Nem ez volt az első olyan könyvem, amely egy auschwitzi túlélő visszaemlékezéséről szólt. Számtalan tanulmányt olvastam a koncentrációs táborokról, ez a könyv mégis sokkal mélyebben hatott rám, mint eddig bármelyik. 

Minden ilyen témájú könyvnél ott van az emberben, hogy mit lehetne még erről a borzalomról elmondani? Persze mindig vannak előkerült feljegyzések, dokumentumok, amik hozzáadnak az eddig megtudott információkhoz.

Ez a könyv mégis más volt. A túlélők elmesélik általában a borzalmakat, a félelmeiket, de ez a könyv azért volt sokkal megrázóbb, mert egészen hétköznapi dolgokról beszélt. A mindennapi rutinról, milyen szagokat érzett például, hogy próbálta túlélni a túlélhetetlent. Kíméletlen őszinteséggel és iszonyatosan tárgyilagosan írt mindenről, ami ott folyt. Néha megdöbbentett, hogy mennyire ki tudott lépni ebből az iszony környezetből és mennyire kíméletlen őszinteségről beszélt dolgokról. Tette mindezt azért, hogy minél pontosabb és reálisabb képet adjon mindenről. Mert ez éltette, hogy elmondhassa, hogy a világ megtudja, megismerje ezt a borzalmat, hogy tegyen azért, hogy ne következzen be semmilyen hasonló. 

És persze ír a szerző a saját, személyes tragédiájáról. Az egész családját elveszítette, két kisfiát, a szüleit és a végén a férjét is.