Az Outlander sorozat nem is tudom, hogy hányadik kötete (és még van hátra bőven!). Igazság szerint mindegyik olyan vaskos, hogy néha úgy érzem, már egy örökkévalóság óta olvasom. Nem panasz, mert nagyon szeretem!

A korábbi kötetekhez hasonló, ez is fordulatos és izgalmas. Nagyon tetszik az írónőnek a stílusa. Néha kicsit lelassul a cselekmény, hogy aztán hirtelen váltson és az ember felkapja a fejét, hogy nocsak, ezt nem vártam! Szerintem határozottan jót tett a történetnek, hogy Brianna és Roger visszatért a múltba. Így a kissé majdnem (de csak majdnem!) sablonossá váló eseménysorozat egy friss, új lökést kapott. 

Az egyetlen egy dolog, ami hiányzik és ezt most még inkább érzem, hogy a jövőből érkezők nem beszélnek arról, hogy mi hiányzik nekik az életükből. Amíg egyedül csak Claire volt a jövőből, érthető volt, hiszen nem tudta megosztani az érzéseit senkivel. De most, hogy már hárman is vannak, nekem hiányzik, hogy teszem azt beszéljenek arról, hogy mennyire kényelmetlenek a ruhák, vagy hogy mennyivel melegebb van a 20. századi lakásokban stb. Egyszer volt azért valami ilyesmi, hiszen Brianna és Jamie beszélgetnek a holdraszállásról, de azért én ennél egy kicsivel többet várnék.  

Házinénink ismét fejedelmi reggelivel örvendeztetett meg minket. Ezt követően kényelmesen összeraktuk magunkat és útnak indultunk. A cél Hluboka volt, amely - szerintem - Csehország legszebb kastélya.

A kastély főbejárata. Összesen 140 szobája és 11 tornya van az épületnek.

A kastélyt a XIII. században építették és eredetileg őrkastély funkciója volt. Mai, Tudor-kori külsejét a XIX. században nyerte el, amikor a Schwarzenberg család nemesi rezidenciává építette át, ekkor hozták létre a körülötte elterülő parkot is. (Egyébként tényleg úgy néz ki, mint egy angol kastély, ezért is szokták azt mondani, hogy ha valaki igazi angol kastélyt akar látni, annak nem muszáj elutaznia a szigetországba, elég ha ellátogat ide.) A kastélyt csak vezetett tárlatvezetéssel lehet megnézni és nem lehet odabent fotózni. Ez azért kicsit bosszantott, de nem tartott vissza attól, hogy megnézzem. Hát nehéz szavakat találni, mert gyönyörű volt minden. A legtöbb szobában fából faragott falborítások voltak láthatók. A dísztermek pompázatosak voltak, akárcsak a különböző hálószobák, az alagsorban található konyhában pedig megvannak még az eredeti rézedények. 

A kastély után megnéztük a kertet is - hát nem valami óriási. Szép volt, de semmi extra élményt nem adott azon kívül, hogy az épületet minden szögből le lehetett fotózni. 

A kastély a kertből.

A kastély után elmentünk a közeli Ceske Budejovicébe. Nagyon kis helyes városka, nagyon kis helyes épületekkel, de sajnos szinte minden üzlet zárva volt, a múzeumok, illetve látnivalók többsége is és alig láttunk embereket az utcán.

A főtéren álló városháza.

Olyan volt, mintha egy szellemvárosban járnánk. Azért persze mindent megvizslattunk, amit lehetett, például bejutottam a Fekete Toronyba.

A 72 m magas Fekete Torony, amely a város szinte minden pontjáról látható.

A Fekete Tornyot egykor őrtoronyként, illetve harangtoronyként használták. Fel lehet mászni a tetejére (ha jól számoltam, 225 lépcső), ahonnan szép a kilátás az egész városra.

A toronyból a főtér, amely Európa legnagyobb tere, 1 hektáros!

Még sikerült bekukkantanunk két kis templomba is. Ezt követően szerencsére találtunk nyitva tartó éttermet a főtéren, így aztán megebédeltünk. Valami isteni finom citromos halat ettem.

Ezután visszamentünk Cesky Krumlovba, ahol egy kis pihenő után még egyszer bolyongtunk egyet a városban, hiszen másnap reggel indultunk haza, ezúttal már az egyenes, Szlovákián keresztül vezető úton.

Egy búcsúkép a Szent Vitus templomról alkonyatkor.

A könyv cisztás fibrózisban szóló betegekről szól. Igazság szerint én nem is tudtam arról, hogy létezik ez a betegség, amely genetikailag öröklődik és a tüdőben okoz gondokat. Gyakorlatilag folyamatosan váladék képződik, aminek következtében a beteg légzése egyre nehezebbé válik. Sajnos gyógyszer nincs a kezelésére, az egyetlen megoldás a tüdőtranszplantáció. 

Szóval a kötet főszereplője egy lány, aki ezzel a betegséggel küzd. Tudja nagyon jól, hogy időnként kórházba kerül, ahol leszívják a tüdejéről a váladékot és utána élheti tovább az életét a következő kórházi látogatásig. Természetesen rajta van a transzplantációs listán. A kórházat már gyerekkora óta ismeri, a nővéreket is, akárcsak az osztályon, hasonló betegséggel bentlévőket. Mivel a betegek egymást tovább fertőzhetik, így szigorúan 5 láb (nagyjából másfél méter) távolságot kell tartaniuk egymás között. 

Ez alkalommal egy új fiú kerül az osztályra, akinek az alapbetegségen kívül egy bakteriális fertőzése is van. Ez azt jelenti, hogy emiatt nem kaphat új tüdőt és gyakorlatilag rajta kísérleteznek a különböző új gyógyszerekkel, hogy hátha valamelyik kezeli a betegséget. A srác viszont már unja az egészet és nem is követi az orvos utasításait. Arra vár, hogy végre betöltse a 18. évet és akkor, mint felnőtt visszautasíthatja a további kezeléseket, mert már elege van a kórházból. Mivel neki még ráadásul van ez a bakteriális fertőzése is, a többi betegnek szigorúan el kell kerülnie őt.

A lányt először irritálja a srác nyeglesége és nemtörődömsége, de végül ráveszi, hogy kövesse az orvosi utasításokat. Mi több összebarátkoznak és szerelmesek lesznek egymásba. Na, itt egy kicsit csöpögőssé vált a történet. 

Természetesen egy ilyen történet kétféleképpen érhet véget: könnyes búcsú és az elkerülhetetlen elmúlás avagy a csoda. Hát ha nem is csodával, de mindenképpen pozitívan ér véget a történet. 

Elképesztően finom reggeli várt minket. Sonkás, sajtos tojásrántotta, friss, ropogós kifli, sonka, sajtok, tea, kávé - szóval tényleg bőséges volt, házinénink kitett magáért.

A vár a folyó másik oldaláról. Korábban már jártam itt, és akkor a pincétől a padlásig mindent megnéztem, kivéve a színházat.

Reggeli után felkerekedtünk, hogy megnézzük a barokk színházat, amelyhez a várból egy zárt folyosón lehet eljutni.

A folyópartról így néz ki a várból (jobb oldali épülettömb) a színházba (bal oldali épület) vezető folyosó

Gyakorlatilag a XVI. századtól tartozott valamiféle színház a kastélyhoz. Ez a mostani a XVIII. században épült. A bemutatott darabok közül a legnépszerűbbek az operák voltak, egy-egy előadás 5-6 órán keresztül tartott. A látogatás részét képezte, hogy kis bemutatót tartottak, hogy hogyan mozgatták a díszleteket, a gyertyákat, vagy hogyan csináltak például vihart, ha arra volt szükség a színpadon (egy zárt kereket tekertek, amiben kavics volt, és tényleg úgy hangzott, mintha nagyon erősen esne az eső). Az volt az igazán érdekes, hogy annak idején 10-12 másodperc(!) alatt mindössze tizenhat ember képes volt átrendezni a színpadot. Ma hatvan alkalmazott végzi ugyanezt a munkát, merthogy 1997-ben újranyitották a színházat és azóta ismét tartanak itt előadásokat (évente hármat). Az idegenvezető azt is elmondta, hogy a régi korokból származó eszközök mind megvannak, de annak idején nem készült leírás a kezelésükről, és ma nem egy esetben ott állnak, és fogalmuk sincs arról, hogy hogyan is kell használni őket. Ezen kívül néhány darab eredeti jelmezei is megvannak. 

A színház után megnéztük a mögötte elterülő parkot, illetve tavat. Az előbbi színpompás virágoktól tarkállott, az utóbbiból szinte semmi nem látszódott, mivel majdnem az egész felszínét beborította a tavirózsa. Szegény kacsák csak nehezen tudták átvágni magukat a sűrű tavirózsa rengetegen.

A tó, amely nem látszódott a tavirózsák rengetegétől

Ezek után csak bóklásztunk a városban. Annyira szépek a házak, hangulatosak a kanyargós utcácskák, mindenütt színes virágok virítanak - egyszerűen cél nélkül is órákat el lehet bolyongani ezen a gyönyörű helyen. A folyóparton megállva figyeltük a raftingolókat. A folyó sodra meglehetősen nagy, de egy-két helyen mesterséges gátakkal tovább fokozták ezt. Néha elég hátborzongató látványt nyújtott, ahogy a kis lélekvesztőkön a vállalkozó szellemű tutajosok vadul evezve próbáltak átjutni az örvénylő részeken. Nem egyszer borult a csónak, és a kavargó hullámok elnyelték a benne ülőket. Aztán persze néhány méterrel lejjebb feltűntek a vízbepottyantak fejei, de én semmi pénzért ki nem próbálnám!

Miután meguntuk az evezősök mutatványát, bementünk a legmagasabb dombtetőn álló Szent Vitus templomba. Miután sikeresen készítettem három fotót, egy teremőr rámripakodott, hogy No photo! Nem értettem, miért nem lehetett fényképezni (mondjuk a színházban is tilos volt...).

A Szent Vitus templom

A vacsoránkat ismét egy kiskocsmában fogyasztottuk el. Odabent egy nyitott tűzhelyen sütötték a különböző húsokat, ami nagyon látványos volt, de kibírhatatlan volt a hőség a helyiségben, így mindenki menekült kifelé. Mi is a kerthelyiségben ültünk le. Egy cipóban felszolgált hagymalevest ettem. Valami isteni volt, és miután bekanalaztam, szépen hozzáláttam a "tányér" elfogyasztásához. Persze félúton kidőltem, mert akkora volt a cipó.

Vacsora után még pihentünk egy kicsit, mert rendesen belaktunk, aztán sétáltunk egy nagyot az éjszakai városban. A vár csodásan volt kivilágítva, de az összes utcácska, folyópart is egészen másképp nézett ki az esti fényekben. 

A vár az esti fényekben.

A könyv nagyon hasonló volt a néhány héttel korábban olvasotthoz (lásd 2023. április 11-ei poszt). Ez is a náci főbűnösök gyermekeinek a sorsát követte végig. Az előző kötethez képest ez sokkal összeszedettebb és rendszerezettebb volt. Ráadásul voltak olyan személyek benne, akik a másikban nem szerepeltek.

Fejezetenként végigkövette röviden az adott gyerek apjának életútját, a családét, milyen viszony volt az apa és a gyerek között. Volt, akinek a háború alatt is nagyon jó kapcsolata volt az apjával (pl. Himmler lánya mindenhova ment az apjával, többek között Dachauban is járt) és a háború után kiderült tények egyáltalán nem változtatták meg a véleményét. Voltak mások, akiknek viszont már a háború ideje alatt is gondjaik voltak az apjukkal, ilyen volt pl. Hans Frank fia. Érdekes, hogy ő már gyerekként érezte, hogy valami nagyon nincs rendben, amikor Krakkó utcáin éhező gyerekeket látott. A háború után ő csak indulattal tudott beszélni az apjáról.  

Mengele fiának a sorsa új volt, ő a másik könyvben nem szerepelt. Számomra döbbenetes, hogy Mengele a háború után még jó ideig álnéven Németországban élt és csak később költözött el Braziliába. Mi több, még a hatóságoknak is tudomása volt arról, hogy német földön tartózkodik, de soha nem tartóztatták le és vonták felelősségre. A fia felnőtt fejjel találkozott vele, és gyakorlatilag teljesen ledöbbent azon, hogy Mengele ugyanott tartott a fajelméletével, mint a háború alatt. Meg is szakította vele a kapcsolatot. 

A másik "gyerek", aki tudott a saját apjával beszélni a háborúban betöltött szerepéről, Speer fia volt. Ő is építész lett, mint az apja (meg a nagyapja). Sokáig pont a neve miatt nem nagyon volt munkája, de aztán megnyert névtelenül beadott pályázatokat és szép lassan beindult a karriere. Ugyanúgy nem tudta elfogadni az apja háború alatti szerepét, tevékenységét, ahogy Mengele fia és megszakította vele a kapcsolatot. 

Ismét egy baráti társasággal vágtunk neki az utazásnak. A cél Cesky Krumlov volt, amely Csehország egyik leglátogatottabb helye. Nem véletlenül, az ott található vár a prágai után a legnagyobb az országban és az óváros is gyönyörű. Úgy döntöttünk, hogy nem a szokásos és legrövidebb úton, vagyis Szlovákián át megyünk, hanem kerülővel, Ausztrián keresztül.

Meseszép vidéken autóztunk. Néha másod-, vagy harmadrangú utakon, amelyek finoman szólva sem voltak a legjobb minőségűek, és sokszor órákig nem találkoztunk más autóval, viszont tényleg hihetetlenül gyönyörű volt a táj. Egyáltalán nem siettünk, jó volt ez a nagy nyugalom.

Valamikor kora este érkeztünk meg Ceksy Krumlovba. A szállásunk a belváros határában volt, egy magánpanzióban. Az egyszerű, modern, kétemeletes épület földszintjét teljesen mi foglaltuk el. A szobák kicsik, de takarosak voltak, mindegyikhez egy-egy apró fürdőszoba tartozott. A bejárati ajtó előtt egy kis teraszféleség volt székekkel, asztallal. Innen pont rá lehetett látni a várra. 

Miután lepakoltunk, gondoltuk, járunk egyet a városban. Kb. 10 perc alatt bent voltunk a történelmi belvárosban. Az üzletek és látnivalók már zárva voltak, hiszen késő volt, de így is nagyon élveztük a barangolást, mert csodás hangulata van a városnak. 

A vár a folyópartról

A vacsoránkat egy kis kocsmában fogyasztottuk el, amely a folyóparton állt. Gyönyörködtünk a naplementében, néztük a csónakázókat és élveztük a finom ételeket. 

A Moldva folyó és a partján a kis vendéglők sora

Az idő nagyon kellemes volt még így este is, és a házinénink biztosított, hogy másnapra hasonlót, 35 fokot jósoltak.

Nem is tudom, mikor olvastam ennyire jó krimit. Teljesen behúzott és az első száz oldalon szinte átszáguldottam. 

A sztori nagyon jól felépített. Mindig picivel több és több információt tudunk meg a történet mesélőjéről, ami többnyire kisebbfajta bombaként robban és vagy egyet csavar a történeten, vagy az eddigi történéseket kezdi a T. Olvasó másképp látni. Félúton az elbeszélő személye változik, amitől az eddigi eseményeket egy másik szemszögből újra átélhetjük (semmi unalmas ismétlés!). 

Ezt követően az egész történet egy új dimenzióba kerül és csak pislogni képes a T. Olvasó, hogy akkor most mi is van itt? És még a végére is tartogat az író egy szemtelen kis fricskát, amitől nekem személy szerint leesett az állam.

Szóval mindenkinek ajánlom a könyvet, vigyázat, letehetetlen!

A következő nap özönvízszerű esőre ébredtünk. Örültem neki, hogy nem előző nap volt ilyen rémséges idő. Aznap a kisbuszos kirándulás szervezőkkel a sóbányába mentem, így aztán nem számított, hogy esett. 

A sóbánya Wieliczkában van, szintén viszonylag közel Krakkóhoz. Az odaúton a kisbuszos idegenvezető mesélt egy kicsit a bányáról, ami gyakorlatilag a XIII. századtól folyamatosan működött (ma már csak múzeum) és ezzel Lengyelország legrégebbi bányája. Amikor megérkeztünk, akkor az idegenvezetőnk ugyanúgy átadta a kis csoportunkat a helyi vezetőnek, ahogy ez előző nap történt.

Kíváncsi voltam nagyon. Egyszer jártam már sóbányában Ausztriában, és azt nagyon élveztem. Védőruhát kellett vennünk, voltak csúszdák a mélyebben fekvő részekhez (hú, de élveztem!). Érdekes volt, hogy amikor megérintettem a falat, egészen puha volt.

Nos, itt nem volt védőruha és a fal egészen érdes volt, mintha szikla lenne. Számtalan sóból készült szobor és egyéb faragvány diszítette a bányát. Mi több, volt egy kápolna is odalent, amely Szent Kingáról kapta a nevét és a szent csontjait is itt őrzik. (Szent Kinga egyébként IV. Béla lánya volt és nem mellékesen Lengyelország védőszentje). Ez a világ legnagyobb földalatti temploma (101 méter mélyen van, hossza 54, a magassága 12, a szélessége pedig 18 méter).

A kápolna

A mennyezetről sóból kifaragott csillárok lógtak és természetesen minden egyebet, az oltárt, a szószéket, a falat díszítő képeket sóból faragták ki. Mint kiderült, esküvőket is szoktak tartani itt. 

Szent Kinga szobra

Az utolsó vacsora

A bánya után visszamentem a városba. Míg én a bányában jártam, a többiek városnézésre indultak, de aztán az eső megfutamította őket és szálláson száradtak. Amikor úgy, ahogy már mindenki száraz volt (vagy valami szárazat fel tudott venni, merthogy az eső miatt minden lassabban száradt), felkerekedtünk, hogy megnézzük a várat. Mire odaértünk, mindannyian kacsára áztunk pedig kb. 15-20 perces sétára volt csak. És ekkor szembesültünk vele, hogy a várat háromnegyed négykor bezárták. Nem hittünk a szemünknek. Hétvégén, főszezonban miért kell bezárnia ilyen korán???!!! Szóval csak kivülről tudtuk úgy, ahogy megnézni. Sikerült bekukkantanunk az egyik belső udvarba, ahol az egyik ereszcsatorna törött volt, aminek következtében a víz úgy zubogott le a tetőről, mintha a Niagara vízesést látnánk. Végül a csalódott társaság egy étteremben ízletes pizzával vigasztalódott.

Miután jól belaktunk (és megszáradtunk), ismét próbálkoztunk egy kis városnézéssel. Szerencsére elállt (vagy szünetet tartott?) az eső, így körbenéztünk a főtéren. A teret a XIII. században hozták létre és a mai is meglévő legnagyobb középkori főtér Európában. Közepén az árkádos Posztócsarnok áll. A belseje egyszerű, mégis gyönyörű boltíves (az épület ezen része megőrizte a gótikus elemeket), középen egy kis folyósóval, a két oldalán pedig apró üzletecskékkel. 

A posztócsarnok

A csarnokot egyébként a XIII. században építették, aztán az évszázadok során többször átalakították. Mai külsejét a XIX. század végén nyerte el. 

A tér egyik oldalát a Mária-templom zárja le, ami a XIV.-XV. században épült gótikus stílusban.

Mária-templom

Kívülről nem annyira látványos az épület, de bent a gótikus stílus minden jellegzetes eleme megtalálható. A mennyezet sötétkék, mintha csak az égbolt lenne az ember felett. 

A templom mennyezete

Ezek után már elég késő volt, még egy kicsit bóklásztunk az utcákon, aztán visszatértünk a szállásra, merthogy másnap indultunk haza.

Reggel viszonylag korán elhagytuk Krakkót, aztán megálltunk Árva váránál Szlovákiában. A szlovák váraknál jellemző, hogy idegenvezetővel lehet csak megnézni, és külön vannak szlovák, illetve idegen nyelvű vezetések. Mivel nem akartunk egy órát várni az angol vezetésre, így hozzácsapódtunk egy szlovák csoporthoz. Az idegenvezető jó fej volt, mert miután mindent részletesen elmesélt szlovákul, pár mondatban nekünk is összefoglalta angolul a mondandója lényegét. A vár gyönyörű. Egy hegy tetején, illetve oldalán, több szinten épült. A belső termek meseszépek, gyönyörű kazettás mennyezetekkel vagy éppen fából faragott falburkolatokkal. Az egyetlen bánatom az volt, hogy nem lehetett odabent fényképezni.

Árva vára

Néhány náci vezetők gyerekének háború utáni sorsát követte végig a könyv. Mikor, hol és hogyan érte őket a háború végének a híre és mi történt ezután velük. 

A megkérdezettek közül voltak, akik teljesen elfordultak az apjuktól. Nem tudták elfogadni, feldolgozni mindazt, amit megtudtak róla. Bormann egyik fia például misszionáriusként dolgozott Afrikában. Hans Frank (Lengyelország kormányzója) fia csak indulatosan és megvetéssel beszélt az apjáról. 

És persze voltak, akik semmi kivetnivalót nem találtak abban, amit az apjuk tett. Himmler lánya (a házasságából született, mert a titkárnőjétől született gyerekei nevet változtattak és nem tudni, mi van velük) például be akarta bizonyítani, hogy milyen nagyszerű ember volt az apja. Támogatta a fogságból hazatérő náci katonákat a háború után, és a neonáci csoportokkal is tartotta a kapcsolatot. Hess fia könyvet is írt az apjáról. Göring lánya valahol középen helyezkedett el azzal, hogy nem tagadta meg az apját, mert szerinte nem követett el semmi borzalmat, de nem próbálta nyilvánosan mentegetni és nem igazán politizált.

Van egy különösen érdekes fejezet. Pszichológusok elemezték, hogy hogyan viselkedtek a német emberek a háború után. Egyszerűen kollektíven tagadtak mindent és nem beszéltek arról, ami a háború alatt történt vagy amit éppen tettek. Valami olyasmi hozzáállásuk volt, hogy amiről nem beszéltek és amit más nem tudott, az nem is létezett. Ez azért döbbenetes volt. Szakemberek nyilatkoztak arról, hogy egy volt náci sem ment el hozzájuk azzal, hogy megbánt volna bármit vagy ne talán tán lelkiismeretfurdalása lenne. 

Az egyetlen bajom a könyvvel a szerkesztése volt. Nem volt mindig egyértelmű, hogy akkor most időben hol is járunk, az apa riportja szerepel vagy már a fiáé, néha egy-egy fejezeten belül ugrált a különböző emberek sorsa között. 

A pszichológiai elemzést tartalmazó fejezet, ahogy írtam, nagyon érdekes volt, de nem a megfelelő helyen szerepelt, mivel két riport közé volt berakva és így nagyon kilógott a könyv folyamatosságából. Ha a legvégén, mint valamiféle összefoglalás szerepelt volna, sokkal nagyobb hatást ért volna el vele a szerző. Mi több, talán még hozzá is tett volna a könyvhöz azzal, hogy igen, itt voltak a főbűnösök gyerekei, ők így próbálták feldolgozni a saját múltjukat, de gyakorlatilag semmi különleges nincs az életükben, hiszen az átlag németek valami hasonló folyamaton mentek keresztül.

Másnap reggel a kisbuszos szolgáltatást igénybe véve, kimentem Auschwitzba. Meg tudom érteni, hogy ha valaki nem akarja látni a helyet, de mivel engem érdekel a második világháború története, úgy éreztem, hogy muszáj megnéznem. 

Nos, nehéz írni arról, amit láttam... Tudtam, hogy mi folyt ott, hiszen több könyvet olvastam a témával kapcsolatosan, még arról is hallottam, hogy mi van kiállítva a múzeumban, de azért szembesülni mindezzel - na, az egészen más dolog volt.

A kis látogató csoportok idegenvezetőkkel néztek meg mindent. A miénk egy fiatalember volt, akinek a nagyapját politikai okokból zárták a táborba. Éppen ezért első kézből származó történetei és információi voltak a hellyel kapcsolatosan. A mondandóján érezni lehetett, hogy mennyire érintett mindabban, ami ott történt. Maga a stílus is minden tiszteletet megérdemelt. Nem volt vádaskodás, ne talán tán túlzás az elmondottakban, csak tényszerűen beszélt mindenről. Ez egyébként az egész helyre igaz. Abszolút, csak a tényeken alapuló információkat osztottak meg a látogatókkal. 

Fényképezni lehetett mindenütt, kivéve azon a helyen, ahol a foglyok levágott haját tárolták. Azt hiszem, ez döbbentett meg a leginkább. Mert még ha egy hosszú hajat levágnak, az sem több egy maroknál. Itt pedig... Egy legalább 5-6 méter hosszú és 2-3 méter magas üvegfal mögött hajak voltak. Iszony mennyiség. Most is kiráz a hideg, ahogy rágondolok. 

De nyomasztó volt ott állni a kemencék előtt, vagy a "zuhanyzóban". Nyitva voltak az ajtók, mégis kellemetlen szorongás fogott el, hiszen néhány évtizede ártatlan emberek várták a tisztálkodási lehetőséget ezen a helyen és helyette kíméletlenül meggyilkolták őket. 

Döbbenetes volt a foglyoktól elvett tárgyak mennyisége. Egy terem tele mindenféle méretű cipővel. Egy másikban kefék: fogkefék, hajkefék, fésűk. Egy kupac összegabalyodott szemüveg itt, egy irgalmatlan halom különböző méretű és fajtájú bőrönd ott. Mindegyiken rajta a tulajdonos neve és címe. Aztán egy tárlóban szürke anyag, amit a foglyok levágott hajából készítettek. Oldalt kiállt néhány hajszál... Hátborzongató.

Jártunk egy barakkban is. Összezsúfolt emeletes ágyak sorakoztak egymás mellett. Az idegenvezető tanácsolta, hogy aki teheti, jöjjön vissza télen. Akkor teljesen másképp néz ki a tábor, és akkor még inkább meg lehet érteni a szenvedéseket, vagy hogy milyen volt egy ilyen fűtetlen barakkban élni. (Élni...?)

A tábor mérete elképesztő. Csak néhány barakk maradt meg (vagy éppen vissza lettek építve), de ameddig elláttam, mindenütt ott voltak a maradványaik: kémények, falrészek. A távolban egy kisebb téglaépület állt. Az volt egykor az őrök szálláshelye, ma kápolna. Sajnos arra nem volt lehetőségem, hogy egy kicsit sétáljak, vagy akár ellátogassak ebbe a kápolnába, mert a csoporttól nem lehetett elszakadni.

Az utolsó, múzeumként berendezett épületek egyikében hatalmas térkép volt a falon, amely azt ábrázolta, hogy Európa minden szegletéből érkeztek ide vonatok. Azért is volt ez a tábor a legnagyobb, mert központi helyre épült, magyarázta az idegenvezetőnk. Az utolsó szerelvények Magyarországról jöttek...  

Egy terembe belépve, a szemközti falat egy hatalmas fekete-fehér fotó foglalta el. Középen egy náci tiszt, ő volt az, aki döntött az újonnan érkezettek sorsáról. Balra gázkamra, jobbra élet. Az idegenvezetőnk elmesélt egy történetet, ami egy kollégájával esett meg. A kolléga egy német csoportot vezetett. Amikor beléptek ebbe a terembe, a látogatók egyike felismerte az édesapját a tisztben... Rosszul lett, és mentőt kellett hívni hozzá.
Azért ez a történet nem egyszer eszembe jut. Milyen érzés lehetett megtudni, hogy az apja nem csak ott volt ebben a borzalomban, hanem ténylegesen felelős volt emberek megöléséért? Az a generáció hogyan számolt el mindazzal, amit tett? Mit mondtak, ha egyáltalán mondtak valamit a gyermekeiknek? Láthatóan ebben az esetben semmit. De egyáltalán, hogy lehet erről beszélni? Gondolom, hogy beszélgetés nélkül is sejtette a férfi, hogy az apja valamit csinált a háború alatt, hiszen szinte lehetetlen volt kimaradni abból, hogy besorozzák például a Wehrmachtba és a frontra küldjék. De más az, amikor egyszerű bakaként oda ment, ahova küldték, különben hadbírósággal kellett volna szembenéznie. És más az, amikor ő döntött emberek életéről. Elhiszem, hogy az apa helyzete sem volt könnyű. Hogyan mondhatta volna el? Egy vasárnapi ebéd után leült volna a fiával, hogy na, akkor beszélgessünk egy kicsit a múltról. És igen, tudj róla, hogy én voltam Auschwitzban a válogató tiszt? Nyilvánvalóan ezt így nem lehetett, de szerintem az sem helyes, hogy hallgatott. A háborút követő új generáció talán szerette volna tudni az igazságot, de ugyanakkor félt is tőle. Mert milyen lehet az, amikor szereti az ember a szüleit, és akkor egyszer csak megtud róla ilyen dolgokat? Hogyan lehet összeegyeztetni a szeretett apa/anya képét egy kíméletlen gyilkoséval?

Az egyik épület mellett ott állt egy akasztófa. Ezt utoljára akkor használták, amikor 1947-ben a lengyel bíróság halálra ítélte a tábor parancsnokát, Rudolf Höß-t és a kivégzését itt hajtották végre. 

Kifelé menet elhaladtunk az állomás mellett. Ismét a méretek voltak döbbenetesek. A távolból idekígyózó sínek, amelyek itt végződtek és a hosszan elnyúló peronok. Nagyon sok kocsiból kellettek, hogy álljanak azok a szerelvények, ha ekkora peronra volt szükség. Micsoda tömeg lehetett egy-egy vonat érkezésekor!  

Eléggé nyomott hangulatban hagytam el a tábort. Megviseltek a látottak még így is, hogy nagyjából tudtam, mire számíthatok.

Ezek után jó volt találkozni a többiekkel és egy kicsit közösen bóklászni egyet Krakkó belvárosában.