Igazság szerint olvasás közben a címet nagyon találónak találtam, mert rettenetesen szenvedtem. Becsületből olvastam végig, de időnként szerettem volna kiabálni, hogy  mentsen már meg valaki ettől a sablonos, közhelyes történettől.

A szereplők végtelenül színtelenek, hiteltelenek és következetlenek. Nem szerettem egyiküket sem.  

A történet - minden második Musso könyv valami hasonló dologra épül. Valaki visszajön a múltból, valaki meg próbálja megváltoztatni a megjósolt jövőt... Nekem ez már kezd nagyon unalmassá válni főleg jellegtelen karakterekkel és nem túl érdekes sztorival. Szinte minden "váratlan" fordulatot már előre kitaláltam, ami nem is lett volna annyira baj, ha a karakterek vagy maga az írás megfogott volna. De nem ez történt, csak kínlódás volt, képtelen megoldásokkal. A vége pedig annyira sziruposan csöpögősre sikeredett, hogy én most egy darabig nem hogy olvasni nem akarok Mussótól, de még a könyvei közelébe sem kívánok menni.

Érdekes és elgondolkodtató írás a magyarságról. Miért ilyenek a magyarok, amilyenek: pesszimisták, búvalbéleltek és Csernus doki szerint sokan alkoholisták is. 

A könyv nem éppen pozitív képet mutat, és próbálja megfejteni, hogy vajon az évtizedek/évszázadok során mikor vált a magyarság olyanná, amilyen most. Igazi választ nem kap a T. Olvasó, viszont annál több ötletet, hogy hogyan lehetne ezen változtatni, hogyan válhatnánk sokkal pozitívabbá és optimistábbá. Szerinte a legnagyobb probléma az, hogy senki nem vállalja igazán a felelősséget a tetteiért és a legtöbben mindig, mindenhol a kiskapukat keresik. Az előbbi kijelentésével teljesen egyet értek, mert tényleg nagyon sokan inkább másra mutogatnak, minthogy azt mondják, bocs, én voltam, én hibáztam. A kiskapuk keresése ügyében vitatkoznék a dokival. Egy kicsit olyan ez, mint a tyúk meg a tojás esete. Nem tudom, mi volt előbb: hogy semmi nem működik úgy, ahogy kéne és ezért kénytelen az ember a kiskapukhoz folyamodni, vagy pedig úgy vagyunk berendezkedve, hogy eleve ne működjön a "rendes" út, mert a kiskapukon keresztül nem csak el lehet intézni az ügyeket, de valaki még jelentős haszonra is szert tesz.

Mindenesetre megfontolandó minden tanácsa, javaslata, hogyan kellene megváltozni, ami nem csak az egyénnek, hanem az országnak is hasznára válna.

Ma elkövettem azt a hibát, hogy nem a szokásos helyi boltba mentem vásárolni, hanem a másikba. Nem volt saláta, nem volt a 4 literes tej... Szóval nem megyek oda vissza. Mondjuk jövő héten, amikor a gyerek már jár suliba, úgy gondoltam, hogy elugrom a Lidl-be. Kezdek kifogyni a legutolsó vásárláskor begyűjtött készleteimből, szóval fel kellene tölteni őket. Már megnéztem, olasz hét lesz, ami nagyon jó, mert akkor be lehet vásárolni sok finomságot. Azért az pozitív volt, hogy végre rajtam kívül is volt valaki a boltban, aki maszkot viselt!

Egyébként ma a BBC közzétett egy videót, hogy miért is kell a maszk. Gyönyörűen bemutatja, hogy nem is kell tüsszenteni, a vírushordozó szimpla beszéddel is szét tudja szórni a vírusokat.

Gyerkőccel ismét küzdöttünk egy sort tanulásilag. Néha az az érzésem, hogy nem csak a diszlexiája miatt vannak ezek a gondok vele, hanem úgy egyébként is. 

Megmondom őszintén, hogy az első néhány fejezetnél gondolkoztam azon, hogy leteszem a könyvet, mert nagyon, de nagyon nem volt szimpatikus a főszereplő. Becsületből folytattam, mert van egy olyan elvem, hogyha elkezdek egy könyvet, akkor azt befejezem még akkor is, ha nagyon utálom.

És milyen jól tettem, hogy folytattam! A történet nagyon jól felépített volt, és ugyan krimi és természetesen gyilkosság körül folytak az események, de azért a háttértörténet sem volt elhanyagolható. Nevezetesen, hogy egy egyházi intézményben milyen rémséges dolgokat műveltek a hit nevében. Igen, ez a könyv fikció, de azért olvastam már néhány cikket arról, hogy Írországban a házasságon kívül született gyerekekkel miket műveltek az árvaházakban. 

De visszatérve a könyvre. Egy idő után egyszerűen letehetetlen volt és ugyan kicsit sablonosan több gyanúsított is felmerült, míg végül a könyv közepe felé azért már lehetett tudni, hogy ki is a tényleges elkövető, ennek ellenére voltak még kisebb csavarok, amik érdekesebbé és fordulatosabbá tették a cselekményt.

Azt nem mondom, hogy megszerettem a főhősnőt, de a végére már kevésbé volt unszimpatikus. Azt pedig el kell ismerni, hogy nagyszerű nyomozást folytatott. Így aztán már be is szereztem a sorozat következő köteteit, hiszen ez volt az első rész. 

Ma reggel jött a két lány velem sétálni. Meglepő módon nem volt vita, ellenkezés, durca. Szépen masíroztak. Ma arra mentünk, amerre az őzikék szoktak legelni. Ilyen még soha nem volt! Nem futottak el! Szóval ők álltak és nagy szemekkel néztek minket a kerítés egyik oldalán, mi álltunk a másik oldalon és néztük őket. A kutya néhányszor ugatott, neki is új volt, hogy nem szaladtak el az őzikék. Még az ugatás hatására sem! Nagyon édes pofák voltak, ahogy ott álltak és néztek minket. Csodák csodájára még a lányok is élvezték!

A parkolóba visszatérve ledöbbentem, mert mozdulni nem lehetett, annyira televolt. Mi több az út mentén is ott sorakoztak a kocsik. A helyzet az, hogy nem minden helyet nyitottak még meg és gondolom, sokaknak már nagyon elege van a bezártságból és kiszabadultak oda, ahova lehetett. Fura volt ennyi kocsit látni és az erdőben is szokatlanul sok emberrel találkoztunk.

Ma ismét nyúztuk egymást a gyerekkel matekozás címén. Jaj... Annyira szeretnék neki segíteni, de egyszerűen nem megy. Ma el is pityeredett, mert az apja megint felemelte a hangját. Persze csak akkor, amikor már nem volt ott. Utána igyekeztem ismét, türelmesen elmagyarázni neki a dolgokat. Nem tudom, hogy mi maradt meg belőle.

Mivel a kicsi jövő héten megy vissza a suliba és mivel tesztet fognak velük iratni angolból és matekból, így az a döntés született, hogy annak ellenére, hogy szünet van, tanulnia kell. Szóval előkotortam azokat a matekfeladatokat, amiket a húsvéti szünetre kapott és kimásoltam belőle néhányat, amivel akkor gond volt és rendesen átrágtuk. Most is gond volt velük. Mintha el sem magyaráztam volna neki. Ha van egy feladat, amihez már kombinálni kell és okoskodni, akkor vége van a gyereknek, mint a botnak. És semmi extrára nem kell gondolni! Például. Adott egy kocka, aminek megvan adva az éle. Adott egy tégla, aminek meg van adva a szélessége, mélysége, de hiányzik, a magassága. Azt tudjuk, hogy a kocka és a tégla térfogata ugyanannyi. Kérdés, mekkora a tégla magassága. És egyszerűen nem érti, hogy ha kiszámolja a kocka térfogatát, akkor megvan a tégláé is, és akkor abból vissza tudja számolni a magasságot. Hát ehhez aztán nem kell nagy matek zseninek lenni, hogy megfejtse az ember. És akkor már arról nem is beszélek, hogy ha mondjuk olyan kivonás van, hogy 87.000 - 19.873 akkor már megint megakadt, mert egyszerűen nem érti, hogy a nullából nem lehet kivonni hármat, a nullával ott fönt valamit kezdeni kell. Elmagyaráztam én, aztán az apja, aztán a nővére és az eredmény még mindig semmi. Nagyon aggódom, hogy fogja megírni a tesztet. 

Hát eljött az utolsó nap. Mit ne mondjak, el tudnék tölteni itt néhány hetet (esetleg hónapot...). Ma egy lazább napot tartottam. Sokáig aludtam. Már amennyire ez lehetett, mert a szomszéd úgy csukja be minden reggel az ajtaját, hogy holt tuti, hogy az egész épület felébred rá. Na, sebaj.

Szóval lazára vettem a figurát, és csak 9 után indultam el. Innen nem messze, a hegyen van egy vár, az volt az első célpont. Hangulatos kis utcákon felkutyagoltam, miközben ismét megállapítottam, hogy itt minden útkereszteződés mind a négy sarkán legalább egy-egy kávézó van. Mi több, teljesen mindegy, hogy reggel, dél vagy este van, legalább 3-4 ember mindegyikben ücsörög. Az egyikben minden reggel (ma kivételével, merthogy ma később indultam) ott ült egy meglehetősen terjedelmes úriember, szivarral a kezében. Ráadásul még azt sem lehet mondani, hogy az idősebb, nyugdíjas generáció tölti a fél napját ezeken a helyeken, mert igen vegyes korosztályú a vendégsereg. Nem is turisták, mert ezen a környéken nem nagyon sok van belőlük, hanem helyiek. 

Visszatérve a várhoz. Szóval a kanyargós utcákon felkutyagoltam a dombtetőre. Mint kiderült, a vár egy körbekerített parkban található. Hosszú lépcsőn kellett felkaptatni, félúton azt hittem, mentőre lesz szükségem, mert alig kaptam levegőt. Amikor felértem, az egész öböl ott volt az orrom előtt: a hajók, a tengerpart, a város, a katedrális és az összes egyéb templom tornya.

A jegyirodában egy meglehetősen undok nőszemélytől megvettem a jegyet, aztán irány a vár.

A vár homlokzata.

Nagyon helyes, tornyos jószág. Valamikor a 14. század elején építették. Kör alakú, körben tornyokkal és bástyákkal megerősítve, bent pedig egy oszlopos udvar van.

A vár belső udvara

A földszinti termekben múzeum van, amely Palma történetét mutatta be. Nem volt annyira érdekes. 

Az emeleten először egy kis kápolnát néztem meg. Érdekes félköríves alaprajza van az épület kör alakjához igazodva. A következő helyiségekben volt néhány római emlék: szobrok, edények, sírfeliratok. Az egykori tróntermet manapság esküvőkre használják. A vörös bársony baldachin alatt nem trónszék állt, hanem egy kis asztal meg bársonypárnácskák, ahová az ifjú pár letérdelhet.

A toronyba, pontosabban a vár tetejére is fel lehetett menni. Csodás volt a kilátás a környékre: a hegyek, a tenger, a kikötő, a város - meseszép minden!

Kilátás a vár tetejéről az öbölre.

Miután mindent körbefényképeztem, lemásztam a toronyból. Még egyszer körbenéztem minden szinten, aztán elhagytam a várat.

Végigsétáltam a kis kanyargós utcákon egészen a sarki kínai boltig. Mert kérem szépen kínai bolt az itt is van. Ugyanúgy mindent árul, mint otthon, még a jellegzetes kínai szag is megvan a boltban. Azért tértem be ide, mert kinéztem magamnak egy Mallorcás fürdőlepedőt.

Ezek után lementem a partra, végigballagtam a parti sétányon, elsétáltam a katedrális mellett, aztán bevettem magam az óváros kis utcácskáiba.

Az óváros egyik kis tere.

Egy téren megtaláltam azt az épületet, ami annak idején a templomos rendé volt. Sajnos magántulajdonban van, úgyhogy nem látogatható. Eléggé elhanyagolt állapotban volt az épület, és sajnos más nem is maradt meg azok közül az épületek közül, amik annak idején a rend tulajdonában voltak.

Ezt követően találtam egy kolostort, ahova sajnos nem lehetett bemenni, pedig a temploma meseszép volt kívülről, már a partról kiszúrtam a tornyát. Ezt követően a kis utcácskákon eljutottam a Szent Ferenc bazilikához. A valamikori ferences rendi templom ma egybe van építve egy iskolával. Iszony ricsaj volt a kertben, amikor megérkeztem. Valószínűleg ebédre készülhettek a nebulók, mert leginkább a sóska főzelékre emlékeztető illat járta be az egész épületet és környékét.

A bazilika mesés. Legalább olyan szép, ha nem szebb, mint a katedrális. Aranyozott orgona, aranyozott szószék és aranyozott, hatalmas oltár. Színes üvegablakok, az egyiken pont besütött a nap és ettől a falon színes szivárvány jelent meg. 

A templom után elindultam vissza a partra. Menet közben betértem egy kávézóba és vettem magamnak egy szendvicset. Ez volt a legjobb, amit eddig ettem, talán mert ez nem a turistáknak készült (ezen a részén a városnak szinte csak helybeliekkel találkoztam). A kenyér friss volt, a sonka isteni, emellett volt benne sajt és paradicsom is. Egy közeli parkban elmajszoltam a szendvicset, miközben élveztem a park csendjét, aztán irány a part. Ezért is vettem a fürdőlepedőt. Szépen leterítettem egy nyugis helyen - meglehetősen gyéren voltak az emberek odalent -, aztán leheveredtem és olvastam, vagy éppen szunyókáltam. Isteni volt! Bele se merek gondolni, hogy a mai 35 fok után holnap már legalább 20 fokkal kevesebben lesz részem...

Az öböl

Aztán valamikor 4-5 körül jött egy felhő, ami nem igazán akart elmenni, így összeszedtem magam, és visszaballagtam a szállásra.

Becsomagoltam mindent és viszonylag korán lefeküdtem, mert másnap nyolcra kellett a reptéren lennem. 

Ez a település szintén a hegyek között fekszik, egy völgyben, Valldemossa közelében. Busszal is el lehet jutni ide, de sokkal jobb lehetőség is van az utazásra: egy kisvasút, ami a buszpályaudvar mellől indul és Sollerben van a végállomása. A szerelvények fából készültek, fapadokkal, szóval irtó hangulatos.

A vonat egy kocsija. A fapadok nem voltak túl kényelmesek.

Az út csodaszép volt, a vonat hegyeken keresztül araszolt az úticél felé.

A táj a vonatból

Több alagút is tarkította az utat, az egyik nagyon hosszú volt, legalább 2-3 percen keresztül zötyögtünk keresztül rajta.

A vonat végállomása Soller központjától kb. 2 percre van. Az állomásról elballagtam a fő térre, ahol a település legnagyobb temploma áll. Szép, de semmi extra. Még tettem egy kanyart a tér körüli szűk, kanyargós utcákon, de igazából ezek nem voltak annyira hangulatosak, mint Valldemossában. Kicsit kopottasok, nincs annyi virág és valahogy nem igazán bizalomkeltőek.

Szóval a séta után rögtön elcsíptem a Puerto de Sollerbe menő villamost. Igen, Sollerből egy szintén fából készült, nyitott villamos megy a kikötőbe.

A villamos

Nagyon hanglatos volt, ahogy kizötyögtünk a városból (rögtön a korábban megnézett templom mellől indult a villamos), és olyan 15 perc alatt már lent is voltunk a kikötőben.

Egy kis öböl partján fekszik a település. Gyakorlatilag semmi nincs itt, és mégis gyönyörű az egész. Felmásztam az egyik dombra, ahol egy múzeumot ígértek - zárva volt. Viszont a múzeum mellett volt egy kis terasz, ahonnan csodaszép kilátás nyílt a tengerre. A távolban még Spanyolországot is lehetett látni. Elméletileg a közelben kellett volna lennie egy régi erődnek, ahonnan annak idején a kalózokat figyelték. A térkép használhatatlan volt, semmiféle tábla nem világosította fel a hülye turistát, így ugyan sikeresen átmásztam egy másik dombra, de onnantól kezdve halvány lila gőzöm sem volt, hogyan tovább, szóval gyönyörködtem egyet a kilátásban, aztán lemásztam a hegyről.

Végigsétáltam a parton, vettem egy jó kis fagyit, aztán csak bámultam a hullámokat.

Az öböl

Volt még egy világítótorony a másik hegycsúcson, de több mint egy órás út vezetett fel oda. A térkép tájékoztatója alapján a kalózles is 15 percnyire volt a parttól, aztán 20 perc gyaloglás után sem találtam meg. Szóval ezek után nem akartam feleslegesen elindulni. Nem tudom, hogy miért nem képesek használható térképpel ellátni a turistákat, vagy ha már azt nem képesek készíteni, akkor legalább kitábláznák, hogy merre vannak a látnivalók. Persze lehet, hogy nem sok olyan őrült van, mint én, hogy látni akar valamit, merthogy itt is a túristák többsége megérkezett a villamossal, aztán az első kajáldában lerakta a hátsóját és degeszre tömte magát.

Miután minden látnivalót megnéztem, és kigyönyörködtem magam a tengerben, felszálltam a villamosra, és visszazötyögtem vele Sollerbe. Itt kiderült, hogy a legközelebbi Palmába menő vonat 17.15-kor indul. Több mint 2 óra múlva! Hát én fel tudom találni magam, de ebben a városban gyakorlatilag nincs mit nézni. Ami látnivaló volt, azt megnéztem reggel (a változatosság kedvéért még egyszer megnéztem, hogy teljen az idő). A reggel még nyitva lévő üzletek sorra zártak be, csak a fő téren található kajáldák némelyike maradt nyitva. Ennyi. Sehol egy park, ahol az ember leülhetne, az egyetlen erre alkalmas hely a fő tér, ahol viszont már nem volt egy szabad pont sem, mert az összes turista ott kínlódott, és várta a vonat indulását. Szó szerint mindenki majd felcsavarodott az unalomtól. Nem is értem, hogy miért nem ment korábban is vonat. 2-kor ment a korábbi, aztán ez a 17.15-ös. Ennyi.

A vonat persze csak 17.10-kor állt be, addig, aki mázlista volt, az le tudott ülni az állomáson lévő padokra, a szerencsétlenebbje meg ácsorgott. És ezek után majdnem 10 perces késéssel indultunk el.

Nem mondom, hogy megbántam, hogy elmentem ide, de nem rágtam le az izgalomtól a tíz körmömet. Azt hiszem, eddig Valldemossa vezet a megnézett helyek között. Ott volt látnivaló is és nagyon helyes volt a település.

A hétvége ismét nyugisan telt. A lányok szokás szerint semmit nem csináltak, anyuka szokás szerint kb. félórára kiment a kutyával sétálni, apuka pedig ismét barkácsolt valamit. Ma azért nem csinált olyan nagy zajt, mint úgy általában és még az áramot sem kapcsolta le. Apró örömök az életben...