kibírhatatlan volt a hőség a helyiségben, így mindenki menekült kifelé. Mi is a kerthelyiségben ültünk le. Egy cipóban felszolgált hagymalevest ettem. Valami isteni volt, és miután bekanalaztam, szépen hozzáláttam a "tányér" elfogyasztásához. Persze félúton kidőltem, mert akkora volt a cipó.

Vacsora után még pihentünk egy kicsit, mert rendesen belaktunk, aztán sétáltunk egy nagyot az éjszakai városban. A vár csodásan volt kivilágítva, de az összes utcácska, folyópart is egészen másképp nézett ki az esti fényekben. 

A vár az esti fényekben.

A könyv nagyon hasonló volt a néhány héttel korábban olvasotthoz (lásd 2023. április 11-ei poszt). Ez is a náci főbűnösök gyermekeinek a sorsát követte végig. Az előző kötethez képest ez sokkal összeszedettebb és rendszerezettebb volt. Ráadásul voltak olyan személyek benne, akik a másikban nem szerepeltek.

Fejezetenként végigkövette röviden az adott gyerek apjának életútját, a családét, milyen viszony volt az apa és a gyerek között. Volt, akinek a háború alatt is nagyon jó kapcsolata volt az apjával (pl. Himmler lánya mindenhova ment az apjával, többek között Dachauban is járt) és a háború után kiderült tények egyáltalán nem változtatták meg a véleményét. Voltak mások, akiknek viszont már a háború ideje alatt is gondjaik voltak az apjukkal, ilyen volt pl. Hans Frank fia. Érdekes, hogy ő már gyerekként érezte, hogy valami nagyon nincs rendben, amikor Krakkó utcáin éhező gyerekeket látott. A háború után ő csak indulattal tudott beszélni az apjáról.  

Mengele fiának a sorsa új volt, ő a másik könyvben nem szerepelt. Számomra döbbenetes, hogy Mengele a háború után még jó ideig álnéven Németországban élt és csak később költözött el Braziliába. Mi több, még a hatóságoknak is tudomása volt arról, hogy német földön tartózkodik, de soha nem tartóztatták le és vonták felelősségre. A fia felnőtt fejjel találkozott vele, és gyakorlatilag teljesen ledöbbent azon, hogy Mengele ugyanott tartott a fajelméletével, mint a háború alatt. Meg is szakította vele a kapcsolatot. 

A másik "gyerek", aki tudott a saját apjával beszélni a háborúban betöltött szerepéről, Speer fia volt. Ő is építész lett, mint az apja (meg a nagyapja). Sokáig pont a neve miatt nem nagyon volt munkája, de aztán megnyert névtelenül beadott pályázatokat és szép lassan beindult a karriere. Ugyanúgy nem tudta elfogadni az apja háború alatti szerepét, tevékenységét, ahogy Mengele fia és megszakította vele a kapcsolatot. 

Ismét egy baráti társasággal vágtunk neki az utazásnak. A cél Cesky Krumlov volt, amely Csehország egyik leglátogatottabb helye. Nem véletlenül, az ott található vár a prágai után a legnagyobb az országban és az óváros is gyönyörű. Úgy döntöttünk, hogy nem a szokásos és legrövidebb úton, vagyis Szlovákián át megyünk, hanem kerülővel, Ausztrián keresztül.

Meseszép vidéken autóztunk. Néha másod-, vagy harmadrangú utakon, amelyek finoman szólva sem voltak a legjobb minőségűek, és sokszor órákig nem találkoztunk más autóval, viszont tényleg hihetetlenül gyönyörű volt a táj. Egyáltalán nem siettünk, jó volt ez a nagy nyugalom.

Valamikor kora este érkeztünk meg Ceksy Krumlovba. A szállásunk a belváros határában volt, egy magánpanzióban. Az egyszerű, modern, kétemeletes épület földszintjét teljesen mi foglaltuk el. A szobák kicsik, de takarosak voltak, mindegyikhez egy-egy apró fürdőszoba tartozott. A bejárati ajtó előtt egy kis teraszféleség volt székekkel, asztallal. Innen pont rá lehetett látni a várra. 

Miután lepakoltunk, gondoltuk, járunk egyet a városban. Kb. 10 perc alatt bent voltunk a történelmi belvárosban. Az üzletek és látnivalók már zárva voltak, hiszen késő volt, de így is nagyon élveztük a barangolást, mert csodás hangulata van a városnak. 

A vár a folyópartról

A vacsoránkat egy kis kocsmában fogyasztottuk el, amely a folyóparton állt. Gyönyörködtünk a naplementében, néztük a csónakázókat és élveztük a finom ételeket. 

A Moldva folyó és a partján a kis vendéglők sora

Az idő nagyon kellemes volt még így este is, és a házinénink biztosított, hogy másnapra hasonlót, 35 fokot jósoltak.

Nem is tudom, mikor olvastam ennyire jó krimit. Teljesen behúzott és az első száz oldalon szinte átszáguldottam. 

A sztori nagyon jól felépített. Mindig picivel több és több információt tudunk meg a történet mesélőjéről, ami többnyire kisebbfajta bombaként robban és vagy egyet csavar a történeten, vagy az eddigi történéseket kezdi a T. Olvasó másképp látni. Félúton az elbeszélő személye változik, amitől az eddigi eseményeket egy másik szemszögből újra átélhetjük (semmi unalmas ismétlés!). 

Ezt követően az egész történet egy új dimenzióba kerül és csak pislogni képes a T. Olvasó, hogy akkor most mi is van itt? És még a végére is tartogat az író egy szemtelen kis fricskát, amitől nekem személy szerint leesett az állam.

Szóval mindenkinek ajánlom a könyvet, vigyázat, letehetetlen!