A sorozat második kötete. Ugyanolyan izgalmas és fordulatos volt, mint az előző. Örömmel konstatáltam, hogy Robin maradt (na, azért sejtettem, hogy ez lesz), mi több, már ő is tevékenyen részt vett a nyomozásban. Amennyire szimpatikus az ő személyisége, annyira nem szeretem a vőlegényét. Kicsit (vagy nem is kicsit?) önzőnek tartom. Cormoran hozta a formáját. (Azért csendesen megjegyzem, hogy a figurája engem egy kicsit emlékeztet Amos Deckerre David Baldaccitól.) Pontosan azért kedvelhető, mert ennyire hétköznapi. Az, hogy a volt barátnőjére ennyit gondol - hát, ez nekem időnként sok, szerintem nem annyira illik a karakteréhez, hogy ennyiszer egy olyan nő járjon a fejében, aki becsapta őt. 

A sztori ismételten tökéletesen felépített. Szép lassan, komótosan haladunk előre az eseményekkel. Kicsit sablonosnak hangzik, hogy egy ponton mindenki gyanússá vált és gyakorlatilag bárkinek lett volna indoka és lehetősége eltenni láb alól ezt a nem éppen szimpatikus figurát. Aztán kettőre lecsökkentettem a lehetőséget, de azért mégis meglepett, hogy végül ki volt a gyilkos. Az a kocsma mögötti párbeszéd, amikor Cormoran szembesíti a tényekkel a gyilkost - az valami fantasztikusan megírt és megszerkesztett párbeszéd volt.