Már megint iszony hideg volt reggel! 2 fok volt. Erősen gondolkozom, hogy a kesztyűmet is visszaveszem, mert teljesen szétfagy a kezem. Ma összefutottam egy öregúrral az erdőben. Tavaly még két kutyája volt, de aztán év elején, hogy az öregebbik meghalt, így most csak eggyel jár ki. Örültem, hogy láttam, mert egy szimpi kisöreg, ezek szerint neki sincs semmi baja. Viszont rövidnadrágban, rövidujjú pólóban és egy mellénykében sétált. Én meg basszus a télikabátomban vacogtam és mint mondtam, gondolkodom a kesztyűn! Én aláírom, hogy iszony fázós vagyok, de azért ne mondja nekem senki, hogy 2 fokban a rövid nadrág normális dolog!

Ma megjött a gyerkőc sulijából az emil a részletekről, hogy hogyan is fognak visszatérni a suliba. Kisebb csoportokba fogják osztani a gyerkőcöket, ezeket bubble-nak hívják. Az órarend fog változni és valószínűleg olyan tanárok is fogják őket tanítani, akik korábban nem. (Gondolom, a több csoport miatt egy-egy tantárgyból az adott szaktanárok osztják fel egymás között a gyerkőcöket.) Az iskola biztosított minket, hogy vigyázni fognak, hogy a gyerkőcök játék közben is megtartsák egymás között a kellő távolságot (na, erre azért kíváncsi leszek!), illetve az iskola gyakrabban és alaposabban lesz takarítva és oda fognak figyelni arra, hogy a gyerkőcök is normálisan mossanak kezet. Hát meglátjuk. 

Közben apuka elmondta, hogy meghozták a döntést, a gyerek nem fog a magánsuliba menni. A kis barátnője anyukája tanár és az ő gyerkőce is a magánsuliba ment volna, de megváltoztatta a döntését és inkább az állami iskolába küldi a gyereket. Szerinte az a suli is nagyon jó, és az utóbbi időben ez a magánsuli nem igazán hozza azt az eredményt, mint korábban. Apuka hozzátette, hogy anyuka nem boldog a dologtól, merthogy nem adnak meg mindent a gyereknek, de én erre azt mondtam, hogy a gyereknek mindig szüksége lesz segítségre, és a magánsulin megspórolt pénzen fogadhatnak mellé magántanárt, aki viszont sokkal hatékonyabb lesz vele, mint a suli. Ma este fogják megmondani a gyerkőcnek a hírt. Kíváncsi vagyok, hogy fogja fogadni.

Apuka azt is elmondta, hogy ez a suli azért is jó lesz, hogy akkor a két gyerek együtt mehet suliba, együtt jöhet haza stb. Itt azért felmerült bennem, hogy na, akkor vajon meddig fogok kelleni? Mindenesetre ma kerestem német tanárt. Kettő szimpatikus volt, az egyiknek írtam is egy emilt. Meglátjuk.

Korábban már jártam Richmondban, de akkor a város másik részén bóklásztam és nem jutottam el a Kew Gardens-be. A park területe elképesztően nagy, és kb. a felét sikerült csak bejárnom, így tervezek majd visszamenni. Nem beszélve arról, hogy egy kert minden évben másképp néz ki, tehát érdekes lehet majd összehasonlítani, hogy milyen például tavasszal vagy éppen nyár végén.

Próbáltam valami szisztéma szerint haladni, de nem igazán sikerült. Elsőnek megnéztem az egyik pálmaházat (van több is, de oda nem jutottam be).

Az egyik pálmaház

Nem mondom, hogy nem volt szép, de láttam már szebbet. Innen átmentem egy kisebb üvegházba, ahol tavirózsák voltak. Nem volt agyonzsúfolva velük a kis tavacska, de az a néhány, ami virágzott, meseszép volt. Innen aztán egyenesen a Kew Palace-hoz mentem.

Kew Palace

Valószínűleg már I. Erzsébet idején állt itt valamilyen épület, de az első igazán fontos lakója III. György volt a családjával, aki átalakíttatta, és akkor nyerte el a mostani külsejét. Egészen addig itt laktak, amíg a felesége, Charlotte meg nem halt. A földszint és az emelet az ő idejük alapján van berendezve. Nagyon kis helyes. Néhány helyen nem tudtam fényképezni, mert annyira picike volt a szoba. Viszont láttam Charlotte királyné hálószobáját, mi több azt a fotelt is, amiben meghalt (Lehet, hogy kellene egy híres fotelek című fotósorozatot indítanom? Van már egy fotelem a walmeri várból, amelynek a huzatját maga Viktória királynő választotta ki, szintén ebben a várban láttam azt a fotelt, amelyben Wellington halt meg, most meg itt volt ez, amelyben a királyné lehelte ki a lelkét.) A második emelet elég furán nézett ki. Meghagyták az eredeti fa falborításokat, egy-két helyen lebontották, hogy lehessen látni, hogyan is építkeztek annak idején, de gyakorlatilag teljesen üres minden helyiség. A tájékoztató szerint ezt úgy hagyták, ahogy a királyné halála után a család elhagyta az épületet. 

Ezután sokáig üresen állt az épület. Végül Viktória királynő adta az államnak. A kis palotát nem olyan régen újították fel és nyitották meg újra a nagyközönség előtt.

Miután kivégeztem a palotát (ami egyébként meglehetősen picike, szerintem a szintén Richmondban található Ham House is nagyobb, pedig az nem királyi lakhely volt), körbesétáltam a közvetlenül hozzátartozó kis kertecskékben. Nem igazán volt olyan hűha érzésem, de a sárga akácos sétány azért nagyon bejött.

A sárga akácos sétány a Kew Palace közelében

Ezek után folytattam a park felfedezését. Mindenféle csodaszép fával találkoztam, némelyik elképesztően hatalmas volt. Találtam egy-két elég érdekeset. Volt például egy zsebkendő fa, aminek vaníliaszerű illatú fehér virágai voltak (Állítólag azért kapta a zsebkendő nevet a fa, merthogy a virága zsebkendőre hasonlít. Hááát..) Láttam ismét parafa fát. Mondjuk ilyet már a Wright-szigeten is láttam, de annyira érdekes ez a fa, hogy most ismét jó volt megtapizni egy kicsit a törzsét, ami annyira hihetetlenül puha, mintha tényleg dugót fogna az ember. Volt két kidőlt példány, és töredelmesen bevallom, hogy megpróbáltam letörni a kérgéből, hogy eltegyem emlékbe, de nem jártam sikerrel. Nagyon nem akartam erőlködni, mert féltem, hogy esetleg valaki rám ripakodik, hogy mit rongálom én a brit közvagyont.

Aztán az egyik bozótos mellett ott pózolt egy hihetetlenül gyönyörű páva. Rendes volt a fickó, mert hagyta magát fotózni, igaz a farktollait nem volt hajlandó kinyitni.

A fotogén páva

A következő egy hihetetlenül izgi hely volt. A magas fák közé beállítottak acéloszlopokat, és a tetejükre körben egy "sétányt" hoztak létre. Naná, hogy felmásztam a lépcsőkön (kb. 3-4 emelet magasságú volt az egész építmény), és persze körbesétáltam.

A lépcsőről így nézett ki a fák lombjai között található sétány.

Tériszonyosoknak nem nagyon ajánlom, mert a lépcsők és maga a sétány rész is nagyon sűrű, hálószerű acéllemezekkel van beborítva. Magyarul le lehet látni a lyukakon keresztül a mélységbe. Először én is meghökkentem, amikor lenéztem, pedig nekem nincs tériszonyom. A másik dolog a szél. Rendesen fújt, és amikor megálltam, hogy egy kicsit körbenézzek, fotózzak, akkor éreztem, hogy az egész szerkezet mozog alattam. Szerintem egy olyan 1-2 centis kilengése biztos volt az építménynek. Ennek ellenére nagyon izgalmas volt az egész! A kilátás gyönyörű volt, és ilyen magasságból lenézni a fákra... Egészen elképesztő volt a látvány és az érzés!

Ezután a japán kertbe mentem. Először is ott áll egy többemeletes pagoda.

A pagoda

Akkor nem lehetett bemenni, de a tájékoztató szerint egy vendéglőt akartak nyitni benne. (Már csak ezért is vissza kell mennem, mert fel akarok mászni a tetejére!) Nem messze a pagodától van egy japán kapu.

A japán kert közepén a faragott kapu

Gyönyörű faragott, körben virágok, sziklakert, fazonra nyírt bokrok - meseszép az egész. Még esőben is, mert természetesen, amikor odaértem, akkor jött egy nyári zápor. Kb. 5 percig tartott, és egy afrikai ország teljes éves csapadéka zuhant le.

Ezek után viszont sajnos el kellett hagynom a kertet, merthogy záróra közeledett. 

Tegnaphoz képest melegedett az idő, kemény 7 fok volt. Nem volt kérdés, hogy ismét a télikabátomban megyek sétálni. A kutya a héten nagyon lusta, jön utánam, de nem rohangászik annyit, mint szokott. Szerintem nincs semmi baja, mert virgonc és nagyon örül a sétának, csak kezd öregedni.

Ma a kisebbik lány sulijából érkezett egy emil, hogy június 1-én indul a rendes tanítás és majd később tájékoztatnak minket, hogy mégis hogyan, milyen formában. Érdekes lesz, kíváncsian várom, hogy fogják megoldani a helyzetet.

Egy igazi tavaszi nap! Tényleg meseszép idő volt, egy felhő nem volt az égen. Az egyetlen kellemetlen dolog az volt, hogy aznap tartották a londoni marathoni futóversenyt, aminek következtében fél London le volt zárva, és szerintem London lakosságának a fele futott, a másik fele meg nézte a futókat - szóval egyes helyeken mozdulni nem lehetett a tömegtől.

Amikor megérkeztem Londonba, akkor még az elején tartott a rendezvény, így egészen jól lehetett közlekedni. Elsétáltam a Big Benig, átmentem a Westminster hídon, aztán onnan visszanéztem a parlament épületére. Innen még nem láttam - de gyakorlatilag ez az épület mindenhonnan gyönyörű.

A parlament épülete a folyó túloldaláról

Innen kis utcácskákon sétáltam el az Old Vic Színházig. Valahogy másképp képzeltem el. A homlokzata egyszerű, az épület oldala meg még egyszerűbb. Ha nem lettek volna a különböző előadások plakátjai, akkor simán elballagtam volna mellette.

Ezután eljutottam a Waterloo pályaudvarra. Nagyon nagy, merthogy ez a legfontosabb pályaudvara Londonnak, de tisztességes fényképet nem lehetett az épületről készíteni, így csak szóban tudom megerősíteni, hogy tényleg elképesztően nagy.

A pályaudvart magam mögött hagyva felmentem a Waterloo hídra. Nos, hát semmi extra nincs ebben a hídban. A híd két lábánál szerintem London két legocsmányabb épülete áll. A bal hídfőnél az Erzsébet királynő csarnok, a jobb hídfőnél a Nemzeti Színház - rém ronda!!!! Nem is tudom, mihez hasonlítsam. Van egy igen erős szocreál beütése, barna színű, mint valami katonai bunker, teraszos, eltolt szintekkel - bűnronda! Megkockáztatom, London legocsmányabb épülete.

A Nemzeti Színház ocsmány épülete

Sokkal szebb volt a látvány a folyó felé: a következő híd, háttérben a Szent Pál katedrális tornyával, illetve a felhőkarcolókkal.

Átérve a hídon, lelkes szurkolókba botlottam, ugyanis a rakparton futottak a marathoni futók. Gyorsan keresztülvágtam magam rajtuk, aztán továbbfolytattam a sétámat.

Megtaláltam az Aldwych Színházat, amelyben Vivien Leigh játszotta 1949-ben A vágy villamosát. Ezután rábukkantam London legrégebb, még ma is működő boltjára, ahol teát árusítanak 1706-tól kezdve folyamatosan.

A pici teabolt

Az üzlet egyébként az egyik legkisebb londoni épületben van. Nem messze innen van az az 1625-ben épület ház, amely egyedül túlélte a nagy londoni tüzet. Egy teljesen átlagos épület, de érdekes, hogy ez valahogy megúszta a lángokat. Nem messze innen van egy római fürdő. Tulajdonképpen a Temple épületkomplexumához tartozik az a kollégium, amelynek az udvarán található. A táblát megtaláltam, hogy létezik, de rácsos kapu és egy óriási lakat fogadott, így nem tudtam megnézni.

Megnéztem helyette viszont a St. Mary-le Strand nevezetű templomot. Igazság szerint már többször elmentem mellette. Gyakorlatilag egy "járdaszigeten" áll az utca közepén. Nem egy hű, de jelentős az épület, csak érdekes, ahogy ott áll az utca közepén.

A járdaszigeten álló templom

Közvetlenül a templommal szemben van a Sommerset-ház. Pontosabban palota, méghozzá jó nagy! Az épület helyén eredetileg az az épület állt, amelyben I. Erzsébet királynő lakott Mária királynő uralkodásának idején. Ez a mostani épület 1770-ben épült. Ez volt az első olyan palota, amelyet "irodaháznak" építettek.

A Sommerset-ház udvara

Az udvarában mókás szökőkút van, a különböző szárnyaiban pedig mindenféle festményeket állítottak ki. Van egy hatalmas terasza is, amely a Temzére nyílik. (Tömve volt a futókat nézőkkel...)

Ezután ismét kis girbe-gurba utcák következtek, amelyeken keresztül eljutottam a Covent Gardenre. Megnéztem a tér egyik oldalán található Szent Pál templomot, amelyet a színészek templomának is neveznek. Azért, merthogy nem egy színházi embernek (színészek, írók stb.) emléktáblát állítottak a templomban. Megtaláltam Vivien Leigh emléktábláját a sok egyéb emléktábla között.

Egy kis mellékutcában megtaláltam az Operaház főbejáratához is - sajnos nem sokat lehetett belőle látni, ugyanis aznap adták át az Olivier-díjat, és erre készültek. Vörös szőnyeggel terítették le az egész utcát, kordont állítottak fel, lámpákat, kamerákat. (Közvetítette a gálát a tévé is.)

Innen a National Portrai Galleryhez mentem. Újra megnéztem a Vivien Leighről készített kiállítást. Ismét megállapítottam, hogy nagyon jól válogatták össze a képeket, mert a nagy részük eddig még nem volt publikálva.

A galéria alagsorában található színházteremben pedig ott volt az az előadás, amiért tulajdonképpen aznap bementem Londonba Levél Larrynek címmel. A háttér története a darabnak az, hogy amikor 1960-ban egy levélben Laurence Olivier (Larry) bejelentette Vivien Leigh-nek, hogy válni kíván, erre Vivien a sajtón keresztül reagált. A darab arról szólt, hogy vajon hogyan fogadhatta Vivien Larry válásról szóló levelét, és mit válaszolhatott rá. Gyakorlatilag korabeli visszaemlékezések, Vivien levelei, nyilatkozatai, barátok nyilatkozatai alapján összeraktak egy olyan történetet, hogy Vivien éppen az öltözőjében készül egy darabra, amikor a levelet kézhez veszi, és gyakorlatilag egy másfél órás monológon keresztül elmeséli az életét. A tájékoztató szerint a Vivient játszó színésznő kiköpött Vivien. Mit ne mondjak, meglehetősen kétkedve olvastam ezt: senki nem lehet olyan, mint ő! Ráadásul életemben nem hallottam erről a színésznőről, arcról sem volt ismerős, tehát nem kicsit szkeptikusan ültem be az előadásra. Meg kell, hogy mondjam, a színésznő valóban nem hasonlít Vivienre, de a mozdulatai, a hanghordozása - mintha tényleg Vivien lett volna a színpadon. Nagyon jól játszott! 

Az előadás után Vivien dédunokája felolvasott egy Vivien lánya által írt levelet Laurence Olivier-nek. A leányzó két székkel ült mellettem az előadás alatt - és egyáltalán nem hasonlít Vivienre, még egy picit sem. Szőke haj, meglehetőségen magas (Vivien 161 centi volt), talán az arcformája egy icipicit Vivien lányára emlékeztetett.

Ezután kérdéseket lehetett feltenni a színésznőnek. Elmondta, hogyan rakták össze a darabot Vivien századik születésnapja alkalmából. A darabot először Párizsban mutatták be, és elmesélte, hogy mennyire kellemes meglepetés volt, hogy a franciák ennyire kíváncsiak voltak Vivienre és ennyi mindent tudtak róla (dacára annak, hogy franciák - tette hozzá nevetve). Most egyébként tárgyalásokat folytatnak arról, hogy valamelyik nagy színházban is játszani fogják.

Az előadás után visszaindultam a pályaudvarra, és "belefutottam" a marathoni futóverseny befutójába. Mozdulni nem lehetett a Mallon és a St. James parkban. Majdnem egy órámba telt, míg átvágtam magam a tömegen a pályaudvarig. A vonaton annyian voltak (többen futómezben, tehát valószínűleg részt vettek a futáson), hogy sokan állni kényszerültek ülőhely híján - ilyen én még soha nem láttam itt!

Ma visszavettem a télikabátomat a sétához. 2 fok volt!!! Nem is értem. Hova lett a tavasz? De legalább nem fújt a szél. Viszont a mező egy része tiszta dér volt.

A kisebbik gyerekkel megint küzdöttünk spanyol szavak tanulása kapcsán. Hogy mennyire fárasztó újra és újra elismételni, hogy muszáj neki megtanulnia! De órán megint ügyes volt, mutatta, hogy minden hibátlan lett. Hát ha az ember tanul, akkor történhetnek csodák. Sanda gyanúm, hogy ez nem fogja őt meggyőzni és a következő alkalommal megint szónokolnom kell.

Ma rövid napja volt a gyerkőcnek, úgyhogy 2 körül végzett, így utána játszottunk.

Apuka hallotta megint, hogy a repülést talán ősszel fogják újraindítani. Egyre inkább úgy néz ki, hogy nem lesz ebből hazamenetel augusztusban. Pláne, hogy a németek múlt héten feloldották a karantént, az iskolák is kinyitottak és már megháromszorozódott az új esetek száma. Jaj... Vége lesz ennek valamikor? 

Nagyon lassan haladtam vele. Nem csak azért, mert a szöveg eléggé száraz, hanem maga a téma is olyan volt, amin sokszor elgondolkoztam napokig.

A könyv annak a pszichológusnak a feljegyzései, aki megvizsgálta, illetve a tárgyalás folyamán folyamatosan szemmel tartotta a vádlottakat. Magáról a tárgyalásokról nem sokat ír, csak néhány sort és azt is csak azért teszi, hogy utána jobban érthetővé váljon, hogyan éreztek, gondolkodtak, viselkedtek a vádlottak. 

Napi szinten beszélgetett mindegyikükkel. Hogy érzik magukat, mi a véleményük az eseményekről, a bemutatott bizonyítékokról. Elég profin kezelte a helyzeteket, meglehetősen semleges tudott maradni, ami szerintem elengedhetetlen volt a munkája során, de azért voltak olyan alkalmak, amikor kifakadt, mert ledöbbentette a tárgyaláson látottak, hallottak, és ahogy elbagatelizálták mindezt a főbűnösök.

Gyakorlatilag az összes vádlott ezt tette. Nem egy, még akkor is tagadta, hogy része volt ennek az egész borzalomnak, amikor bemutatták bizonyítékként az általa aláírt parancsot, ami adott esetben elrendelte a kivégzéseket, deportálásokat stb. Döbbenetes volt olvasni, ahogy próbálták Hitlerre, Himmlerre vagy éppen egy másik vádlottra terhelni a felelősséget. Ha az ember nem tudná, mit tettek, akkor úgy tűnne, mintha olyan ártatlanok lennének, mint a ma született bárány. 

Néha az volt az érzésem, hogy annyira féltek a haláltól, hogy bármit megtettek volna annak elkerülésére. Mi több, néhányan meg voltak győződve arról, hogy megússzák az egészet és sokként érte őket az ítélet. Szerintem Göring is hitt abban, hogy életfogytiglant kap. Az ítélet meghozatala után teljesen ledöbbent és ezek után lett öngyilkos.

Persze voltak olyanok is, akik valamilyen szinten vállalták a felelősséget. Frank (Lengyelország kormányzója) nem tagadott semmit, mi több önként átadta a naplóját a bíróságnak. Minden tettéért felelősséget vállalt és cinikusan figyelte, ahogy a többiek mindent megpróbálnak azért, hogy szabaduljanak. Ő nemcsak hogy felelősséget vállalt a tetteiért, de elhittem neki, hogy valahol megbánta. Beismerte, hogy a felesége a kinevezése elején figyelmeztette, hogy nem kellene elvállalnia ezt a posztot, de nem hallgatott rá. 

A másik vádlott, aki látványosan beismerte a bűnösségét, Speer volt. Annyira próbálta tisztára mosni magát, hogy még azzal is előállt, hogy tervezte Hitler meggyilkolását (ez persze csak mese volt). Mivel olvastam a börtönnaplóját (lásd 2023. március 7-i poszt), pontosan tudom, hogy a részéről ez az egész csak színjáték volt. Szerintem ő nem bánt meg semmit, a látványos bűnbánó magatartásával csak az irháját akarta menteni.

Reggel azt hittem szétfagyok. Mindössze 6 fok volt! A szokásos sétaúton mentünk a kutyával, de egy óra helyett 45 perc alatt tettük meg a távot, mert rettenetesen fáztam és nagyon siettem. Valószínűleg a szél miatt éreztem még hidegebbnek ezt a 6 fokot.

Mondjuk a szélnek örültem a nap folyamán, mert így ki tudtam rakni száradni az ágyneműket. Megküzdöttem a kétszemélyes paplanhuzattal, a bolond szélben nem volt egyszerű fellógatni. Úgy feldagadt, mint valami vitorla! Viszont iszony gyorsan megszáradt.

Anyuka ma nem dolgozott, és mivel a hálószobájukban töltötte a fél napot, így kicsit megborult a takarítási menetem. A saját szobámra nem is jutott idő. Viszont késő délután levágta a hajamat. Végre!!! Hát nem olyan, mint amikor a fodrász vágja, de hátul rövid, oldalt lehetne rövidebb, de az annyira nem vészes. Most így elleszek egy darabig.

Közben beszélgettünk. Elmondta, hogy a cégénél valószínűleg 20%-os leépítés lesz. Hiába a kormányzati segély, egyszerűen muszáj elküldeni embereket. Ő viszont garantáltan marad, csak a munkája sok, ugyanis az összes európai online értékesítés az övé és most megkapta az amerikait is. Mondta, hogy elég stresszes a meló (nem csodálom!) és azzal, hogy itthon dolgozik, sokkal intenzívebb az egész, nincs kikapcsolódás úgy, mint amikor bejárt dolgozni Londonba, hiszen akkor reggel meg este ő is utazott 1,5 - 1,5 órát. Viszont nem kell reggel korán kelnie, ami azért jó és ha végez este, akkor tényleg végez. Mindenesetre azért szokott este elmenni egy kicsit sétálni, hogy kiszellőztesse a fejét, mert a nap végére nem egyszer rendes fejfájása van. Nem csodálom.

Azért is stresszes a meló, merthogy több mint kétszeres forgalmat bonyolítottak le online, mint normál esetben. Persze ott a kérdés, hogy meddig lesz ez így. De a helyzet az, hogy az ő termékeik nem igazán olcsók, éppen ezért a vásárlókör inkább a gazdagabbak közül kerül ki. Már pedig azoknak lehet, hogy van annyi tartalékjuk, hogy meg sem érzik a válságot. Mondta - és én is olvastam valahol -, hogy bizony vannak olyanok, akiknek anyagilag kimondottan jól jött a karantén és sokkal jobban megy nekik az üzlet.

Apuka ma este elment a konditerembe. Azt mondta, hogy a tulajdonos srác rövidesen tönkre fog menni, hogyha nem történik változás. Szóval ma elment, de azt mondta, hogy csak ketten lesznek, a tréner srác meg ő és a helyiség két végében fognak dolgozni. Hát...

A mai csavargás célpontja Lewes volt. Nagyon kis helyes település, de azért nem rágtam le az izgalomtól a tíz körmömet. Az utolsó emlékezetes csata 1264-ben volt a környéken. Az 1540-es válása után Cleves-i Anna, VIII. Henrik talán legszerencsésebb felesége ideköltözött, aztán az itt lévő börtönben raboskodott 1967-ben Mick Jagger drog birtoklásáért. És akkor azt hiszem, hogy mindent el is mondtam a város történetéről.

Megérkezésem után az első célpontom természetesen az a ház volt, amelyben Cleves-i Anna élt a válása után. A ház eredetileg VIII. Henrik kancellárjának, Thomas Cromwellnek a tulajdonában volt. Miután kiesett a király kegyeiből, és le is fejezték (ami VIII. Henrik környezetében egyáltalán nem volt meglepő...), a ház a korona birtokába került. Anna soha nem volt a tulajdonosa a háznak, halála után visszaszállt a koronára, aztán később eladták a helyi lakosoknak.

Cleve-i Anna otthona

A ház egy meglehetősen egyszerű építmény, az építője valószínűleg soha nem hallott a derékszög, a függőleges és a vízszintes fogalmáról. Szerintem egyetlen egy derékszöge nincs a háznak, néhány fal ki- vagy éppen befelé dől, egy-két tartógerenda finoman szólva is eléggé rézsútosan köti össze a tetőt, és néhány ablak is kissé ferdén áll.

Nem én tartottam ferdén a fényképezőgépet, az a szemközti gerenda nincs vízszintesen a helyén.

Amikor ilyen épületet látok, akkor két kérdésen szoktam elmélázni: 1. Hogy ha olyan várakat tudtak építeni mint pl. Tower, Bodiam Castle stb., ahol aztán tényleg minden tégla úgy áll, ahogy a nagykönyvben megvan írva, akkor hogy a bánatban nem sikerült egy egyszerű lakóházat úgy megépíteni, hogy legalább egy fal függőlegesen álljon, egy tartógerenda vízszintesen, és legalább egy derékszög legyen az épületben? 2. Mindezek ellenére, hogy csak "összedobták" a kéglit, hogy az ördögben nem dőlt ez össze az évszázadok alatt? Ez az épület legalább 500 éves, és a látszat ellenére nem úgy tűnik, hogy össze akarna dőlni.

Szóval visszatérve a házra. A földszinten gyakorlatilag csak két helyiség található: az egyik a Keleti szoba, ami a legrégebb része az épületnek, valamikor a 13-14. században készült. Egy igen impozáns kandalló foglalja el az egyik falat. A másik helyiség a valamikori hal volt, most itt található a jegyiroda. Valószínűleg valamikor két szintes volt ez a helyiség, mert most van egy ajtó a fal közepén, ami a semmibe nyílik.

Innen lehetett felmenni a hálószobába. A lépcső elképesztő, hogy milyen ferde volt. És persze nyikorgott, amikor felaraszoltam rajta, ami annyira jól illett az egész épülethez. Amikor felértem, akkor gyakorlatilag az épület legnagyobb szobájába jutottam. Eredetileg két helyiségből állt az emeleti rész, de aztán valamikor a 15-16. században egybe nyitották és így keletkezett a most látható hálószoba. Itt aztán gyönyörűen lehetett látni, hogy mennyire nem ismerte az építő a derékszöget, vízszintest, függőlegest. Mégis lenyűgöző az egész. Ami még elképesztett, hogy mennyire be lehetett hallani az utca zaját. Ez azt jelentette, hogy a falak papírvékonyak, szóval télen nem hiszem, hogy sokkal melegebb volt bent, mint mondjuk odakint.

A hálószoba után a halból nyíló, az eredeti épülethez kb. a 16-17. században hozzáépített másik épületrészbe mentem. Az emeleten itt is egyetlen szoba található, a padlótól kishíján tengeribetegséget kaptam, mert olyan hepehupás volt, hogy időnként szó szerint úgy éreztem, hogy egy gödörben állok. Az ablakok a kis kertre nyíltak. A falak itt sem voltak sokkal vastagabbak, mint a korábban látott hálószobában, mi több, az egyik falat csaknem egy az egyben ablakok foglalták el - ebben a szobában télen garantáltan meg lehetett fagyni annak idején.

Ez alatt a szoba alatt volt a konyha. Meglehetősen sötét helyiség, viszont akkora tűzhely található benne, hogy itt elképzelhető, hogy még én sem fáztam volna. A tűzhely egyik falában pici kemence volt, ahol annak idején a kenyeret sütötték.

Innen egy másik helyiség nyílt, amit most galériának rendeztek be. A környéken készült öntöttvas remekműveket mutatták be.

Természetesen kimentem a kertbe is. Nagyon kis helyes volt, de semmi extra nem volt benne.

A házhoz tartozó kis kert.

Miután végigjártam a házat, elindultam a várhoz.

A város felett álló vár maradványa.

Nagyon hangulatos utcákon ballagtam végig, igaz, sokszor alig kaptam levegőt, mert rendes kaptató vezetett fel a hegyre. Aztán végre elértem a Fő utcát. Ismét helyes kis házak következtek. Az egyik a 15. századi könyvesbolt volt. Persze a 15. században nem könyvesboltként működött, de a ház akkortájt épült, és ma egy nagyon picike könyvesbolt található benne. Ismét egy olyan ház, amelyben egyetlen vízszintes, függőleges és derékszög sem található. De ettől függetlenül nagyon hangulatos volt! A könyvesbolt is, bár kicsit nehezen tudtam közlekedni benne a hátizsákommal.

Nem messze a könyvesbolttól áll a Bull Ház, amelyben Thomas Paine egy XVIII. századi politikus lakott. Aztán következett a Szt. Mihály templom. Be nem jutottam, de arról nevezetes, hogy az egyik legrégebb templom a környéken, és az az érdekessége, hogy kerek tornya van (a templomoknak ugyanis szögletes a tornya errefelé). Aztán egy picike mellékutcán bekanyarodva eljutottam a várhoz.

A vár eredeti tulajdonosa Hódító Vilmos mostohalányának a veje volt. Ő is építette. A normann időkből egyetlen kapu maradt fenn, amit aztán később, a 16. században egy másik kaputoronnyal erősítettek meg.

A vár bejárata

Gyakorlatilag ez utóbbi az egyetlen egyben megmaradt része a várnak. Az összes többi meglehetősen romos, de ennek ellenére van egy hangulata a helynek. A kaputoronyba fel lehet mászni, és a tetejéről szép a kilátás a környékre. Aztán újabb lépcsők megmászása után fel lehet kapaszkodni az eredeti vár legmagasabb részébe. Itt is megmaradt az eredeti épület egy része, de eléggé romos állapotban. Az eredeti nagycsarnok helyén ma egy helyes kis udvar van, közepén egy fával, és csak az egyik falon megmaradt kandalló emlékeztet arra, hogy ez valamikor egy helyiség volt. Ennek a megmaradt toronynak a tetejére is ki lehet menni, innen is szép a kilátás. Pontosítok: szép lehet a kilátás, de akkor meglehetősen borongós, párás volt az idő, szóval nem igazán lehetett élvezni a látványt. Mindenesetre itt derült ki, hogy a toronyból rálátni egy 11. században épült kolostorra. A kolostorból persze ma már csak romok vannak köszönhetően VIII. Henrik kolostorrombolásának.

Szóval miután mindent megnéztem a várban, pontosabban a romokon, lemásztam a tornyokból, aztán leereszkedtem a dombról, megnéztem a kolostor romjait.

A kolostor egyik épületének falmaradványa

Az az érdekes, hogy az útikönyv meg sem említi, hogy léteznek ezek a romok. Nem azt mondom, hogy kolosszális és világrengető látvány, de azért mégiscsak egy 11. századi kolostor maradványait lehet megnézni. A romok mellett található képek alapján gyönyörű lehetett a kolostor. Ma csak a fürdőhelyiség egy része, a hálótermek egy része, az első templom maradványai, valamint az egykori betegszoba alapjai találhatók meg. Valamikor volt itt egy új, nagy templom is, de sajnos az teljes egészében megsemmisült, a helyén ma részben a vasúti sínek futnak, részben pedig magánházak állnak (a tájékoztató szerint van olyan magánház kertje, ahol látható a templom megmaradt lábazata). Azért érdekes volt végigjárni a romokat pláne úgy, hogy minden maradvány mellett ott volt egy kis tájékoztató és rajz, hogy eredetileg mi lehetett ott és hogy nézhetett ki.

Miután végigbolyongtam ezt is, már nem maradt más látnivaló, szóval elballagtam az állomásra, aztán hazamentem.

Szokás szerint irány a Viktória pályaudvar, majd onnan gyalog mentem mindenhova, így sokkal több mindent lehet látni, mintha az ember metrózik.

Az első célpont ismét az Eaton Square volt, ahol Vivien Leigh lakott utoljára. Szerencsém volt, mert most nem állt a ház előtt egyetlen nagy autó sem, szóval végre tisztességesen le tudtam fényképezni. A házsorral szemben álló parkban felfedeztem azt a padot is, amit az édesanyja állíttatott az ő emlékére. Sajnos a park magánpark, ami azt jelenti, hogy nem lehet bemenni. Körbe van kerítve, a kaput pedig csak elektromos kártya nyitja. Azért sikerült egy fényképet készíteni a padról, de szerintem néhány hét múlva már ennyi sem fog látszani belőle a belombosodó bokroktól.

Innen egy jól megtervezett útvonalon elindultam a Viktória és Albert Múzeum felé. Természetesen a kis cédulát, amire kiírtam, hogy merre kell mennem, az éjjeliszekrényemen hagytam, de szerencsére emlékeztem az útvonalra, így nem kellett elővennem a térképet. A múzeum előtt még betértem abba a katolikus templomba, ahol Vivien Leigh gyászmiséjét tartották. Éppen misét mondtak, kb. 10-15 hívő volt jelen, így nem nagyon tudtam körbenézni, de azért sikerült az érdekesebb dolgokat megörökítenem. Az egyik oldalkápolna igen szép volt, szerintem ez lehetett a templom legrégebb része (sajnos semmiféle tájékoztatót nem találtam a templomról).

Némi kanyargás után megérkeztem a múzeumhoz. Most másik úton jöttem, mint múltkor, szóval ebből a szögből még jobban látszott, hogy milyen irgalmatlan nagy az épület. 

Most célratörően haladtam odabent, csak azt néztem meg, ami érdekelt. Az 1500-1760-as évek Britanniája kiállítás volt a legérdekesebb, de átmentem ismét a kínai, az indiai (változatlanul egyik sem tetszett) kiállításokon, illetve egy ruhatörténeti kiállításon (ez is rém unalmas volt, pedig szerintem ezt meglehetne érdekesen is csinálni), valamint ismét végigbogarásztam a színház és előadóművészeti kiállítást. 

A múzeum mellett található egy katolikus templom, amelynek a neve Brompton Oratory. A templomot a 19. században építették és állítólag még nem fejezték be. Nem tudom, hogy ez mennyire igaz, mert nem igazán láttam építkezés nyomát sem belül, sem kívül. A templom érdekessége, hogy nem egy dolgot más, sokkal régebbi templomokból hordtak át ide. A főoltár például a 17. század végén, a bresciai dominikánus templom számára készült. 

A templom mögött, egy kis parkban található a Szentháromság templom. Nagyon szép kis épület, de sajnos nem jutottam be - esküvőt tartottak ugyanis. 

A templomhoz tartozó kert mögött egy helyes utcácskát találtam, amelynek a végén korinthoszi oszlopok tartottak egy gerendát. Egy kicsit olyan érzésem volt, mint amikor az ember Rómában egyszer csak talál egy ókori oszlopot egy modern épület mellett. Hiába próbáltam kideríteni, hogy ez micsoda, nem ír róla egyik útikönyvem sem, és a neten sem találtam nyomát, hogy mi lehet ez.

Innen egy hangulatos mellékutcákon keresztül érkeztem meg a Royal Albert Hallhoz.

A Royal Albert Hall hátsó bejárata.

A külseje egy kicsit a római Panteonra emlékeztet. Egy hangulatos kis tér található mögötte, amelynek közepén Viktória királynő férjének, Albert hercegnek a szobra áll. (Az épület is róla kapta a nevét.) Beügettem, hogy megnézzem - hát sajnos nem jártam szerencsével. A hölgy nagyon kedvesen tájékoztatott, hogy igen, általában reggel 10-től félóránként vezetett túrával meg lehet nézni az épületet, de pont ma van egy előadás, szóval ez most nem lehetséges. Hát kénytelen leszek visszatérni, merthogy nagyon szeretném megnézni.

Az épület főbejárata a Kensington Gardenre néz. Pontosabban az épülettel szemben álló Albert herceg emlékművére. Irgalmatlan nagy és a méretei miatt valahogy nagyon nem illik ide.

Albert herceg 55 méteres emlékműve.

Innen elsétáltam a Kensington-palotához. Ugyan egyszer régen láttam már belülről (pont abban az évben, amikor Diana hercegnő meghalt), de gondoltam nem árt ezt még egyszer megnézni. Az eredeti épületet III. Vilmos és felesége, Anna vásárolta meg, aztán Christopher Wrent (hát ki mást?) bízták meg, hogy egy kicsit tegye lakályosabbá, szóval a mai külső az ő műve. Viktória királynő ebben az épületben született, és akkor is itt lakott, amikor megtudta, hogy királynő lett. Az épület látogatóható részét (merthogy egy részében Vilmos herceg lakik a családjával) három útvonalon keresztül lehet megtekinteni. Az első túra az emeleten található I. és II. György kori szobákon vezetett keresztül. A lépcsőházat éppen felújították, de azért így is láthatók voltak a falfestmények. A Királyi öltözőszoba kandallójában egy kártyavár állt, aminek a legalján egy pici helyiség található egy wc-vel.

A kártyavár aljában található mini wc.

Nem tudom, hogy ki, miért építette a kártyavárat és miért pont egy wc-t örökítettek meg benne. Az egyik szobában György-kori ruhákat állítottak ki. Némelyik nagyon mókásan nézett ki.

A következő útvonal a palota legújabb, illetve legrégebbi részébe vezetett. A legújabb részében egyetlen egy fotó látható Diana hercegnőről, illetve négy ruháját is kiállították a királyi hivatalos ruhák gyűjteményének keretében. Ennyi, semmi több nincs róla. Ahhoz képest, hogy a válása után ebben a palotában lakott, azt hittem, hogy valamiféle emlékkiállítást csak berendeznek róla, de hát tévedtem. A palota legrégebb részében III. Vilmos és felesége, Anna királynővel kapcsolatos tárgyak találhatók.

Az utolsó útvonal Viktória királynőről szólt. Néhány személyes tárgyát is kiállították. Meg lehetett nézni azt a szobát, ahol állítólag született (semmi extra), kiállították néhány ruháját, aztán pedig töménytelen fénykép következett róla, a gyerekeiről, illetve az unokáiról.

És ennyi volt a látogatható rész a palotában. Még körbenéztem a közvetlen közelében található kertekben, majd nekivágtam a Kensington Gardens-nek. Találkoztam mókusokkal (sajnos a többségük túl gyors volt ahhoz, hogy lefényképezzem őket), rengeteg virággal, ami annyira jó volt!

Végre itt a tavasz! Útközben megnéztem a Diana hercegnő emlékére létrehozott szökőkutat.

A Diana-szökőkút egy része.

A tájékoztató alapján a víz a különböző sebességével, hullámzásával, bugyogásával Diana életének változatosságát jelképezi. Háááát... Hogy őszinte legyek, én nem voltam hasra esve az egésztől. Annyira személytelen, rideg volt az egész. Talán ha egy kicsit megbolondítják virágokkal, növényekkel, akkor jobb lenne, de így, a fehér márvány a csobogó vízzel - szerintem nagyon rideg.

Ezzel szemben található a Serpentine nevezetű tó, ahol rengetegen csónakáztak. Igazából az egész park televolt emberekkel. Nem csodálom, szerintem ez volt az első olyan hétvége, amikor folyamatosan sütött a nap és meleg is volt.

A Kensington Gardenst elhagyva mindenféle kisebb nagyobb utcák következtek, majd elérkeztem a Brompton Roadhoz, ahol irgalmatlan tömegben találtam magam. Valószínűleg azért, mert itt vannak a mindenféle márkás üzletek egy kupacban és a Harrod's áruház. Tudtam, hogy nagy, de hogy ekkora!

A Harrod's áruház hatalmas épülete.

Természetesen bementem. Szerintem többen voltunk azok, akik csak azért voltak ott, hogy körbe nézzünk. Nem tudom, hány bejárata van, de mindegyikhez tartozik egy libériás portás. Mindenütt olyan márkák árui sorakoztak, amiket én eddig csak az újságokban láttam. Persze ár sehol nincs kiírva. Az irgalmatlan tömeg miatt én viszonylag hamar kimenekültem az épületből.

Innen gyakorlatilag csaknem négykézláb kúsztam el a pályaudvarig, merthogy nagyon elfáradtam.

Szombaton isteni meleg volt. Igazi nyár! Na, ennek meg is lett a böjtje, mert vasárnap beborult, lehűlt és még valami őrült szél is érkezett. Azért a nagyobbik lány lenyírta a füvet. Pontosabban... Hát nem tudom, mit nyír, mert hogy hetek óta nem volt eső és a fű eléggé sárgás és ki van száradva. Mindenesetre nagyon lelkesen tologatta a fűnyírót.

A miniszter vasárnap este beszédet mondott - gyakorlatilag minden marad úgy, ahogy eddig. A fodrászok valószínűleg júliustól kezdhetnek el dolgozni, és elsőként az általános iskola alsó tagozatát fogják visszaengedni a suliba, valószínűleg júniusban. Gondolom, azért azokat, mert ezeket a gyerkőcöket a szülők viszik-hozzák a suliba-suliból, magyarul csak a suli gyerekeivel és a családdal érintkeznek. Legkésőbb a középiskolák mehetnek majd vissza, merthogy ők többnyire már használják a tömegközlekedést. Nem valami szívderítő hírek, de hát nem lehet mit tenni.

A beígért hajvágás (ismét) elmaradt...