Másnap reggel a kisbuszos szolgáltatást igénybe véve, kimentem Auschwitzba. Meg tudom érteni, hogy ha valaki nem akarja látni a helyet, de mivel engem érdekel a második világháború története, úgy éreztem, hogy muszáj megnéznem. 

Nos, nehéz írni arról, amit láttam... Tudtam, hogy mi folyt ott, hiszen több könyvet olvastam a témával kapcsolatosan, még arról is hallottam, hogy mi van kiállítva a múzeumban, de azért szembesülni mindezzel - na, az egészen más dolog volt.

A kis látogató csoportok idegenvezetőkkel néztek meg mindent. A miénk egy fiatalember volt, akinek a nagyapját politikai okokból zárták a táborba. Éppen ezért első kézből származó történetei és információi voltak a hellyel kapcsolatosan. A mondandóján érezni lehetett, hogy mennyire érintett mindabban, ami ott történt. Maga a stílus is minden tiszteletet megérdemelt. Nem volt vádaskodás, ne talán tán túlzás az elmondottakban, csak tényszerűen beszélt mindenről. Ez egyébként az egész helyre igaz. Abszolút, csak a tényeken alapuló információkat osztottak meg a látogatókkal. 

Fényképezni lehetett mindenütt, kivéve azon a helyen, ahol a foglyok levágott haját tárolták. Azt hiszem, ez döbbentett meg a leginkább. Mert még ha egy hosszú hajat levágnak, az sem több egy maroknál. Itt pedig... Egy legalább 5-6 méter hosszú és 2-3 méter magas üvegfal mögött hajak voltak. Iszony mennyiség. Most is kiráz a hideg, ahogy rágondolok. 

De nyomasztó volt ott állni a kemencék előtt, vagy a "zuhanyzóban". Nyitva voltak az ajtók, mégis kellemetlen szorongás fogott el, hiszen néhány évtizede ártatlan emberek várták a tisztálkodási lehetőséget ezen a helyen és helyette kíméletlenül meggyilkolták őket. 

Döbbenetes volt a foglyoktól elvett tárgyak mennyisége. Egy terem tele mindenféle méretű cipővel. Egy másikban kefék: fogkefék, hajkefék, fésűk. Egy kupac összegabalyodott szemüveg itt, egy irgalmatlan halom különböző méretű és fajtájú bőrönd ott. Mindegyiken rajta a tulajdonos neve és címe. Aztán egy tárlóban szürke anyag, amit a foglyok levágott hajából készítettek. Oldalt kiállt néhány hajszál... Hátborzongató.

Jártunk egy barakkban is. Összezsúfolt emeletes ágyak sorakoztak egymás mellett. Az idegenvezető tanácsolta, hogy aki teheti, jöjjön vissza télen. Akkor teljesen másképp néz ki a tábor, és akkor még inkább meg lehet érteni a szenvedéseket, vagy hogy milyen volt egy ilyen fűtetlen barakkban élni. (Élni...?)

A tábor mérete elképesztő. Csak néhány barakk maradt meg (vagy éppen vissza lettek építve), de ameddig elláttam, mindenütt ott voltak a maradványaik: kémények, falrészek. A távolban egy kisebb téglaépület állt. Az volt egykor az őrök szálláshelye, ma kápolna. Sajnos arra nem volt lehetőségem, hogy egy kicsit sétáljak, vagy akár ellátogassak ebbe a kápolnába, mert a csoporttól nem lehetett elszakadni.

Az utolsó, múzeumként berendezett épületek egyikében hatalmas térkép volt a falon, amely azt ábrázolta, hogy Európa minden szegletéből érkeztek ide vonatok. Azért is volt ez a tábor a legnagyobb, mert központi helyre épült, magyarázta az idegenvezetőnk. Az utolsó szerelvények Magyarországról jöttek...  

Egy terembe belépve, a szemközti falat egy hatalmas fekete-fehér fotó foglalta el. Középen egy náci tiszt, ő volt az, aki döntött az újonnan érkezettek sorsáról. Balra gázkamra, jobbra élet. Az idegenvezetőnk elmesélt egy történetet, ami egy kollégájával esett meg. A kolléga egy német csoportot vezetett. Amikor beléptek ebbe a terembe, a látogatók egyike felismerte az édesapját a tisztben... Rosszul lett, és mentőt kellett hívni hozzá.
Azért ez a történet nem egyszer eszembe jut. Milyen érzés lehetett megtudni, hogy az apja nem csak ott volt ebben a borzalomban, hanem ténylegesen felelős volt emberek megöléséért? Az a generáció hogyan számolt el mindazzal, amit tett? Mit mondtak, ha egyáltalán mondtak valamit a gyermekeiknek? Láthatóan ebben az esetben semmit. De egyáltalán, hogy lehet erről beszélni? Gondolom, hogy beszélgetés nélkül is sejtette a férfi, hogy az apja valamit csinált a háború alatt, hiszen szinte lehetetlen volt kimaradni abból, hogy besorozzák például a Wehrmachtba és a frontra küldjék. De más az, amikor egyszerű bakaként oda ment, ahova küldték, különben hadbírósággal kellett volna szembenéznie. És más az, amikor ő döntött emberek életéről. Elhiszem, hogy az apa helyzete sem volt könnyű. Hogyan mondhatta volna el? Egy vasárnapi ebéd után leült volna a fiával, hogy na, akkor beszélgessünk egy kicsit a múltról. És igen, tudj róla, hogy én voltam Auschwitzban a válogató tiszt? Nyilvánvalóan ezt így nem lehetett, de szerintem az sem helyes, hogy hallgatott. A háborút követő új generáció talán szerette volna tudni az igazságot, de ugyanakkor félt is tőle. Mert milyen lehet az, amikor szereti az ember a szüleit, és akkor egyszer csak megtud róla ilyen dolgokat? Hogyan lehet összeegyeztetni a szeretett apa/anya képét egy kíméletlen gyilkoséval?

Az egyik épület mellett ott állt egy akasztófa. Ezt utoljára akkor használták, amikor 1947-ben a lengyel bíróság halálra ítélte a tábor parancsnokát, Rudolf Höß-t és a kivégzését itt hajtották végre. 

Kifelé menet elhaladtunk az állomás mellett. Ismét a méretek voltak döbbenetesek. A távolból idekígyózó sínek, amelyek itt végződtek és a hosszan elnyúló peronok. Nagyon sok kocsiból kellettek, hogy álljanak azok a szerelvények, ha ekkora peronra volt szükség. Micsoda tömeg lehetett egy-egy vonat érkezésekor!  

Eléggé nyomott hangulatban hagytam el a tábort. Megviseltek a látottak még így is, hogy nagyjából tudtam, mire számíthatok.

Ezek után jó volt találkozni a többiekkel és egy kicsit közösen bóklászni egyet Krakkó belvárosában.