Ma sem volt nagyon meleg, kb. 21 fok reggel, 25 délután, de az árnyékban a szellőnek köszönhetően kifejezetten hűvös volt. 

A cél Valldemossa volt, ami a hegyek között található. 1399-ben a karthauzi rend egy kolostort alapított itt, ami 1835-ben a templom kivételével az állam kezelésébe került. Ezt követően olyan szállodaféleként működött a hely. Chopin és Georges Sand például itt töltötte az 1838-39-es telet. Sand ekkor írta meg az Egy tél Mallorcán című könyvét.

A templom maga nem egy nagy durranás. Meglehetősen egyszerű az egész. A kolostornak megmaradt a kerengője, tágas, világos és egy helyes kis udvart vesz körbe, ahova sajnos nem lehetett kimenni.

Megőrizték a kolostor eredeti gyógyszertárát. Jópofán néznek ki a hatalmas porcelán üvegcsék az üvegszekrényekben. A gyógyszertár egyébként a kolostor megszűnése után is működött, egészen 1896-ig, és a falu lakosait látta el gyógyszerekkel. 

Az egykori szerzetesi cellák többsége ma zárva van a nyilvánosság előtt, de azért néhányat múzeumként rendeztek be, ahol mindenféle érdekességet állítottak ki. A rendfőnöké úgy van berendezve, ahogy egykor kinéz(het)ett. Ehhez, és a megtekinthető cellákhoz is, kis kertecskék tartoztak, amik gyakorlatilag teraszok, hiszen a kolostor a hegy tetején épült. Mindegyikben van egy kis szökőkút és igazi aranyhalak úszkáltak a vízben. Persze voltak növények - kaktuszok, rózsák - is a kertecskékben. Nagyon kis helyesek! A kilátás is szép a környező hegyekre.

A rendfőnök szobája után következett a könyvtár, ami egyben fogadószobaként is működött.

A kis könyvtár egyik polca.

Itt állt a rendfőnök trónusszerű széke, illetve a régi könyveken kívül néhány régi irat is (pl. pápai adománylevelek stb.) De volt itt egy kis, elefántcsontból készült szárnyasoltár. Hihetetlen aprólékossággal készült, nagyon tetszett.

Természetesen meg lehetett nézni a Chopin és Sand által használt helyiségeket is (ezek egykor szerzetesi cellák voltak). Volt itt egy zongora, amit még Chopin használt, illetve néhány eredeti kotta. Hát azért neki is kellett várni az ihletre, mert volt olyan, ami iszony módon össze volt firkálva. Néhány személyes tárgyat is kiállítottak, leveleket, fényképeket.

Chopin halotti maszkja és a kezéről készített gipszmásolat.

Volt egy-két Sand ereklye is, például egy kézirat a regényből, amit itt írt, de a Chopin ereklyékhez viszonyítva meglehetősen kevés dolgot őriztek meg tőle.

Az utolsó néhány helyiségben Ludwing Salvator Habsburg (Sissy unokatestvére) személyes tárgyait (pl. csokornyakkendőit, egy Sissinek írt levelét) állították ki. Rengeteget utazott, és megfordult Mallorcán is. 

Az egykori kolostor gyakorlatilag ennyiből állt. Ezt követően a szomszédban található palotát néztem meg. A palota neve Sancho király palotája, aki 1311 és 1324 között uralkodott. Valószínűleg a palota egy régi mór erőd alapjain épült - hogy ezt miből gondolják, nem tudom, mert semmi nyoma nem látható. Mindenesetre nagyon helyes kis palota - már ami látogatható belőle, mert egy része le van zárva és magántulajdonban van. (Azt nem sikerült kiderítenem, hogy ki lakik a lezárt részben.)

A palota ebédlője

Miután kivégeztem ezt is, csavarogni indultam a városban. Egy kicsit hasonló érzésem volt, mint Alcúdiában, vagyis a sok hülye turista megnézte a kolostort, aztán leült az első kajáldában, teleette magát, és pipálta, hogy megnézte ezt a várost is. Azért volt néhány olyan őrült, mint én, és hasonló módon keresztbe-kasul átbolyongta a várost.

Az utcácskák nagyon helyesek, kicsik, időnként girbe-gurbák és mindenütt televan minden virággal: a házak tövében, a házak falain - irtó hangulatos ettől minden.

Az egyik hangulatos utcácska

Persze azért vannak látnivalók is, és ellentétben Alcúdiával, itt normális méretű térképet kaptam, amin minden érdekesség fel volt tüntetve.

Egy árkádos épület tövében rábukkantam arra a helyre, ahol annak idején az asszonyok mostak. Valahol a közelben van egy forrás, ami ellátta ivóvízzel a települést, és annak a vizet vezették ide, egy kőből készült vályúba.

A kővályú, ahol annak idején mostak

Rábukkantam egy picike kápolnára, amit a helyi szentnek építettek. Valamikor az 1500-as évek elején abban a házban született, ahol most a kápolna áll. Már gyerekkorában Istennel, illetve szentekkel beszélgetett, aztán a halála után szentté avatták. Minden ház kapujában van egy színes csempe, amin ő látható. Találtam egy másik templomot is, ami gyakorlatilag a kolostorral szembenlévő dombon épült, nem messze a helyi szent kápolnájától. Sajnos zárva volt, ezt nem tudtam megnézni.

A sok bóklászás után vettem magamnak egy sajtos-sonkás croissant szerűséget, és visszamentem a kolostor mögötti parkba. Halál nyugis volt a hely, énekeltek a madarak, az egyik kismadár letelepedett a mellettem lévő padra, és onnan figyelt. Kicsit szégyellős volt, mert amikor elővettem a fényképezőgépet, hogy lefényképezzem, elrepült. Már épp azon gondolkodtam, hogy belenézek a Sand-féle könyvbe, amit megvettem a kolostor shopjában, amikor megérkezett egy csoport egy rakás gyerekkel. Na, mindjárt annyi volt a nagy nyuginak. A gyerkőcök üvöltözve fel-alá rohangásztak a sövények közötti kanyargós ösvényeken. Így aztán menekülőre fogtam a dolgot, és inkább még egyszer végigbóklásztam a városka utcácskáit. Ott ugyan nem volt nyugis park, de legalább üvöltöző gyerkőcök sem.

Amikor már mindent végignéztem, visszaballagtam a buszmegállóba. És milyen jól tettem! Ugyanis nagyon úgy tűnt, hogy mindenki azzal a busszal akar visszamenni Palmába, merthogy pillanatokon belül irgalmatlan tömeg lett. Ha később érkezem, akkor biztos nem lett volna ülőhelyem. Így viszont az ablak mellett ültem, és a visszafelé úton a tájban gyönyörködtem.

Vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatosan. Nem volt rossz, de messze nem volt olyan jó, mint amilyen kritikákat olvastam róla.

A szereplők nem igazán voltak szimpatikusak. Tetszett az a megoldás, hogy az írónő különböző nézőpontok alapján próbálta megformálni a karaktereket. Egyszer bemutatta őket úgy, ahogy egy külső szemlélő látja őket, aztán bepillantást adott abba, hogyan gondolkodnak, éreznek, tehát átváltott egyes szám első személybe. (Néha kicsit zavaró volt, merthogy alapvetően a főhős meséli a történetet.) Az ötlet nagyon jó volt, a kivitelezés már kevésbé ugyanis nem egyszer a szereplő teljesen hiteltelenné vált, mert annyira ellentétes volt a viselkedése és a gondolkodásmódja, érzésvilága. 

Maga a főszereplő... Hát nem igazán szerettem. Az ő karaktere is sántított. Árvaként nőtt fel, több család magához vette, kimaradt az iskolából, mert nem szeretett tanulni és nem igazán tudott viselkedni. Később összejött egy idősebb férfivel. Aztán saját maga tanult meg rendesen olvasni, amikor terhes volt a lányával. A történet végén ez az iskolázatlan, tanulatlan valaki már Chopint hallgatott és finom úrinő vált belőle. Nekem ez egyáltalán nem volt hiteles.

A könyv felépítése érdekes volt, hiszen látszatra teljesen különböző emberek élettörténetét mutatta be, akik valamilyen módon mégiscsak összefonódnak. De nem csak a szereplők között, hanem időben is ugrált a történet. Ezzel nem is lett volna bajom, de néha az volt az érzésem, hogy az összes szereplő teljes életrajzát megkaptam, ami túl sok volt. Néhány mondattal be lehető mutatni valakit úgy, hogy tudja a T. Olvasó, hogy milyen ember is az illető és így meg lehessen érteni mit miért tesz. Nem szükséges tudni, hogy mikor született, milyen élete volt és hogyan alakult a sorsa, miután kikerül a történet fő vonalából.

Összességében tehát a kevesebb és jobban megszerkesztett történet sokkal jobb lett volna.

Ismét nyári meleg volt. Anyuka ma nem dolgozott, szóval kicsit körülményessé vált egy-két kisebb takarítási manőver, de azért megoldottam. Elment bevásárolni. A dolog jó is volt, meg hát... Na, szóval Sevenoaksba ment és elmondta, hogy az emberek kb. 50%-a maszkban jár. Ez jó hír, mert itt Borough Greenben azt hiszem, én vagyok az egyetlen. Ezek szerint azért néhány jóember felfogta, hogy OK, hogy lassan vége a karanténnak, de ettől még ez a dög itt kóricál körülöttünk. Ő maszkot nem vett, de kesztyűt igen. Hát...

Este megvolt az első német órám. A tanár nagyon jópofa, szimpi nő, nagyon jól magyarázott és 11 éve skype-on oktat. Abszolút ki van találva az egész. Egy óra 45 perces, 3800 Ft-ba kerül és mindent ő ad: hanganyagot, szöveget, mindent, amire szükségem van. Létrehozott a Google Drive-on csak nekem egy olyan oldalt, amit mindketten látunk óra alatt és oda tudunk majd irkálni. Így látja, hogy mit csinálok, és azonnal ki is tudja javítani. A lecke végén az óra lementhető. A facebookon van egy csoportja a tanítványainak, ott mindig közzéteszi, amikor megnyitja a következő hétre az órarendet, amit egyébként a honlapján mindenki lát is. Ezt követően lehet bejelentkezni, hogy mikor akar az ember órára "menni". Már bejelentkeztem jövő hét péntek estére. Igen, péntek este nem teljesen ideális, de a hétvégéimet változatlanul szeretném szabadnak hagyni.

A város Mallorca északi részén található, vagyis az egész szigeten átvágtunk a kétszer kétsávos autópályán és egy óra alatt ott is voltunk. Az autópálya gyors, jól megépített és nagyon szép helyen megy, szóval kifejezetten élveztem az utat. (Nem beszélve arról, hogy a busz kényelmes, modern, tiszta és légkondis volt.)

A hely nagyon szép, de azért egy kicsit csalódott voltam. Az óvárost, ahol a látnivalók vannak, kb. 2 óra alatt oda-vissza, keresztül-kasul bejártam kétszer. A térkép, amit adtak, olyan bolhabetűs volt, hogy alig bírtam kisilabizálni az utcaneveket vagy a látnivalókat. A látnivalók... Sehol egy tábla, sehol semmi magyarázat. A térkép alapján azt hiszem, hogy minden látnivalót megnéztem, de nem vagyok benne teljesen biztos, mert tényleg sehol semmiféle felirat nem található.

Persze azért tetszett. Az óvárost többé-kevésbé körbeveszi a 13. században épült városfal. A fal egy részének tetején végig lehet sétálni, onnan csodaszép volt a kilátás a környékre, illetve a városra is. 

Séta a középkori várfal tetején.

Az egykori városkapukból három ma is áll.

Az egyik megmaradt városkapu

A városrészt teljesen átszeli keresztben a Carrer Major (Fő utca). Alig lehetett mozdulni a sok turistától, illetve a biszbaszokat árusító üzletek és kajáldák tömegétől. Úgy egyébként semmi extra nincs az utcán, utcában. Kb. a közepén, ami egyben a városrész közepe is, található a Városháza. Ez az épület talán egy kicsit díszesebb és magasabb, mint a többi. Aztán mire feleszmél az ember, addigra már végére is ért az utcának, ami azt jelentette, hogy átszelte a városrészt.

Én betértem mindenféle néptelen kis mellékutcácskákba is. Irtó hangulatosak voltak. Volt olyan, amelyet kétoldalt cserepekbe ültetett növények szegélyeztek, de volt, amelyik teljesen csupasz volt.

Az egyik kis mellékutca

A városrész egyik csücskében található a Sant Jauma templom.

A Sant Jauma templom homlokzata - az épület előtti tér annyira kicsi volt, hogy csak ilyen képek sikerült készítenem.

Az eredeti 14. századi templom 1870 telén összedőlt, így újraépítették az egészet. Érdekes az elrendezése, merthogy leginkább L-alakra emlékeztet az alaprajza. A főhajóhoz csatlakozó oldalhajó csaknem ugyanakkora, mint maga a főhajó. Az itt található hatalmas oltár is nagyon érdekes. A közepén egy kereszt található Krisztussal. Ebben nincs semmi izgalmas, tudom, csakhogy egy lépcsőn fel lehet menni ehhez a kereszthez, és gyakorlatilag a hatalmas oltár és a kereszt között lehet az ember.

Ezzel a templommal gyakorlatilag be is fejeződött a városnézésem, szóval visszaballagtam a buszpályaudvarra, kb. 10 perc után meg is jött a busz, aztán visszamentem Palmába.

A buszpályaudvar a szállástól kb. 40 perc gyalog, de aznap egy másik útvonalon mentem vissza a szállásra, és ismét kiélveztem a zegzugos kis utcácskákat. Annak ellenére, hogy összevissza kanyarodnak, valahogy még sem lehet bennük eltévedni (legalábbis eddig még nem sikerült). A sarki közértben még vettem magamnak vizet másnapra, aztán alighogy beléptem a szobába, leszakadt az ég. Rendes nyári zápor verte a szembenlévő bádogtetőt. Egy kicsit lehűlt a levegő, nincs 28 fok, csak 23.

Ma megjött a gyerek sulijából a levél, amiben felvázolták, hogy hogyan is fog kinézni június 1-től az iskola. Öt vagy hat oldalas volt, szóval szép kis ebédközbeni olvasmány volt, de minden elismerésem, mert szinte mindenre kiterjed a szabályozás, ami csak az embernek az eszébe juthat. Először is, csak három évfolyam fog visszamenni. A két legalsó, amely osztályok fizikailag is az épületrész alsó részében vannak és teljesen elkülönülnek a többi osztályoktól. Ráadásul nekik külön játszóterük is van, ahova a felsőbb évfolyamok nem mehetnek be. A felsőbb évfolyamokból csak a hatodik, vagyis a mi leánykánk évfolyama fog visszatérni. Nem igazán értem miért, merthogy az ötödikeseknek szeptemberben lesz egy fontos vizsgájuk, tehát logika szerint az lenne jobb, hogy ők mennének vissza, mert nekik készülni kell a vizsgára. Talán azért a hatodik, merthogy a hatodik osztályosok választhatnak: maradnak a suliban vagy más iskolában folytatják tovább. A többség megy, tehát lehet, hogy úgy gondolták, hogy akkor legalább az utolsó évük itt normálisan végződjön. 

Szóval úgy nagyjából összefoglalva első szabály az, hogy a gyerkőcöket 15 fős bubble-okba fogják osztani. Egyes bubble-oknak külön wc-jük lesz, csak és kizárólag azt használhatják. Az egyes bubble tagok nem érintkezhetnek más bubble tagokkal. Az osztályban elkülönítve lesznek leültetve, oda fognak figyelni a folyamatos kézmosásra, egymás cuccait pedig nem használhatják. Étkezés az osztálytermekben lesz, de a suli konyhája fogja készíteni nekik. Nem kell egyenruhába menniük, hanem otthoni cuccokban lehetnek, de mindennap váltaniuk kell a ruhát. Lesz testnevelés óra, de nem fognak olyan sportokat űzni, amely bármilyen fizikai kapcsolatot jelent. A szünetekben nem hagyhatják el a termet az egyes bubble-ok. Nem lesz nyitva a könyvtár és a szaktantermek sem, minden óra ugyanabban a tanteremben fog zajlani. Mivel a gyerekek fel lesznek osztva, így előfordulhat, hogy olyan tanár is fogja őket tanítani, aki eddig nem. (Logikus, hogy egy szaktanár egyszerre csak egy csoportnak tarthat órát.) Minden iskolai cuccukat be kell vinni az első napon és senki nem hozhat haza semmit sem. Meg van határozva, hogy mikor kell a gyereket a suliba vinni, ez kb. ugyanaz az időszak, mint normális esetben. Szülő nem mehet be az iskolába. A nap végén meg van határozva, hogy melyik bubble mikor hagyja el az iskola területét, akkorra kell odamenni a gyerekért. Az időzónák úgy vannak kialakítva, hogy két bubble ne találkozzon az iskola elhagyásakor. Nem vihetnek magukkal vizeskulacsot, használaton kívül lesznek az iskolai ivókutak, majd az iskola fog gondoskodni palackozott vízről. Nem vihetik be a telefonjukat. Ha bármelyik bubble tagja belázasodik, két hétig nem mehet iskolába és értesíteni kell azonnal az iskolát. (Ha családtag, akkor is, de akkor csak egy hétig kell otthon maradnia.) 

Mindezek az első hétre vonatkoznak. Gondolom, ha látják, hogy hogyan működik a dolog, mi az, amit változtatni kell, akkor módosítanak a szabályokon. Hát meglátjuk. Tudom, hogy egyszer vissza kell térni a normális (mi lesz normális ezek után?) élethez, de azért finoman szólva is egy kicsit aggódom. A gyerekek nem igazán fogják fel, hogy ez a dög milyen alaktomos, szóval nem tudom, mennyire lesz betartható, hogy ne ölelkezzenek, ne fogdossák egymás cuccait, stb., stb. Mindenesetre tényleg nagyon úgy tűnik, hogy az iskola mindent megpróbál megtenni annak értelmében, hogy valamennyire legalább ezeknek a gyerkőcöknek visszaálljon az élet a normális kerékvágásba, de azért tekintettel legyenek a vírus miatti veszélyre is.

Még egy jó hír várt délután, a második német tanár válaszolt, és holnap már lesz is vele egy órám! Hurrá!

Mivel "lehűlt" a levegő (alig 21 fok volt reggel) és esőt is mondtak (visszafelé ömlött), így úgy döntöttem, hogy barlangászok egy kicsit. Mallorcán meglepően sok barlang van, az útikönyv szerint ez a legszebb, szóval elindultam.

A barlang a szigeti keleti csücskében, Portocisco közelében található. Eltrappoltam a buszpályaudvarra (40 perc alatt, mindenféle elkeveredés nélkül simán odaértem), ahol felszálltam a 412-es buszra, ami gyakorlatilag csaknem a barlang bejáratánál tett le. Az út kb. 1 órás volt és többé-kevésbé a part közelében haladtunk.

Megérkezve, rögtön megvettem a jegyet. Mint kiderült, órás ciklusokban engedik be a jónépet. Gondoltam, akkor lesz valami magyarázat is, hogy mit láthatunk stb. A jegypénztártól át kell gyalogolni egy szép kis ligeten a barlang bejáratáig.

A kis liget, amin keresztül a barlanghoz el lehetett jutni.

Mivel több mint félórám volt az indulásig, ezért gondoltam, körbenézek a környéken. Mindjárt kiderült, hogy a közelben van egy kis öbölke.

A kis öböl, amit felfedeztem.

Sikerült úgy lemásznom, hogy nem törtem ki a nyakam, bokám stb. De nagyon megérte! Tényleg csak egy egészen picike volt az egész, de gyönyörű kristálytiszta volt a víz, és irtó hangulatos volt az egész. A visszafelé utat is sikerült épségben megtennem. Mi több sikerült egy virágzó kaktuszt is fotóznom. Hatalmasra nőtt jószágokat láttam már az út mellett is, igaz, azoknak sárga termésük/viráguk volt, ennek itt sötétvörös.

Mire visszatértem a barlang bejáratához szép kis tömeg gyűjt össze. Leültem egy padra, és nemsokára mellém ült egy idősebb német hölgy, aki kicsit aggodalmasan nézte a gyülekező tömeget. A végén megkérdezte, hogy szerintem ezek mind a 12 órási bemenetelre várnak? Mondtam, hogy szerintem igen, de tényleg nagyon fura volt, hogy ekkora tömeget engednek be egyszerre.

A barlangot egyébként 1896-ban egy francia geológus térképezte fel. Ezt követően vált a sziget legismertebb és leglátogatottabb barlangjává.

Pontban 12-kor a tömeg megindult befelé. Elég rémisztő volt, ahogy a rengeteg ember elindult a bejárat felé. Szerintem kb. 100 ember tutira összegyűlt. Nem sokkal azután, hogy beértem, kiderült, hogy nincs vezetett túra, innentől kezdve mindenki szabadon bóklászhat és a saját (meg persze a tömeg sodrása) tempójában haladhat. Igyekeztem minél jobban lemaradni a tömegtől, hogy nyugodtan nézelődhessek és fényképezhessek. Néhányan gyakorlatilag majd fellöktek, úgy törtettek tovább. Hogy hova rohantak, nem tudom.

Az első, ami meglepett, hogy nem volt egyáltalán hideg. Mondjuk előrelátóan hosszú nadrágban mentem, de a pulóveremre egyáltalán nem volt szükség. Igazán kellemes volt a hőfok. A másik furcsa dolog az volt, hogy gyakorlatilag már a bejáratnál rengeteg cseppkőbe botlott az ember, vagyis nem kellett hosszan lefelé mászni a mélybe, hogy az emberfia lásson valamit.

Csodaszépek voltak, rengeteget fotóztam.

Majdnem 50 perc élvezkedés után a "teremőrök" (szóval azok a jóemberek, akik az út mellett terelték a népet, hogy azért mégse keveredjenek el a barlang belsejében), el kezdtek hajtani minket, hogy igyekezzünk, mert lemaradunk a "koncertről".

Szóval igyekeztem, de azért nem törtem össze magam. Egyrészt azért, mert változatlanul csodaszép dolgokat lehetett látni, másrészt meg azért sem, merthogy a nedvességtől piszkosul csúszott a betonozott út. Nem akartam kitörni a nyakam  - ha már az öbölke megnézését megúsztam, nehogy már egy betonozott úton érjen baleset!

Aztán egy kanyar után egy hatalmas nagy "helyiségben" találtam magam, ahol a jobb oldalt egy tó volt, vele szemben pedig, a domboldalon padok sorakoztak, és ott ült már a "nép". Kerestem magamnak egy jó kis helyet, aztán vártam a koncertet. Egy bácsi spanyolul, rémes angolsággal, németül és olaszul (gondolom, azokon sem tökéletesen) elmondta, hogy most egy koncertet fogunk látni, maradjunk csendben.

Ezt követően csaknem az összes világítást lekapcsolták, csak néhány lámpa maradt égve a tó szélén. Aztán egyszer csak hegedűszó hallatszott, és a tó végéből három csónak közeledett felénk. A csónakok szélei voltak csak megvilágítva, úgyhogy irtó hangulatos volt, ahogy a csónakalakú lámpácska sorok közeledtek. Csak az egyik csónakban voltak zenészek (ha jól láttam négyen voltak összesen), a másik két csónak csak díszkíséret volt. Szép lassan elúsztak előttünk, majd a bal oldalon, éppen, amikor befejezték a játékot, megálltak. Ezt követően újból rázendítettek egy másik darabra. Miközben játszottak, a két üres csónak köröket írt le körülöttük. Változatlanul csak a csónakok lámpácskái világították meg a tavat. Aztán ez a két csónak szép csendesen eltűnt a semmiben, majd a zenészeket szállító is lassan megindult kifelé. Mire elhallgattak a zenészek, a csónak eltűnt a sötétben. Irtó hangulatos volt az egész.

Ezt követően ismét különféle nyelven elmondta a bácsi, hogy kifelé menet igénybe lehet venni a csónakokat, vagy gyalog is el lehet indulni. Én először megvártam, hogy a tömeg elvonuljon, addig is körbenéztem, majd a gyaloglást választottam. 

A víz valami hihetetlenül tiszta volt, nem tudom, milyen mély lehetett. A tisztasága miatt nagyon sekélynek nézett ki, de tudom, hogy ez csalóka, mert ezek a tavak nagyon mélyek szoktak lenni. Igazából azért is jobb volt gyalogolni, mert egyrészt a csónakokra irtó sokat kellett várni, másrészt kb. 5 perc alatt a tó túloldalán voltam. Tehát nem egy megerőltető gyaloglás volt. Nem beszélve arról, hogy így sokkal több mindent láttam, mint a csónakból.

Ezt követően, nem tudom, mi oknál fogva, az emberek többsége vágtázva elindult a kifelé vezető lépcsőn. Holott itt is meseszép cseppkövek voltak, egy-két helyen pici tavacskák - nem is értem, hogy miért loholtak ennyire. Volt, hogy csaknem fellöktek, amikor megálltam fotózni. Nem zavartattam magam, én szép nyugiban haladtam kifelé és bizony nem egyszer megálltam gyönyörködni.

Több mint egy órás volt a barlangi séta. Nagyon élveztem! Mivel a visszafelé menő busz indulásáig volt még időm, így sétáltam egyet a barlang körüli parkban. Az útikönyv azt ajánlotta, hogy semmiképpen ne hagyja ki az ember - hát ha nem bóklászom, akkor se sokat vesztettem volna. Szép volt, de azért semmi extra nem volt benne.

Visszafelé irtózatos nyári zápor kapott el minket. Olyan sötét volt az ég, hogy a hegyeket sem lehetett látni. Villámokat annál inkább. Hogy a sofőr időnként mit látott az útból, nem tudom, merthogy annyira esett, hogy a legnagyobb fokozaton is alig bírta a vizet törölni az ablaktörlő. Aztán ahogy közeledtünk Palmához, úgy csendesedett az eső, és mire ideértünk, el is állt.

Már olvastam az írónőtől, így sejtettem, hogy semmi nem olyan egyszerű és semmi nem az, aminek látszik. Ennek ellenére folyamatosan meglepődtem a különböző csavarok következtében. Azért persze voltak olyan fordulatok, amikor kicsit összeráncoltam a homlokomat, hogy azért ezt nem biztos, hogy valaki megtenné, bármennyire is szerelmes, vagy bármennyire is félti a karrierjét.. Szerintem van egy olyan pont, amikor az ember inkább vállalja a kellemetlen következményeket és nem követ el bizonyos dolgokat. Nem (csak) azért, mert törvénybeütköző, hanem erkölcsileg, morálisan lépne át egy határt.

És hát a vége... Igen, tudom, hogy nem mindig a jók győznek a való életben (sem), de azért nekem kicsit sántított ez a befejezés. 

Mindezek ellenére egy kellemes délutáni olvasmány volt.

Ma reggel határozottan lehetett látni, hogy az emberek már jobban kimerészkednek. A körforgalomban - hetek óta először - várnom kellett, mert többen is jöttek. Fura volt. A sétahely parkolója is kezd megtelni, olyanokat is láttam ott, akiket eddig még sohasem.

Jelentem a gyerkőc spanyol tanulásának meg lett ma az eredménye. Végre tudja az új szavakat! A ragozást még gyakorolni kell. De ezzel gondoltam, hogy lesz gondja, hiszen ugye az angolok nem ragoznak, így nekik elég fura, hogy minden személyben másképp néz ki az ige. Mindenesetre a gyerekkel nem sikerült sajnos megértetnem, hogy a ragozás tök könnyű és baromi jól megjegyezhető, hiszen a végződések csaknem ugyanazok. Na, mindegy. Ne legyek telhetetlen. Ráadásul délután kisebb küzdések árán, de a franciát is sikerült átismételni és még az új dolgokat is megtanulta. Juhéj!

Ismét nyári meleg volt ma, még mindig 24 fok van! 

A német tanárnő nem válaszolt, pedig már legalább egy hete, hogy elküldtem neki a levelet, így ma egy új tanárt kerestem. Írtam neki és már válaszolt is. Na, ezt szeretem! A honlapján van órarendje, rendesen be van osztva, szinte minden napra dugig van tanítványokkal. Azt hiszem, ez jót jelent! Még találtam péntekre egy helyet, bejelentkeztem. Jó lenne, ha összejönne és már a héten nekiugranánk.

Elég érdekesen indult az utam ugyanis délután háromra kellett volna a reptérre érnem, de ehelyett mindenféle okok miatt már egy órakor ott voltam. Annyira korán volt, hogy még a csomagomat sem tudtam feladni, így kerestem egy csendesnek ígérkező zugot, gondoltam, olvasok egy kicsit. Meglepő módon, elég nehezen találtam, mert nem igazán voltak ülőhelyek. Hát nem sokáig tartott a nyugalmam, mert egy család telepedett mellém. A két kislány fel-alá rohangált, a nagyobbik kb. félpercenként megjegyezte, hogy mennyire unatkozik. Aztán leültek, és el kezdték rugdosni a padot, amin ültünk. Amikor ők abbahagyták, akkor a nagypapa kezdte ütemesen ütögetni a háttámlát. Ennyit a nyugalomról... Legszívesebben leütöttem volna mindannyiójukat, mert piszkosul idegesítettek. És miért nem mentem máshova? Mert nem volt másik szabad ülőhely. 

Végre aztán beállhattam a sorba és félórán belül feladtam a csomagomat, átmentem a biztonsági kapukon és nyugodtan bóklászhattam. Megebédeltem, aztán olvastam.

A gépen a folyosó mellett ültem, mellettem egy kisfiú és a tudálékos apukája. Apuka az a fajta volt, aki mindent kommentált a gyereknek, azt is, ami tök egyértelmű. "Elindultunk? Látod, elindultunk?" Ő ült az ablaknál, és miközben kérdezte a gyerektől, hogy látja-e ezt vagy azt, teljes mértékben eltakarta a kilátást. A gyerek egyfolytában izgett-mozgott, játszott a hülye elektromos ketyeréjével. A körülményekre való tekintettel teljes hangerővel kezdtem el hallgatni a zenét a fülesemen keresztül, miközben próbáltam olvasni. A gyerek persze lökdöste a könyököm, aztán apuka vett innivalót, amit természetesen a könyvem felett adtak át neki... Szóval elég hosszú volt a repülőút...

De aztán végre megérkeztünk! Kiszállás után kellemes meleg fogadott, így mindjárt lekerült rólam a pulóverem (a gépen a légkondi miatt mindig van rajtam pulóver, mert rettenetesen fázom). A csomagok elég sokára érkeztek meg, de meglepő módon az én tatyóm volt a második a szalagon (ilyen még soha nem fordult elő!). Mindjárt megragadtam, és mielőtt az összes gyerekes angol kiáradt volna az épületből, kisiettem, aztán fogtam egy taxit, ami kb. 15 perc alatt a szállásra röpített.

A szoba kellemes és tiszta volt, a fürdőszoba szintén. Az ablak egy tűzfalra nézett, de hát úgysem a szálloda miatt voltam ott. Istenit aludtam.

Reggel olyan 9 után indultam el. Az egyik téren a napon álló hőmérő már akkor 34 fokot mutatott. Végre nem fáztam! Angliai életem óta nem éreztem ilyen jól magam. A nap istenien sütött és annyira élveztem, hogy átjárta minden porcikámat.

A tengerparton ballagtam végig. Találtam egy gyönyörű, kívülről leginkább egy erődre hasonlító épületet, ami belül inkább egy templomra emlékeztetett, de most valamilyen kiállítás volt benne. Sa Llotja a neve. Gyönyörű boltíves volt az egész helyiség. Ezt követően tovább ballagtam a parton, míg végül elérkeztem a katedrálishoz. Hú, hát ez valami meseszép! Rögtön a katedrálissal szemben áll a királyi palota. Ez utóbbi inkább egy jellegtelen erődre emlékeztet, mint palotára.

A királyi palota homlokzata a bejárattal. Az árnyék a katedrális egyik tornya.

Itt kezdtem, merthogy a katedrálisban mise volt, és csak 12.45-kor nyitották meg a látogatók előtt egyetlen órára, merthogy vasárnap volt. A palotában - nem tudom mi oknál fogva - nem lehetett fényképezni. Azért ezt nagyon sajnáltam, mert belül sem "igazi" királyi palota hangulata van az épületnek. Inkább egy erődre emlékeztet, hiába vannak hatalmas ablakai, amelyek az öbölre néznek. A falak többnyire csupaszak, látszanak a hatalmas kövek, amelyekből összerakták az épületet. Díszítésként hatalmas faliszőnyegek vannak szinte minden helyiségben. Egyetlen egy helyiségben megmaradtak az eredeti, XIII. századi falfestmények a keresztények idejéből (merthogy később az arabok elfoglalták a szigetet).

A palotához tartozik egy templom is, a Santa Ana. Kívülről teljesen jelentéktelen az épület, de belül csodaszép. Egy számomra tök ismeretlen szent ereklyéi is megtalálhatók az egyik kápolnában (néhány csont meg egy koponya). A palota belső kertje nagyon kis hangulatos, akárcsak a terasz, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik az öbölre. Mivel még volt időm a katedrális látogatásáig, így nyakamba vettem a várost.

Elsőként egy nagyon helyes kis teret találtam, amelyet egy csodaszép épület zárt le: a bíróság székel benne. A kőpadján ülve elfogyasztottam egy spanyol sonkás szendvicset. A sonka finom volt, de a bagettet kézifegyverként is fel lehetett volna használni, annyira kemény volt. Miután sikerült úgy elpusztítanom a szendvicset, hogy a fogam nem tört bele, folytattam a kis utcácskákon való csatangolást.

Elsőként egy újabb kis térre jutottam, amelyen egy csodaszép templom állt, a Santa Eulalia. Ha már ott jártam, benéztem. Belülről is csodaszép volt.

Ezután ismét kanyargós, szűk kis utcácskák következtek, némelyiknek még neve sem volt. Irtóra tetszenek ezek a helyek! Egy ilyen kis utcácskában található az Arab fürdő. Az eredeti fürdőnek egyetlen helyisége maradt meg.

A fürdő egyetlen helyiségének valamennyire megmaradt oszlopai.

Hasonlóak voltak az arab fürdők az egykori rómaiakhoz, vagyis volt hideg- meg meleg vizes medence. Valószínűleg ez a meleg vizes fürdő volt. Picike, hangulatos, oszlopos, kupolás kis helyiség. A kertje meseszép, gyönyörű virágok, pálmafák és olyan növények, amik nálunk szobanövényként tengődnek, itt viszont tobzódnak a szabadban.

Ezt követően ismét kanyargós utcákon (de nem ugyanazokon) visszajutottam a katedrálishoz.

A katedrális

Még mindig volt egy kis időm, szóval vettem egy hatalmas étcsokis fagylaltot. Hogy ez mennyire isteni volt! Mire elfogyott, addigra megnyitották a látogatók előtt a katedrálist. Belépve csalódottan állapítottam meg, hogy nem lehet fényképezni, aztán láttam, hogy minden második ember fotózik, így ezt követően én is ezt tettem. Hatalmas az épület. A prospektus szerint magasabb a milánói és a kölni dómnál. 

Ezután ismét nyakamba vettem a várost, a Plaza Mayorra akartam eljutni. Időnként elkeveredtem a kis utcácskákon, amit egyáltalán nem bántam meg, mert nagyon szép helyekre jutottam el. Gyönyörű házakat találtam, helyes kis tereket, egészen szűk kis utcácskákat. A Plaza Mayor - hát magáért a térért kár volt strapálnom magam, mert semmi különös nincs benne. Egy épületekkel körbevett zárt tér, hasonló a madridihoz, csak éppen jellegtelen épületek veszik körbe, és egészen jelentéktelen az egész.

A Plaza Mayor egyik épülete

Visszafelé megint másfelé kanyarodtam, egy hatalmas térre is eljutottam, amelyet platánfák szegélyeztek. Nagyon hangulatos volt!

Aztán végigsétáltam ismét a tengerparton, vissza a szállásra. Útközben még betértem egy üzletbe vettem kenyeret, igazi spanyol sonkát, nem tudom milyen sajtot, de nagyon finom volt, úgyhogy istenien bevacsoráztam. 

A Lincoln Rhyme sorozat 13. kötete és persze nincs magyar fordítása. (Úgy tűnik, hogy az egyébként is foghíjas magyar fordítást a tizenkettedik kötetnél abbahagyták.)

Nem mondom, hogy rossz volt, de valahogy elmaradt a korábbi kötetek színvonalától. Nagyon lassan indult be a történet és a főhösök eléggé a háttérbe kerültek, a mellékszereplőkről viszont pontosan tudtam, mit gondolnak, éreznek, mit szeretnének vagy éppen nem szeretnének, mi aggasztja őket, stb.

A főhösök érzései, gondolatai, akik valamiféle nászúton voltak és az esküvőjüket tervezték teljesen hiányoztak. Még a könyv elején volt egy alkalom, amikor Lincoln hezitált, hogy hova is menjenek nászútra, de például arról, hogy Amelia mit gondolt, érzett az esküvőről és a nászútról, semmit nem lehetett tudni. Kicsit robottá vált a figurája: nyomozott, helyszínelt, vezetett és egyszer-kétszer álmodozott, milyen lenne egy Ferrarival menni, de ennyi. Hogy volt-e kétsége vagy éppen boldog volt az esküvővel kapcsolatosan vagy hogy hogyan alakul a közös életük - semmi. 

Persze tudom, hogy alapvetően krimiről van szó, de nekem nagyon hiányoztak a személyes gondolatok, érzelmek a magánéleti szállal kapcsolatosan. Nem romantikus vonalat vártam, elég lett volna néhány mondatos gondolatsor, vagy egy néhány soros beszélgetés is.