Egy igazi tavaszi nap! Tényleg meseszép idő volt, egy felhő nem volt az égen. Az egyetlen kellemetlen dolog az volt, hogy aznap tartották a londoni marathoni futóversenyt, aminek következtében fél London le volt zárva, és szerintem London lakosságának a fele futott, a másik fele meg nézte a futókat - szóval egyes helyeken mozdulni nem lehetett a tömegtől.

Amikor megérkeztem Londonba, akkor még az elején tartott a rendezvény, így egészen jól lehetett közlekedni. Elsétáltam a Big Benig, átmentem a Westminster hídon, aztán onnan visszanéztem a parlament épületére. Innen még nem láttam - de gyakorlatilag ez az épület mindenhonnan gyönyörű.

A parlament épülete a folyó túloldaláról

Innen kis utcácskákon sétáltam el az Old Vic Színházig. Valahogy másképp képzeltem el. A homlokzata egyszerű, az épület oldala meg még egyszerűbb. Ha nem lettek volna a különböző előadások plakátjai, akkor simán elballagtam volna mellette.

Ezután eljutottam a Waterloo pályaudvarra. Nagyon nagy, merthogy ez a legfontosabb pályaudvara Londonnak, de tisztességes fényképet nem lehetett az épületről készíteni, így csak szóban tudom megerősíteni, hogy tényleg elképesztően nagy.

A pályaudvart magam mögött hagyva felmentem a Waterloo hídra. Nos, hát semmi extra nincs ebben a hídban. A híd két lábánál szerintem London két legocsmányabb épülete áll. A bal hídfőnél az Erzsébet királynő csarnok, a jobb hídfőnél a Nemzeti Színház - rém ronda!!!! Nem is tudom, mihez hasonlítsam. Van egy igen erős szocreál beütése, barna színű, mint valami katonai bunker, teraszos, eltolt szintekkel - bűnronda! Megkockáztatom, London legocsmányabb épülete.

A Nemzeti Színház ocsmány épülete

Sokkal szebb volt a látvány a folyó felé: a következő híd, háttérben a Szent Pál katedrális tornyával, illetve a felhőkarcolókkal.

Átérve a hídon, lelkes szurkolókba botlottam, ugyanis a rakparton futottak a marathoni futók. Gyorsan keresztülvágtam magam rajtuk, aztán továbbfolytattam a sétámat.

Megtaláltam az Aldwych Színházat, amelyben Vivien Leigh játszotta 1949-ben A vágy villamosát. Ezután rábukkantam London legrégebb, még ma is működő boltjára, ahol teát árusítanak 1706-tól kezdve folyamatosan.

A pici teabolt

Az üzlet egyébként az egyik legkisebb londoni épületben van. Nem messze innen van az az 1625-ben épület ház, amely egyedül túlélte a nagy londoni tüzet. Egy teljesen átlagos épület, de érdekes, hogy ez valahogy megúszta a lángokat. Nem messze innen van egy római fürdő. Tulajdonképpen a Temple épületkomplexumához tartozik az a kollégium, amelynek az udvarán található. A táblát megtaláltam, hogy létezik, de rácsos kapu és egy óriási lakat fogadott, így nem tudtam megnézni.

Megnéztem helyette viszont a St. Mary-le Strand nevezetű templomot. Igazság szerint már többször elmentem mellette. Gyakorlatilag egy "járdaszigeten" áll az utca közepén. Nem egy hű, de jelentős az épület, csak érdekes, ahogy ott áll az utca közepén.

A járdaszigeten álló templom

Közvetlenül a templommal szemben van a Sommerset-ház. Pontosabban palota, méghozzá jó nagy! Az épület helyén eredetileg az az épület állt, amelyben I. Erzsébet királynő lakott Mária királynő uralkodásának idején. Ez a mostani épület 1770-ben épült. Ez volt az első olyan palota, amelyet "irodaháznak" építettek.

A Sommerset-ház udvara

Az udvarában mókás szökőkút van, a különböző szárnyaiban pedig mindenféle festményeket állítottak ki. Van egy hatalmas terasza is, amely a Temzére nyílik. (Tömve volt a futókat nézőkkel...)

Ezután ismét kis girbe-gurba utcák következtek, amelyeken keresztül eljutottam a Covent Gardenre. Megnéztem a tér egyik oldalán található Szent Pál templomot, amelyet a színészek templomának is neveznek. Azért, merthogy nem egy színházi embernek (színészek, írók stb.) emléktáblát állítottak a templomban. Megtaláltam Vivien Leigh emléktábláját a sok egyéb emléktábla között.

Egy kis mellékutcában megtaláltam az Operaház főbejáratához is - sajnos nem sokat lehetett belőle látni, ugyanis aznap adták át az Olivier-díjat, és erre készültek. Vörös szőnyeggel terítették le az egész utcát, kordont állítottak fel, lámpákat, kamerákat. (Közvetítette a gálát a tévé is.)

Innen a National Portrai Galleryhez mentem. Újra megnéztem a Vivien Leighről készített kiállítást. Ismét megállapítottam, hogy nagyon jól válogatták össze a képeket, mert a nagy részük eddig még nem volt publikálva.

A galéria alagsorában található színházteremben pedig ott volt az az előadás, amiért tulajdonképpen aznap bementem Londonba Levél Larrynek címmel. A háttér története a darabnak az, hogy amikor 1960-ban egy levélben Laurence Olivier (Larry) bejelentette Vivien Leigh-nek, hogy válni kíván, erre Vivien a sajtón keresztül reagált. A darab arról szólt, hogy vajon hogyan fogadhatta Vivien Larry válásról szóló levelét, és mit válaszolhatott rá. Gyakorlatilag korabeli visszaemlékezések, Vivien levelei, nyilatkozatai, barátok nyilatkozatai alapján összeraktak egy olyan történetet, hogy Vivien éppen az öltözőjében készül egy darabra, amikor a levelet kézhez veszi, és gyakorlatilag egy másfél órás monológon keresztül elmeséli az életét. A tájékoztató szerint a Vivient játszó színésznő kiköpött Vivien. Mit ne mondjak, meglehetősen kétkedve olvastam ezt: senki nem lehet olyan, mint ő! Ráadásul életemben nem hallottam erről a színésznőről, arcról sem volt ismerős, tehát nem kicsit szkeptikusan ültem be az előadásra. Meg kell, hogy mondjam, a színésznő valóban nem hasonlít Vivienre, de a mozdulatai, a hanghordozása - mintha tényleg Vivien lett volna a színpadon. Nagyon jól játszott! 

Az előadás után Vivien dédunokája felolvasott egy Vivien lánya által írt levelet Laurence Olivier-nek. A leányzó két székkel ült mellettem az előadás alatt - és egyáltalán nem hasonlít Vivienre, még egy picit sem. Szőke haj, meglehetőségen magas (Vivien 161 centi volt), talán az arcformája egy icipicit Vivien lányára emlékeztetett.

Ezután kérdéseket lehetett feltenni a színésznőnek. Elmondta, hogyan rakták össze a darabot Vivien századik születésnapja alkalmából. A darabot először Párizsban mutatták be, és elmesélte, hogy mennyire kellemes meglepetés volt, hogy a franciák ennyire kíváncsiak voltak Vivienre és ennyi mindent tudtak róla (dacára annak, hogy franciák - tette hozzá nevetve). Most egyébként tárgyalásokat folytatnak arról, hogy valamelyik nagy színházban is játszani fogják.

Az előadás után visszaindultam a pályaudvarra, és "belefutottam" a marathoni futóverseny befutójába. Mozdulni nem lehetett a Mallon és a St. James parkban. Majdnem egy órámba telt, míg átvágtam magam a tömegen a pályaudvarig. A vonaton annyian voltak (többen futómezben, tehát valószínűleg részt vettek a futáson), hogy sokan állni kényszerültek ülőhely híján - ilyen én még soha nem láttam itt!