Ma reggel jött a két lány velem sétálni. Meglepő módon nem volt vita, ellenkezés, durca. Szépen masíroztak. Ma arra mentünk, amerre az őzikék szoktak legelni. Ilyen még soha nem volt! Nem futottak el! Szóval ők álltak és nagy szemekkel néztek minket a kerítés egyik oldalán, mi álltunk a másik oldalon és néztük őket. A kutya néhányszor ugatott, neki is új volt, hogy nem szaladtak el az őzikék. Még az ugatás hatására sem! Nagyon édes pofák voltak, ahogy ott álltak és néztek minket. Csodák csodájára még a lányok is élvezték!

A parkolóba visszatérve ledöbbentem, mert mozdulni nem lehetett, annyira televolt. Mi több az út mentén is ott sorakoztak a kocsik. A helyzet az, hogy nem minden helyet nyitottak még meg és gondolom, sokaknak már nagyon elege van a bezártságból és kiszabadultak oda, ahova lehetett. Fura volt ennyi kocsit látni és az erdőben is szokatlanul sok emberrel találkoztunk.

Ma ismét nyúztuk egymást a gyerekkel matekozás címén. Jaj... Annyira szeretnék neki segíteni, de egyszerűen nem megy. Ma el is pityeredett, mert az apja megint felemelte a hangját. Persze csak akkor, amikor már nem volt ott. Utána igyekeztem ismét, türelmesen elmagyarázni neki a dolgokat. Nem tudom, hogy mi maradt meg belőle.