Ismét egy ronda reggel vette kezdetét: szürke, hűvös és még ráadásul párás is volt. Ma a tonbridge-i kis Sainsbury-be mentem beszerezni a szokásos zöldségeimet meg tejet meg ilyesmit. Itt nem állt jóember az ajtónál, hogy szabályozza hány ember van odabent, mondjuk több eladó volt, mint vevő. Viszont itt az önkiszolgáló kasszák ugyanúgy teljesen elszeparáltak, mint amit múlt héten Sevenoaksban láttam. Megvettem, ami kellett, aztán jöttem haza.

Sütöttem jó kis kenyérkét magamnak, aztán németeztem. Elvesztem a főnévragozás rejtelmeibe, illetve szavakat tanultam.

A gyerek megint úgy nézett ki, amikor összeszedtem, mint aki kétszer lefutotta a marathont. És most csak 5 percet kellett futnia. És mondta a tanárnak, hogy neki fáj a térde, de a tanárt nem hatotta meg a dolog, mondta, hogy nincs séta, futás van. Helyes. Hazajőve panaszkodott az anyjának, hogy írjon a tanárnak, hogy ne kelljen futnia - az anyja mondta, hogy nem fog írni. Panaszkodott az apjának - hát őt aztán végképp nem hatotta meg a dolog. Tényleg van problémája a térdével meg a bokájával, vitték is orvoshoz. Azt mondták, hogy nagyon hirtelen nőtt, ezért van a fájdalom és hogy viseljen gumis fáslit a bokáján. A doki azt is mondta, hogy meg kell erősítenie a tartó izmokat és akkor elmúlik a fájdalom. Reggel és este kb. 5 percnyi tornát írt elő neki, semmi extra, nagyon könnyű gyakorlatok. Nos, ma nem volt rajta a fásli és a tornát hónapok óta nem csinálja. Mondtam neki, hogy nem hiszem el, hogy fáj neki bármi is, mert 1. miért nincs rajta a fásli, 2. miért is nem tornázik? Ugyanez a beszélgetés a korábbi 10 perc futás utáni kiakadása során is elhangzott. Akkor fogadkozott, hogy majd tornázik. Ma rákérdeztem, hogy este tornázott-e. Mély csend... Ja, gondoltam. Nem panaszkodni kéne, hanem végrehajtani, amit a doki mond. Magunk között szólva szerintem azért is körülményesebb neki a futás, mert bizony ő is felszedett néhány kilót. Még nem tart ott mint a nővére, akinek szépen gömbölyödik a pocakja, de ha így halad, hamarosan behozza őt.