A település Londontól északra található és meglehetősen kicsike, de nem is az a lényeg, hanem a Hatfield House, amiben 400 éve lakik a Cecil család. A birtokon két épület áll. Az egyik a régi kastély, amelyben I. Erzsébet és az öccse, a későbbi VII. Edward nőtt fel. A másik épület a tulajdonképpeni Hatfield House, és ebben lakik a Cecil család. Erzsébet bizalmi embere volt az a Robert Cecil, aki a birtokot a királynőtől megkapta és azóta él itt a család. 

Az odaút... Mivel mint említettem, a település Londontól északra található, oda már egy másik társaság vonataival lehet eljutni. A korábban használt vonattársaságok járatai sokkal tisztábbak, modernebbek voltak, és az azokhoz tartozó állomásokon a tájékoztatást mindig nagyon jó volt. A Keletiparti társaság vonatai régiek, meglehetősen lepukkantak, a tájékoztatás pedig pocsék. Mire sikerült kitalálnom, hogy melyik vonatra is kell felszállnom, hogy Hatfieldbe jussak... Mert embert se találtam, akitől meg lehetett volna kérdezni.

A lényeg, hogy végül eljutottam Hatfieldbe. A kastély parkjának meglehetősen impozáns kapuja pontosan az állomással szemben található. A bejáratnál néhány szórólapot nyomtak a kezembe a jeggyel együtt, szóval mindjárt lett hirtelenjében egy tájékoztatóm a házról, valamint egy meglehetősen pocsék (ez csak később derült ki, hogy az) térképem a parkról, illetve egy másik térképem az épületekről és a kertekről.

Elsőnek magát a Hatfield házat vettem célba. Igen tekintélyt parancsoló épület, amihez egy hosszú, fasorral szegélyezett úton lehet eljutni.

Az épület homlokzata.

Pont akkor  nyitottak, amikor odaértem. Mivel a család ma is az épületben lakik, így volt egy olyan félelmem, hogy majd nem lehet odabent fényképezni. Kellemesen csalódtam: lehetett! 

Az épületbe belépve mindjárt egy igen impozáns csarnokban találtam magam. A mennyezet csodaszép kazettás volt, a falakat sötétre pácolt, díszes faburkolat fedte, a kandalló óriási volt. A falakon mindenféle, a hellyel kapcsolatos hírességek festményei sorakoztak. A két említésreméltó Robert Cecil, aki az első tulajdonos volt, illetve I. Erzsébet királynő festménye.

Innen egy díszes lépcsőn lehetett feljutni az emeletre. A szalonba belépve rögtön leesett az állam. Az egyik falrészt csupa ablak foglalta el, ahonnan rá lehetett látni a kertekre, illetve a régi kastélyra. 

Szalon: a hatalmas kandalló felett I. Károly szobra látható.

A többi falon gyakorlatilag egymást érték a festmények. Volt ott minden: családtagok, ismét egy festmény Erzsébet királynőről (egy kicsit idősebb ezen a képen, mint a földszintin), tájképek, csendéletek, stb. A mennyezet itt is csodaszép kazettás volt.

Innen egy kis szobán keresztül haladva a galériára jutott az ember.

A galéria

A mennyezet aranyozott, több kandalló áll egymás mellett, a másik falat pedig teljes egészében ablakok foglalják el. Az egyik kis beugróban ott állt az a szék, amelyet Anna királynő koronázásakor használtak, valamint volt egy fából faragott bölcső is, amely I. Károlyé volt. Az ablakokon kinézve a család privát kertjére, illetve parkrészére lehetett látni. Ide mezei látogató nem léphet be, kerítéssel van leválasztva a birtok többi részétől.

A következő helyiség az ebédlő volt. Igazából semmi különös nem volt benne: megterített asztal, a falakon faliszőnyegek, hatalmas kandalló, kazettás mennyezet.

Sokkal izgalmasabb volt az ezután következő könyvtárszoba.

A könyvtárszoba

Az egyik fal itt is csupa ablak volt kilátással a régi kastélyra és a kertekre. Az ablakkal szemben egy hatalmas kandalló állt. A fal többi részét a padlótól a mennyezetig könyvek borították. A magasabban lévőkhöz galérián lehet hozzáférni, ahová egy kovácsoltvas csigalépcső vezetett fel.

Ezután egy pici kis átjáróba jutottam. Első pillantásra semmi különös nem volt itt, csak az egyik sarokban állt egy lefüggönyözött kis vitrin. Na, és itt igazi kincsre bukkantam. 1578-ban meglátogatta a birtokot I. Erzsébet, és akkor felejtette itt egy pár kesztyűjét, illetve egy nyári kalapját, ezt őrizték az elsötétített vitrinben.

Az emeletről egy kevésbé díszes lépcső vezetett le a földszintre. Egy nagyon kedves hölgy mindjárt a figyelmembe ajánlotta, hogy nehogy tovább menjek a kápolna megnézése nélkül, és útbaigazított, hogy melyik ajtón is jutok oda. A kápolnában semmi extra nem volt: az egyik falat egy hatalmas, díszes üvegablak borította, a mennyezeten mindenféle festmények, az egyik fal mellett egy kis orgona. 

Innen ismét a kedves hölgyhöz jutottam, aki most már engedte, hogy továbbmenjek a földszinti galériához, ami tulajdonképpen a fegyverterem volt. Részben. A falakat ugyanis mindenféle kardok, pajzsok és páncélok díszítették. A terem végében viszont régi játékok sorakoztak egymás mellett. Szerintem a Cecil család gyerekeié lehettek valamikor. Igen fura volt egymás mellett látni egy lábbal hajtható kisautót meg egy 1500-as évekbeli teljes páncélzatot.

Mivel a hölgy annyira kedves volt, ezért gondoltam, hogy felvilágosítást kérek tőle. Ugyanis a parkról kapott térképen feltüntették, hogy megtalálható az a tölgyfa a parkban, ami alatt annak idején I. Erzsébet a bibliáját olvasgatta, amikor megérkezett a hír, hogy meghalt a nővére és így ő lett a királynő. A hölgy igen kedvesen elmagyarázta, hogy amikor elhagyom az épületet, akkor rögtön forduljak jobbra, nincs nagyon messze, de hát azért gyalogolnom kell egy olyan 20 percet, nincs semmiféle kiírás a fán, hogy ez az a tölgy, de meg fogom ismerni, mert az eredeti tölgy mellé II. Erzsébet ültetett egy másik tölgyet, ami kb. ekkora (kb. 120 centit mutatott). Megköszöntem a felvilágosítást, aztán folytattam a ház szemrevételezését, amiből gyakorlatilag már csak a konyha maradt hátra.

Hatalmas nagy, világos helyiség volt. A falak mellett szekrényekben mindenféle réz edények sorakoztak, volt egy hatalmas kandalló, ahol - a méretét figyelembe véve - akár egy ökröt is süthettek, kemencék, tűzhelyek. Az 1846. október 17-i menüt meg lehetett tekinteni, csupa francia nevű finomság sorakozott rajta.

A kastélyt elhagyva először a régi palotához mentem, merthogy az rögtön ott volt az épület mellett. Nagyon helyes kis épület csodaszép kerttel.

A régi palota, ahol I. Erzsébet felnőtt.

Nem tudom, mennyit kóvályogtam a kertek között, míg végül megtaláltam azt a bejáratot, ahol be is lehetett mennie az épületbe. És akkor kiderült, hogy egyrészt nem látogatható, másrészt éppen esküvőt tartanak. Eljátszottam a hülye turistát, szóval így sikerült beosonnom, és legalább a nagycsarnokról néhány képet készítenem. 

Ezek után útnak indultam a parkban, hogy megtaláljam A Tölgyfát, amely alatt Erzsébet megtudta, hogy ő a királynő. Na, most a hölgy útbaigazítása... Majdnem minden második félig kiszáradt öreg tölgy mellett állt egy csemete. Némelyik öreg tölgy nem is tudtam, hogy hogyan élhet még, amikor a törzs tulajdonképpen teljesen el volt száradva, és mégis voltak új hajtások rajta levelekkel.

Egy a sok kiszáradt tölgy közül.

Azért a nem tudom hányadik tölgy után elővettem a parkról szóló térképet. Felfedeztem, hogy vannak rajta számok, és néhány tölgy tövében szintén vannak számok. Az ötödik számkeresés és térképpel egyeztetés után rájöttem, hogy a térkép használhatatlan. Vagy a számok vannak rosszul odarakva a tölgyekhez. Mindenesetre a térkép szerint kilométereket gyalogoltam, hogy a 4-estől eljussak a hatosig, gyakorlatilag pedig egy néhány száz méteres körben cirkuláltam. 

Ekkor fedeztem fel, hogy a térkép túloldalán magyarázatok is vannak a számokhoz. Na, itt aztán végképp összekeveredtem. A térkép szerint a háztól kilométernyire állt a 4-es számú tölgy, na, ez gyakorlatban alig néhány száz méternyire állt a háztól. Ráadásul a térkép hátoldalán található leírás alapján egy mocsár közepén álltam éppen... Mit ne mondjak... Finoman szólva is dühítő volt a helyzet. Ha ennyire fontos, hogy megjegyezték, hogy ez volt az a tölgy, akkor miért nincs valami jelzés, kiírás, hogy merre induljon el az az őrült, aki meg akarja nézni???

Nagy levegőt vettem, aztán végigolvastam mindent azon az átkozott térképen. Elkeserítő volt a helyzet, mert a leírás szerint látnom kellett volna már néhány mocsarat, halas tavat, stb. - de én csak csak öreg tölgyekkel találkoztam, víznek meg nyomát sem láttam sem tó, sem mocsár formájában! És akkor eljutottam ahhoz a ponthoz, amikor A Tölgyfáról írnak. Eszerint tovább kellett mennem az úton, majd az első jobbra eső elágazásnál elkanyarodnom, és onnan kb. 20 perc gyaloglás. Kételkedtem, de azért elindultam.

Elindultam. Megvolt az elágazás, tehát lekanyarodtam. Aztán csak mentem. Mentem. 20 perc után kezdtem elveszíteni a reményt. Ezen a részen ráadásul már nem is voltak öreg tölgyek, csak gyönyörű fák mindenfelé, aztán az egyik oldalon eltűntek a fák és csak egy hatalmas füves zöld terület volt. Azt hiszem, itt lélekben már feladtam a tölgy megtalálását, és csak azért mentem tovább, mert a jegyárus említette, hogy a birtok egyik végében helikopter bemutatót tartanak. Szóval mivel egyre nagyobb volt a zaj, így arra a következtetésre jutottam, hogy megtaláltam - na, nem a tölgyet - a helikopter bemutatót. Megnéztem, ahogy néhány helikopter felszáll, leszáll, aztán csüggedten (és mérgesen egy kicsit) elindultam visszafelé.

És ekkor... Ekkor egy fa alatt megláttam egy táblát. A táblán az a felirat állt, hogy ezt a tölgyet II. Erzsébet királynő ültette 1985-ben annak a kipusztult tölgynek a helyére, ami alatt I. Erzsébet királynő megtudta, hogy ő a királynő. Hurrrráááá! Na, ennyit arról, hogy én valakitől felvilágosítást kérek. A hölgy gyakorlatilag mindenben tévedett: a hely kb. 40 percnyire van a háztól, az eredeti tölgy már nincs meg, a II. Erzsébet által ültetett fa pedig legalább háromemeletnyi magas és igenis van kiírás, hogy itt állt az a bizonyos fa!!!

A Tölgyfa

Egészen megnyugodtam, hogy csak megtaláltam a helyet, szóval ezek után kényelmesen átvágtam a parkon, hogy a régi kastélynál található kapun keresztül elhagyjam a birtokot. Merthogy a régi kastély mellett áll a St. Etheldreda templom, ahová annak idején Erzsébet még hercegnő korában járt imádkozni.

A templom kívülről meglehetősen egyszerű, egytornyos épület. Belépve egy fagerendás egyhajós templomban találtam magam. Igen impozáns volt a mennyezete. Az oltár teljesen egyszerű, mellette két kis kápolna található. Az egyikben néhány nemes, illetve gazdagabb helyi család síremléke található. A másikban pedig ott van Robert Cecil nyugvóhelye.

Robert Cecil nyughelye.

A kápolna falai, a templomtól eltérően, festményekkel vannak díszítve, amik elég rossz állapotban voltak. Ráadásul a kápolna meglehetősen sötét, szóval alig lehetett valamit kibogarászni a feményekből. 

A templomot elhagyva még egy kicsit bóklásztam a településen.

A kastélytól az állomásra vezető utcácskában találtam ezeket a házakat.

Aztán visszamentem az állomásra. Ismét megállapítottam, hogy a Keletiparti vonattársaság nem lesz a kedvencem. Az első érkező vonat nem állt meg az állomáson, pedig a menetrend szerint meg kellett volna állnia. A következő legalább 20 percet késett, és úgy televolt, hogy leülni sem lehetett. Ezek után minden fánál megállt, szóval valami elképesztő hosszú időbe telt, míg visszajutottam Londonba.

Így legyen ötösöm a lottón! Ma 10 francia szó megtanulása miatt volt vitánk a gyerkőccel. Hosszas győzködés után mégis megtanulta a tíz szót, most majd azt kell kitalálnom, hogy a másik tízet mikor tudom vele megtanultatni.

Ezen kívül csak a szokásos dolgok történtek: séta reggel a kutyával, aztán rendbe raktam egy kicsit a házat, saját dolgaimmal foglalkoztam, míg a gyerkőc órán volt és ismét eltelt egy nap.

Nem tudom, hogy mi a könyv eredeti címe, mindenesetre az angol címtől meglehetősen eltér a magyar fordítás. (The Ice Child - A jég gyermek.)

Izgalmas, fordulatos volt, ahogy azt az ember elvárja az írónőtől. Mégis kezd egy picit sablonossá válni a történet felépítése. Szokás szerint van egy múltbeli esemény, amely hatással van a jelenre is. Aztán történik egy gyilkosság, a rendőrség nyomoz, aztán a főnyomozó háromgyerekes, könyvet író felesége élete kockáztatása árán is, megoldja az ügyet. A rendőrség szokás szerint bénázik, és gyakorlatilag az az egyetlen feladata, hogy amikor végre rájönnek a megoldásra, akkor megmentsék az addigra komoly bajba keveredett anyukát.

Már csak egy kötet van a sorozatból, szóval szerintem az írónő is rájött, hogy kezd kissé egysíkúvá válni a történetek felépítése. 

Ma nagyon csípős volt a reggel. Szerintem csak azért éreztem annak, mert kellemetlen szél fújt. Azért jót sétáltunk a kutyával. Nem is tudom, hogy mi lenne, ha erre az egy, másfél órára nem tudnék elszabadulni a házból. Annyira jó egy kicsit a család nélkül lenni, és a csendes, békés erdőben sétálni. Olyan hihetetlen csend és nyugalom van, annyira élvezem! 

Ma a gyereknek rövid napja volt, szóval igyekeztem addig a saját dolgaimmal foglalkozni, amíg ő "órán volt". Persze előtte még volt egy vitánk, merthogy spanyolból új szavakat vettek és mondtam, hogy azt a 14 szót még az óra előtt meg kellene tanulnia. Megszenvedtük mindketten, míg meggyőztem őt, de sikerült megtanulnia. Mi több, órán a múltkori szavakat tesztelte a tanár és vigyorogva mutatta, hogy mindent tudott! Legalább volt valami sikerélménye. Attól félek, hogy ez egyáltalán nem fogja azt jelenteni, hogy a következő alkalommal mindenféle vita nélkül fog nekiállni a szavak tanulásának.

Meglepő módon nem esett reggel. Mi több, még a nap is sütött, ami elég ritkán fordult elő abban az időben. Éppen ezért gondoltam arra, hogy elsétálok a múzeumba. Összesen két metrómegállóra van a pályaudvartól, az útvonaltervező szerint pedig kb. 40 perc gyaloglás. A múzeum felé menet útba esett az Eaton Square, ahol Vivien Leigh utolsó lakhelye volt. Erről az angolok nagyon rendesen meg is emlékeztek, az 54. számú házon ott van egy kék emléktábla.

Vivien Leigh utolsó otthonának bejárata.

A tér egyébként nagyon helyes, középen egy magánpark van, csak az itt lakók tudnak bemenni a kóddal ellátott kis kapuján. Az autók - nos, némelyik  ára többszöröse, mint az én lakásom, szóval látszott, hogy elég tehetős a környék (utóbb megtudtam a helyiektől, hogy ez London egyik legdrágább része). Szinte alighogy elhagytam a teret, beborult, aztán persze szokás szerint ömleni kezdett az eső némi szél kíséretében. Ennek következtében már nem volt annyira élvezetes a séta, pedig a környék nagyon tetszett.

A múzeum óriási és egy nem annyira tetszetős épületben található.

Hiába próbálkoztam, nem fért bele a teljes épület egy fényképbe

Valamikor az 1850-es években alapította Viktória királynő a férjével, Alberttel. Irgalmatlan mennyiségű anyaguk van, ugyanis nagyon sokan a múzeumnak adományozták/adományozzák a különféle gyűjteményüket.

A bejáratnál egy nagyon kedves hölgy felvilágosított, hogy mi mindent lehet itt látni, aztán kaptam egy térképet, ami szintenként (hat emelet van meg egy alagsor) elmagyarázza, hogy mit hol láthat az ember. A múzeumnak van egy belső udvara is - kimerészkedtem egy fotó erejéig, de aztán vissza is menekültem az épületbe az eső és a hideg szél elől.

A földszinten ázsiai és közel-keleti kiállítások voltak. A japán és a kínai kiállítás rém sablonos volt: üvegvitrinekben, olyan megvilágításban, hogy nem egyszer a visszatükröződő fény és tükörkép miatt élvezhetetlen volt a látvány. A közel-keleti részen többnyire törökországi dolgokat mutattak be: szőnyegek garmadával, néhány festett csempe, egy Korán. Hát itt sem rágtam le az izgalomtól a körmömet.

A következő termet nagyon ajánlották: Nehru-galéria, Indiáról. Amikor körbejártam, kerestem a folytatást, mert annyira semmilyen nem volt. Néhány molyette szőnyeg, egy-két ablakminta, aztán a brit gyarmati korból származó európai ruhák, bútorok. Rémségesen unalmas volt az egész!

Az itáliai reneszánsz részen mindenféle szobrok sorakoztak. Aztán a múzeum fehér falára felraktak egy reneszánsz kutat. Mit ne mondjak, elég hülyén nézett ki. Az egész kút szépségét agyonvágta, hogy nem az eredeti helyén állt. Aztán voltak reneszánsz szárnyasoltárok - az egyik teljes egészében fából volt kifaragva, ez gyönyörű volt.

Fából készült szárnyasoltár

A szobor termet csak érintettem, mert nem vagyok egy nagy szobor rajongó. Szépek voltak, de többnyire angol "fontos" emberekről készültek, és megmondom őszintén, hogy egyikről-másikról azt sem tudtam, hogy kicsoda.

Az első emeleten található a Művészeti Könyvtár. Egy üvegajtón keresztül be lehetett leskelődni - mennyezetig érő könyvespolcok meg néhány könyvmoly, akik elmélyülten olvastak. Az emelet legfontosabb kiállítása az ékszer kiállítás. Évszázadok szerint sorakoztak egymás mellett a gyűrűk, nyakláncok, tiarák, kitűzők és ki tudja még micsodák. Nagyon szépek, de valahogy ebben az iszony mennyiségben elveszett az egyes darabok szépsége. Ezután a miniatűrökről készített kiállítás következett. Itt megint csupa "fontos" angol emberek miniatűrjeit mutatták be, szóval ez sem volt annyira izgalmas.

Ezután a színház és előadóművészet tárlat következett. Na, ez már sokkal érdekesebb volt! Mindenféle színházi érdekesség volt itt. Ausztrál, skót, angol színházak belső teréről készített makettek. Néhány híresebb darab színpadi modelljét is elkészítették. Az egyiknél lehetett játszani a világítással: teljes fényár a színpadon, egyes részei így-úgy megvilágítva és mindez hogyan változtatja az összkép hatását. Nagyon érdekes volt! Plakátok híresebb előadások bemutatóiról: orosz balett Londonban, Macskák első bemutatója stb. Mindenféle kellékek: az a koponya, amit Sarah Bernardt használt az általa játszott Hamletben, kard, amit Richard Burton használt, amikor V. Henriket játszotta. Vivien Leigh fejdísze a Caesar és Kleopátrából. Kosztümök: Mick Jagger fellépő ruhája (hogy ez az ember milyen gizda!), Vivien Leigh piros kosztüme a Hiúságok vásárából (iszony picike volt és vékonyka!), opera és balettelőadások elképesztő kosztümei.

Vivien Leigh kosztüme a Hiúságok vására c. darabból.

Némelyik jelmez/kosztüm tényleg lenyűgöző volt. Aztán rábukkantam egy kis üvegtárlóra az egyik sarokban, amelyben Vivien Leigh néhány személyes tárgya látható: egy általa, kézzel írt levél, fényképek, A vágy villamosának bemutató plakátja.

A vágy villamosa londoni bemutatójának plakátja.

Vivien Leigh családja a 100. születésnapja alkalmával a múzeumnak adományozott egy 20.000 darabból álló gyűjteményt. Ebben levelek, fényképek Vivienről, illetve általa készített fotók, díjak, plakátok, újságcikkek találhatók. A múzeum még csak akkor kezdett hozzá a hatalmas anyag feldolgozásához, ezért volt csak ez a néhány dolog kiállítva. Addig is ígéretet tettek, hogy félévente majd lecserélik a tárgyakat.

Ezek után meg kellett szakítanom a múzeum felfedezését, merthogy kezdődött az a rendezvény, amiért tulajdonképpen jöttem. Még előző évben fedeztem fel, hogy lesz egy előadás Vivien Leighről, szóval megvettem a jegyet azonnal. Az előadást eredetileg egy kisebb terembe hirdették meg, de aztán kénytelenek voltak áttenni a múzeum legnagyobb színháztermébe, mert annyira sokan vásároltak jegyet. Azt hittem, hogy nyugdíjastalálkozó lesz, de meglepő módon meglehetősen vegyes volt a nézőközönség. Voltak idősebbek, fiatalabbak és egészen fiatalok is. 

Elsőként egy pasas beszélt arról a gyűjteményről, amit a család adományozott a múzeumnak. Azt mondta, hogy felbecsülhetetlen az anyag, mert rengeteg levelet tartalmaz (nemcsak hivatalosakat, hanem magánleveleket), olyan fényképeket, amik még soha nem voltak publikálva és nagyon sok színes fotót, ami meglehetősen ritka a negyvenes, ötvenes évekből.

Ezek után egy amerikai szerző mutatta be azt a könyvet, amit Vivienről írt. Vivien életéről beszélt, illetve hogy hogyan rakta össze a róla szóló könyvet, amelyben szerepelnek olyan levelek, fényképek, amiket Vivien lányától kapott, és még soha nem voltak előtte publikálva.

Ezt követően szünet következett. Kávét, teát, vizet meg rém édes teasüteményt szolgáltak fel. 

A következő részt egy hölgy nyitotta meg. Neki is megjelent egy könyve, ami arról szól, hogy az Elfújta a szél milyen hatással volt megjelenésekor, illetve most az emberekre. Érdekes, jópofa stílusa volt a hölgynek. Egy-két kulisszatitkot is elárult az Elfújta a szél forgatásával kapcsolatosan.

Az utolsó blokk A vágy villamosáról szólt. Ezt először Vivien színpadon játszotta Laurence Olivier rendezésében, aztán pedig a filmes változatban is ő kapta meg a főszerepet. Az első előadó beszélt a színházi előadásról, hogy hogyan vitték színpadra, mennyi gondot jelentett a szöveg, mit nem engedélyezett a brit cenzúra, stb. A másik előadó a filmről beszélt. Hogy készült a díszlet, a ruhák (egy déli származású ruhatervező tervezte, ami azért is volt fontos, mert a történet is délen játszódik, és nagyon sok ötlettel tudta hitelesebbé tenni Vivien megjelenését), mennyi gondot jelentett az a forgatás elején, hogy Vivien ragaszkodott a színházi rendezéses változathoz, szintén hogyan cenzúrázták a szöveget. Nagyon érdekes volt az egész.

Ez volt a záró előadás és lassan a múzeum is zárt, szóval nem folytathattam a nézelődést, de eldöntöttem, hogy alkalomadtán visszajövök, hogy a múzeum többi részét is felfedezzem.

Először arra gondoltam, hogy visszafelé is sétálok, de mivel ömlött az eső és fújt a szél, így inkább metróztam egyet a pályaudvarig.

Nem ez volt az első olyan könyvem, amely egy auschwitzi túlélő visszaemlékezéséről szólt. Számtalan tanulmányt olvastam a koncentrációs táborokról, ez a könyv mégis sokkal mélyebben hatott rám, mint eddig bármelyik. 

Minden ilyen témájú könyvnél ott van az emberben, hogy mit lehetne még erről a borzalomról elmondani? Persze mindig vannak előkerült feljegyzések, dokumentumok, amik hozzáadnak az eddig megtudott információkhoz.

Ez a könyv mégis más volt. A túlélők elmesélik általában a borzalmakat, a félelmeiket, de ez a könyv azért volt sokkal megrázóbb, mert egészen hétköznapi dolgokról beszélt. A mindennapi rutinról, milyen szagokat érzett például, hogy próbálta túlélni a túlélhetetlent. Kíméletlen őszinteséggel és iszonyatosan tárgyilagosan írt mindenről, ami ott folyt. Néha megdöbbentett, hogy mennyire ki tudott lépni ebből az iszony környezetből és mennyire kíméletlen őszinteségről beszélt dolgokról. Tette mindezt azért, hogy minél pontosabb és reálisabb képet adjon mindenről. Mert ez éltette, hogy elmondhassa, hogy a világ megtudja, megismerje ezt a borzalmat, hogy tegyen azért, hogy ne következzen be semmilyen hasonló. 

És persze ír a szerző a saját, személyes tragédiájáról. Az egész családját elveszítette, két kisfiát, a szüleit és a végén a férjét is. 

Meg kellett néznem, hányadik hétnél is tartunk. Lassan már ezen a téren is elvesztem az időérzékemet.

Ez az online tanítás második hete. Már rutinosak vagyunk. Reggel megnéztük, hogy mit küldtek a tanárok, illetve mi az, amit az órához ki kell nyomtatni. Apukát megkértem, hogy rendeljen a gyerkőcnek mappákat, mert pénteken már kezdett eluralkodni a káosz a sok papírlappal. Szóval ezeket is szépen rendbe raktuk. A mappa akkora nagy, hogy nem csak a papírok, de a füzete is belefér. Miután minden papír és füzet megtalálta a párját, a mappákra ráírta a gyerkőc a tantárgyak nevét. Reggel megnézi az órarendet, szépen kikészíti, hogy aznap milyen mappákra van szüksége. Amikor végzett egy órával, a mappa visszakerül a papucsos irattartóba és előveszi a következő mappát. Végre nincs káosz az asztalon, végre nem keresünk papírokat! Juhéj!

Ma anyuka felajánlotta, hogy levágja a hajamat valamikor. Remélem, komolyan gondolta, mert lassan megőrülök. Rövidnek hosszú, hosszúnak túl rövid - magyarul semmit nem lehet vele csinálni és rohadtul idegesít. Szerintem én meg fel fogom ajánlani neki, hogy befestem a haját, merthogy elég rondán le van nőve. Meglátjuk. 

A hétvége nyugis volt. Szombaton szépen sütött a nap, vasárnap beborult, de nem esett. Jót aludtam, olvastam, néztem valami sorozatot - szóval semmi hasznosat nem csináltam. Illetve természetesen németeztem, de ez már annyira a napi rutin része, hogy már nem is tartom számon.

Mivel esőt mondtak egész napra, így múzeumi napot iktattam be. Szerencsésen elvergődtem a múzeumhoz (és nem áztam bőrig, mert csak kicsit esett). Iszony tömeg volt a környékén is, hát még odabent!

Belépve rögtön a hatalmas nagycsarnokba érkezik az ember. Szerintem valamikor egy belső udvar lehetett, ami üvegtetőt kapott, középen van egy kör alakú épületrész, aminek a legfelső szintjén van egy vendéglő, az alsó szinteken kiállítások, illetve a múzeum shopja található. A kör alakú épülettömböt két oldalról egy-egy lépcső fogja körbe. Erről az udvarról vagy a csarnokból nyílnak a különböző kiállítások. Az egyes szintek között több lépcsőházon keresztül lehet közlekedni. Vannak olyan lépcsőházak, amelyeknek saját kijáratuk van az utcára, vannak, amiknek nincsenek kijárataik, viszont felvisznek a legfelső szintre, mások csak két emeletig vezetnek. Ezzel csak azt akartam érzékeltetni, hogy teljesen jogos, hogy az ember mindjárt a jegy mellé kap egy térképet az épületegyüttesről, még így is könnyen el lehet tévedni benne.

A nagycsarnok egyik sarkában állt két hatalmas totemoszlop Észak-Amerikából.

Az egyik totemoszlop egy részlete.

Nem tudom, hány méter magasak, de minden gond nélkül elfértek az üvegtető alatt. Sajnos nem színesek, csak feketék, de így is gyönyörűek. Aztán szintén itt a nagycsarnokban találtam egy oszloptövet Persepolisból. Hm... Azt hiszem, itt kapott el először egy nagyon fura érzés. Volt olyan szerencsém, hogy jártam Persepolisban (lásd 2022. július 8-i bejegyzés), és abból a környezetből kiszakítva ez az oszloptő nagyon bután nézett itt ki.

Az első kiállítás, amit megnéztem, az amerikai volt. Külön volt egy terem az észak-amerikai indiánokról, aztán Mexikóról, Dél-Amerikáról pedig semmi nem volt. Nos, az észak-amerikai rész. Hááát... Finoman szólva is meglehetősen szegényes volt. Néhány mokaszin, egy-két pueblo indiánok által készített edény, egy, azaz egy darab navahó türkiz karkötő (pedig mennyire gyönyörűeket készítenek), aztán kb. ennyi volt az egész. A mexikói rész egy fokkal jobb volt, több maja sztélé volt kiállítva, egy-két istenség szobra, illetve két maja uralkodó hatalmas szobra. Szépek voltak nagyon!

Az egyik maja uralkodó szobra.

Ezen kívül volt két azték mozaikos maszk (az egyik különösen szép volt), illetve egy kétfejű kígyó. Sajnos ezek mind üveg mögött voltak, eléggé vacakul megvilágítva, így nem sok látszódott belőlük. Egy kicsit csalódott voltam, mert azért nem vitték túlzásba az egész amerikai részt.

Ezek után szisztematikusan végignéztem a teljes múzeumot teremről teremre, szintről szintre. Az ókori egyiptomi résszel kezdtem. A földszinten szobrok, faltöredékek írással és festménnyel, néhány üres márványkoporsó meg iszony tömeg. A legnagyobb tumultus a rosetti kőnél volt, amit szintén egy vitrinben őriztek. Itt aztán rémes kavarodás volt. Mozdulni nem lehetett az emberektől. Nem is értettem, hogy miért tömörültek oda annyian a telefonjukkal, kamerájukkal, hiszen az üveg miatt szinte kizárt, hogy normális fotót tudtak volna készíteni a kőről. Én meg sem kíséreltem, hogy beálljak a tülekedő emberek közé. (Nem beszélve arról, hogy a múzeum egy másik emeletén megtaláltam a kő másolatát. Rendben, hogy csak másolat, de meg is érinthettem, mi több, tökéletes fotót lehetett róla készíteni.) Először azt hittem egyébként, hogy a sok ember idegesített amióta csak beléptem az épületbe, de aztán rájöttem, hogy nem is annyira a tömeg zavart.

Mert ezek után következtek az asszír termek.

Az asszír kiállítás kezdete. Rémesen ostobán nézett ki, ahogy az egykori valamilyen falat tartó szobrot beépítették a múzeum falába.

És itt jöttem rá, hogy mi a bajom. Nem egy szobor, faltöredék származott Persepolisból, vagy nagyon hasonlóak voltak azokhoz, amiket ott láttam. De itt látni ezeket újból... Szépek, érdekesek, de hiányzik a környezet. Tudom, hogy nem mindenki juthat el Persepolisba, éppen ezért tök jó, hogy ezeket megmutatják a világnak, de nem így kellene! Minden kiállított tárgy, szobor, faltöredék elveszít valamit azáltal, hogy bekerül egy múzeumba. Irtó bután nézett ki egy neon csövekkel megvilágított teremben egy faltöredék a hófehér falon, amihez hasonlót láthattam Persepolisban. Tehát ez volt a bajom az előző termekben látott egyiptomi tárgyakkal is. Szép volt az az egyiptomi faltöredék, de egy üveglap mögött nézve úgy, hogy a szemközti ablak visszatükröződik az üvegen - nem volt az igazi.

Az asszír termek után a görög rész következett. Az egyik óriási kiállítóteremben felépítettek egy teljes görög templomot, kipótolva a hiányzó részeket.

A görög templom az egyik kiállítóteremben.

Hááát... Ez már valahogy nagyon sok volt. Képesek voltak darabokra vágni egy templomot valahol Görögországban, becsomagolni, elhozni ide, majd összerakni és még ki is pótolni a hiányzó részeket, hogy a nagyérdemű egy "teljes" templomot kapjon???!!!

A következő termet az athéni Pantheonnak szentelték. Mit ne mondjak, nagyon kíváncsi voltam rá. Hát nem hiszem, hogy 5 percnél többet töltöttem ott. Megint csak az volt a "baj", hogy én láttam Athénben a Pantheont. Egy csodaszép épület. Itt mindazok a fríz- meg szobortöredékek voltak láthatók, amiket onnan elhoztak a britek. Na, most aki életében nem volt a Pantheonnál, annak nem tudom, mit mondhat, hogy szobrok a nyugati frontról: és akkor ott volt egy szobor végtagok és fej nélkül, egy lófej, egy szobor - talán - ruhatöredéke. Nem tudom, hogy ezek alapján valaki hogy tudja elképzelni, milyen is lehet a Pantheon. Szóval nagyon gyorsan leléptem innen.

Ezek után görög vázák következtek: nagyok, még nagyobbak, kisebbek, egész picikék - szépek voltak, de a tizedik után már baromi unalmasak.

Róma volt a következő állomás. Itt volt egy-két érdekes darab: egy meglehetősen rozsdás római kard, mozaik maradványok voltak a falakon (néhány meglehetősen jó állapotban volt), császárok portréi - ezek tényleg szépek voltak, de megint olyan üresek.

A következő teremben, ez már az emeleten volt, az egyiptomi múmiák következtek. Az első teremben az egyiptomiak a halál utáni életről alkotott elképzeléseit próbálták megmutatni néhány Egyiptomból elhozott eredeti faltöredékkel. Ezúttal vitrinekben voltak a faltöredékek - hát így még hülyébben festettek. A következő teremben voltak a múmiák. Mozdulni nem lehetett a teremben a sok látogatótól. Ezt sem értettem. Értem én, hogy sokan kíváncsiak a kiállításokra, mi több a múzeum a látogatók bevételéből él (gondolom?), de azért valamiféle limitet csak kellene meghúzni, mert így gyakorlatilag élvezhetetlenek a kiállítások, hiszen nem lehet semmit rendesen megnézni úgy, hogy valaki ne lépjen az ember lábára, könyököljön az oldalába, stb.

Visszatérve a kiállításhoz. Vitrinekben sorakoztak egymás mellett a különböző múmiák: nők, férfiak, gyerekek, macskák - volt ott minden. Volt díszesebb, volt, ahol a pólyára arcot festettek, volt aranyozott - de megint csak annyira üres volt az egész. Tárgyak tartalom és mondanivaló nélkül.

Innen a pénzről készített kis kiállításhoz érkeztem. Gyakorlatilag a pénz történetét mutatták be. Kiállítottak római pénzérméket, különböző angol uralkodók által veretett pénzeket, és itt találtam egy magyar vonatkozást is. A világon valaha nyomtatott legnagyobb címletű pénzként mutatták be a Magyarországon nyomtatott pengőt.

Pengő az egyik vitrinben.

Volt egy másik érdekes kis kiállítás is, ez az órákról szólt. Itt is összehordtak mindenféle órát. Picit, nagyot, állót, kakkukost. Voltak nagyon helyes kis darabok (Erzsébet-korabeliek) és irtó érdekesek (például egy aranyozott vitorlás hajó, amin egy picike kis óra volt - mire megtaláltam...).

Ez is egy óra az órakiállításról.

Ezután felkeveredtem a legfelső szintre, ahol egyetlen kiállítás volt, ez Japánról szólt. Japán történetét mutatták be a kezdetektől a modern időkig. Japán porcelánok dögivel és természetesen egy teljes szamuráj páncélzat a hozzátartozó kardokkal. A modern Japán rész rém unalmas volt, mindenféle modern rajzok, festmények voltak - ezek alapján senki nem ismerheti meg Japánt, az teljesen biztos.

Innen az Ázsiai termekbe jutottam, ahol Indiát és Kínát mutatták be. Pontosabban az onnan összehordott tárgyakat. Megint csak tárgyak sora következett, de igazából annyira nem volt semmiféle hangulata vagy bármiféle tematikája az egésznek, hogy nagyon rövid idő alatt végeztem vele. Volt egy-két szép, érdekes tárgy, de annyira zagyva volt az egész, hogy az hihetetlen.

És ezzel gyakorlatilag kivégeztem az egész múzeumot. Nem akarok túlozni, de öt óra alatt végigjártam mindent. Így utólag az az érzésem, hogy a britek meg akarták mutatni, mi mindent tudtak összehordani a világ különböző pontjairól, ahová eljutottak. De ezek csak tárgyak, és azáltal, hogy összecsomagoltak egy teljes görög templomot, nem hozták el a görög szellemiséget a múzeumba. Lelketlen tárgyakká degradálták le az összelopkodott dolgokat. Valószínűleg soha nem fogok eljutni Egyiptomba vagy Indiába, de láttam már olyan egyiptomi kiállítást, ahol nem éreztem úgy, hogy egy múzeumban vagyok, és a kiállítást tényleg úgy rendezték meg, hogy átjött az egyiptomi szellemiség. Élveztem minden pillanatát, mert érdekesen, rendszerbe szedve kaptam meg a látnivalót. Itt egyetlen egy helyen sem találkoztam ezzel. Nem egyszer tényleg gyönyörű tárgyakat láttam, de ami mögötte van, amit ez a tárgy tényleg el tudna mondani, az hiányzott.

Miután elhagytam csalódottan és talán egy kicsit dühösen is a múzeumot, elsétáltam a Sohóba, hogy ezt is megnézzem. Mókásan festenek a kínai feliratok, a kínai kapuk, sárkányok és lampionok az angol házak között. Szerencsére nem esett, szóval bóklásztam egy kicsit, aztán elmenekültem innen is, mert iszony tömeg volt.

Izgalmas és fordulatos volt számtalan váratlan csavarral, mégis valahogy...

A történet egészen egyszerűen indul. Egy lány felbérel egy volt nyomozót, hogy kutakodjon egy kicsit az anyja halálával kapcsolatosan. A rendőrség lezárta az ügyet azzal, hogy baleset történt, de ő megvan győződve arról, hogy az anyját meggyilkolták. A nyomozó kicsit kelletlenül kezd neki a nyomozásnak, de aztán gyanús nyomokra bukkan, ami felkelti az érdeklődését, és így hozzá fog az alapos kutatáshoz. Innentől kezdnek bonyolódni a szálak és nem egyszer lepett meg az író egy-egy újabb csavarral. 

De aztán valahogy túl sok lett az újabb és újabb váratlan fordulat. A végén már, ha nem is követhetetlenül, de azért rendesen összegabalyodtak a szálak és akkor egyszer csak hirtelen befejeződött a könyv. Túl gyorsan, kevés magyarázattal egy happy end. 

Egy kicsit az volt az érzésem, mintha egy terjedelmes regény vázlatát olvastam volna. Túl sok volt a különböző csavarokból, fordulatokból ehhez a közel 300 oldalas kis regényhez. Egy nagyobb lélegzetű műben ezeket sokkal részletesebben és finomabban ki lehetett volna dolgozni. Talán akkor a vége is kerekebb lett volna. Nem azzal volt a bajom, hogy kicsit sziruposan happy end lett, hanem hogy nem volt igazán kidolgozva, hogy miért és hogyan lett az.