Meglepő módon nem esett reggel. Mi több, még a nap is sütött, ami elég ritkán fordult elő abban az időben. Éppen ezért gondoltam arra, hogy elsétálok a múzeumba. Összesen két metrómegállóra van a pályaudvartól, az útvonaltervező szerint pedig kb. 40 perc gyaloglás. A múzeum felé menet útba esett az Eaton Square, ahol Vivien Leigh utolsó lakhelye volt. Erről az angolok nagyon rendesen meg is emlékeztek, az 54. számú házon ott van egy kék emléktábla.

Vivien Leigh utolsó otthonának bejárata.

A tér egyébként nagyon helyes, középen egy magánpark van, csak az itt lakók tudnak bemenni a kóddal ellátott kis kapuján. Az autók - nos, némelyik  ára többszöröse, mint az én lakásom, szóval látszott, hogy elég tehetős a környék (utóbb megtudtam a helyiektől, hogy ez London egyik legdrágább része). Szinte alighogy elhagytam a teret, beborult, aztán persze szokás szerint ömleni kezdett az eső némi szél kíséretében. Ennek következtében már nem volt annyira élvezetes a séta, pedig a környék nagyon tetszett.

A múzeum óriási és egy nem annyira tetszetős épületben található.

Hiába próbálkoztam, nem fért bele a teljes épület egy fényképbe

Valamikor az 1850-es években alapította Viktória királynő a férjével, Alberttel. Irgalmatlan mennyiségű anyaguk van, ugyanis nagyon sokan a múzeumnak adományozták/adományozzák a különféle gyűjteményüket.

A bejáratnál egy nagyon kedves hölgy felvilágosított, hogy mi mindent lehet itt látni, aztán kaptam egy térképet, ami szintenként (hat emelet van meg egy alagsor) elmagyarázza, hogy mit hol láthat az ember. A múzeumnak van egy belső udvara is - kimerészkedtem egy fotó erejéig, de aztán vissza is menekültem az épületbe az eső és a hideg szél elől.

A földszinten ázsiai és közel-keleti kiállítások voltak. A japán és a kínai kiállítás rém sablonos volt: üvegvitrinekben, olyan megvilágításban, hogy nem egyszer a visszatükröződő fény és tükörkép miatt élvezhetetlen volt a látvány. A közel-keleti részen többnyire törökországi dolgokat mutattak be: szőnyegek garmadával, néhány festett csempe, egy Korán. Hát itt sem rágtam le az izgalomtól a körmömet.

A következő termet nagyon ajánlották: Nehru-galéria, Indiáról. Amikor körbejártam, kerestem a folytatást, mert annyira semmilyen nem volt. Néhány molyette szőnyeg, egy-két ablakminta, aztán a brit gyarmati korból származó európai ruhák, bútorok. Rémségesen unalmas volt az egész!

Az itáliai reneszánsz részen mindenféle szobrok sorakoztak. Aztán a múzeum fehér falára felraktak egy reneszánsz kutat. Mit ne mondjak, elég hülyén nézett ki. Az egész kút szépségét agyonvágta, hogy nem az eredeti helyén állt. Aztán voltak reneszánsz szárnyasoltárok - az egyik teljes egészében fából volt kifaragva, ez gyönyörű volt.

Fából készült szárnyasoltár

A szobor termet csak érintettem, mert nem vagyok egy nagy szobor rajongó. Szépek voltak, de többnyire angol "fontos" emberekről készültek, és megmondom őszintén, hogy egyikről-másikról azt sem tudtam, hogy kicsoda.

Az első emeleten található a Művészeti Könyvtár. Egy üvegajtón keresztül be lehetett leskelődni - mennyezetig érő könyvespolcok meg néhány könyvmoly, akik elmélyülten olvastak. Az emelet legfontosabb kiállítása az ékszer kiállítás. Évszázadok szerint sorakoztak egymás mellett a gyűrűk, nyakláncok, tiarák, kitűzők és ki tudja még micsodák. Nagyon szépek, de valahogy ebben az iszony mennyiségben elveszett az egyes darabok szépsége. Ezután a miniatűrökről készített kiállítás következett. Itt megint csupa "fontos" angol emberek miniatűrjeit mutatták be, szóval ez sem volt annyira izgalmas.

Ezután a színház és előadóművészet tárlat következett. Na, ez már sokkal érdekesebb volt! Mindenféle színházi érdekesség volt itt. Ausztrál, skót, angol színházak belső teréről készített makettek. Néhány híresebb darab színpadi modelljét is elkészítették. Az egyiknél lehetett játszani a világítással: teljes fényár a színpadon, egyes részei így-úgy megvilágítva és mindez hogyan változtatja az összkép hatását. Nagyon érdekes volt! Plakátok híresebb előadások bemutatóiról: orosz balett Londonban, Macskák első bemutatója stb. Mindenféle kellékek: az a koponya, amit Sarah Bernardt használt az általa játszott Hamletben, kard, amit Richard Burton használt, amikor V. Henriket játszotta. Vivien Leigh fejdísze a Caesar és Kleopátrából. Kosztümök: Mick Jagger fellépő ruhája (hogy ez az ember milyen gizda!), Vivien Leigh piros kosztüme a Hiúságok vásárából (iszony picike volt és vékonyka!), opera és balettelőadások elképesztő kosztümei.

Vivien Leigh kosztüme a Hiúságok vására c. darabból.

Némelyik jelmez/kosztüm tényleg lenyűgöző volt. Aztán rábukkantam egy kis üvegtárlóra az egyik sarokban, amelyben Vivien Leigh néhány személyes tárgya látható: egy általa, kézzel írt levél, fényképek, A vágy villamosának bemutató plakátja.

A vágy villamosa londoni bemutatójának plakátja.

Vivien Leigh családja a 100. születésnapja alkalmával a múzeumnak adományozott egy 20.000 darabból álló gyűjteményt. Ebben levelek, fényképek Vivienről, illetve általa készített fotók, díjak, plakátok, újságcikkek találhatók. A múzeum még csak akkor kezdett hozzá a hatalmas anyag feldolgozásához, ezért volt csak ez a néhány dolog kiállítva. Addig is ígéretet tettek, hogy félévente majd lecserélik a tárgyakat.

Ezek után meg kellett szakítanom a múzeum felfedezését, merthogy kezdődött az a rendezvény, amiért tulajdonképpen jöttem. Még előző évben fedeztem fel, hogy lesz egy előadás Vivien Leighről, szóval megvettem a jegyet azonnal. Az előadást eredetileg egy kisebb terembe hirdették meg, de aztán kénytelenek voltak áttenni a múzeum legnagyobb színháztermébe, mert annyira sokan vásároltak jegyet. Azt hittem, hogy nyugdíjastalálkozó lesz, de meglepő módon meglehetősen vegyes volt a nézőközönség. Voltak idősebbek, fiatalabbak és egészen fiatalok is. 

Elsőként egy pasas beszélt arról a gyűjteményről, amit a család adományozott a múzeumnak. Azt mondta, hogy felbecsülhetetlen az anyag, mert rengeteg levelet tartalmaz (nemcsak hivatalosakat, hanem magánleveleket), olyan fényképeket, amik még soha nem voltak publikálva és nagyon sok színes fotót, ami meglehetősen ritka a negyvenes, ötvenes évekből.

Ezek után egy amerikai szerző mutatta be azt a könyvet, amit Vivienről írt. Vivien életéről beszélt, illetve hogy hogyan rakta össze a róla szóló könyvet, amelyben szerepelnek olyan levelek, fényképek, amiket Vivien lányától kapott, és még soha nem voltak előtte publikálva.

Ezt követően szünet következett. Kávét, teát, vizet meg rém édes teasüteményt szolgáltak fel. 

A következő részt egy hölgy nyitotta meg. Neki is megjelent egy könyve, ami arról szól, hogy az Elfújta a szél milyen hatással volt megjelenésekor, illetve most az emberekre. Érdekes, jópofa stílusa volt a hölgynek. Egy-két kulisszatitkot is elárult az Elfújta a szél forgatásával kapcsolatosan.

Az utolsó blokk A vágy villamosáról szólt. Ezt először Vivien színpadon játszotta Laurence Olivier rendezésében, aztán pedig a filmes változatban is ő kapta meg a főszerepet. Az első előadó beszélt a színházi előadásról, hogy hogyan vitték színpadra, mennyi gondot jelentett a szöveg, mit nem engedélyezett a brit cenzúra, stb. A másik előadó a filmről beszélt. Hogy készült a díszlet, a ruhák (egy déli származású ruhatervező tervezte, ami azért is volt fontos, mert a történet is délen játszódik, és nagyon sok ötlettel tudta hitelesebbé tenni Vivien megjelenését), mennyi gondot jelentett az a forgatás elején, hogy Vivien ragaszkodott a színházi rendezéses változathoz, szintén hogyan cenzúrázták a szöveget. Nagyon érdekes volt az egész.

Ez volt a záró előadás és lassan a múzeum is zárt, szóval nem folytathattam a nézelődést, de eldöntöttem, hogy alkalomadtán visszajövök, hogy a múzeum többi részét is felfedezzem.

Először arra gondoltam, hogy visszafelé is sétálok, de mivel ömlött az eső és fújt a szél, így inkább metróztam egyet a pályaudvarig.