Megjött a nyár. De komolyan! Isteni, napos idő volt ma. Felfedeztem, hogy az ablakom feletti eresz felett van egy kis rés a tetőcserepek között, ahová beköltözött egy madár. Fészket is rakott, mert hallom a fiókák csivitelését. Édesek! Az a szerencse, hogy az eresz miatt nem piszkolnak. Mondjuk azért elméláztam azon, hogy az elektromos rágcsáló riasztó, ami elméletileg denevéreket meg mindenféle apró testű lényeket el kellene, hogy riasszon, mennyire hatékonyan működik. Légvonalban a riasztó és a fészek között kb. 2 - 2,5 méter a távolság és a tájékoztató szerint a riasztó hatóköre 10 méteres sugarú kör. Na, mindegy.

Gyerkőc megint alkotott spanyol szavak tanulása terén. Volt durván egy másféloldalnyi szó, amit néhány hete tanult meg, mondtam, hogy ismételje át, aztán kikérdezem. Már 2 vagy 3 hete tanulják a jelen idejű ideragozásokat, mondtam, hogy azt is ki akarom kérdezni. És volt még 16 szó (amiből néhány már tudott), amit meg meg kellett volna tanulnia. Szokás szerint vitáztunk egy sort, hogy de, igen, meg kell tanulni, akkor is, ha a tanár nem mondta és nem, nem túl sok, hiszen gyakorlatilag kevesebb mint 16 szót kell ténylegesen megtanulnia, a többi az csak ismétlés. 2,5 óra alatt eljutottunk oda, hogy ki tudtam kérdezni tőle az ismétlő szavakat, a ragozás maradt holnapra, akárcsak az új szavak. Azt a kínlódást és cirkuszt és csapkodást, amit lerendezett! Apuka jött és kérdezte, hogy most épp mi a gond. Elmondtam. Mire megkérdezte a gyerektől, hogy voltál ma pisilni? Igen. Mondta a tanár, hogy menj el pisilni? Nem. Na, hát ez ugyanaz a tanulással is. Nem fogja mondani neked, hogy tanulnod kell, mert ez a dolgod. Hát a gyerek nem lett ettől boldogabb, de a hasonlat szerintem nagyon találó. Szóval holnap ismét spanyolozunk és még a franciát is át kell(ene) bogarászni. 

Apuka aztán csendesen megjegyezte nekem, hogy ezért sem akarja a magánsuliba küldeni. Egyszerűen a gyerek képtelen tanulni és szó szerint semmi nem kelti fel az érdeklődését. Nincs egyetlen olyan tantárgy sem, amit mondjuk saját magától tanulna, vagy tényleg szeretné. Szomorú.

Mindenesetre a 2,5 óra alatt kint ültem a kertben és olvastam. Egy könyvet kivégeztem, a másikat elkezdtem. Közben rendesen lebarnult a bal karom, holnap majd fordítva kell kiülnöm, hogy a másikat is jobban érje a nap.

Valami jó hír! Megnyitották a parkolót, ahova szoktam járni a kutyával sétálni. Úgy meglepődtem, hogy nyitva van a parkoló, hogy továbbhajtottam a kocsival és vissza kellett tolatnom. Ennek tényleg nagyon örülök, mert eddig mindig az út mellett hagytam a kocsit. Nem lógott rá az útra, nem volt senkinek útban, de hát ugye mindig vannak idióták, és mindig attól féltem, hogy valaki meghúzza. (Ennek örömére megnéztem, hogy a másik kedvenc sétahelyem parkolóját vajon megnyitották-e - hát azt sajnos nem.🙁) 

Ma két sétálóval is összefutottam. Az egyikkel egyszer már találkoztam, ő futni jár ide a kutyájával. Jó angol módjára mindjárt az időjárásról kezdtünk beszélni. Kiderült, hogy ő is fázott múlt héten! Mi több, ő kesztyűt is vett! Lehet, hogy nem is igazi angol volt... A másik jóemberrel rendszeresen össze szoktam futni, egy mindig mosolygós fazon két kutyával. Vele is váltottunk néhány szót, persze tisztes távolságban, aztán mindenki ment a maga dolgára.

Az idő isteni, még este is 22 fok volt odakint.

Mivel korábban jártam már a városban, ezért elméláztam egy darabig, hogy most menjek, ne menjek, de aztán úgy döntöttem, hogy olyan helyes kis hely volt, hogy mégiscsak elmegyek. (Mondjuk, ha nem lenne a kedvezményem a vonatjegyre, akkor lehet, hogy nem mentem volna, merthogy több mint 40 font lett volna a jegyem, de így a kedvezményes kártyámmal 27 fontból megúsztam a dolgot.)

A másik ok, amiért hezitáltam, hogy menjek-e, az időjárás volt. (Hát mi más?) A csütörtök esti időjárás jelentésben még az szerepelt, hogy pénteken szép idő lesz, szombaton pedig "not too bad", vasárnap meg pocsék. Hát a pénteki szép idő nem jött be, eléggé felhős volt, hűvös is volt, szóval ezek után elbizonytalanodtam, hogyha az időjósok szerint ilyen a "szép" idő, mit várjak a "not too bad"-től? A péntek esti időjárás jelentésben már az szerepelt, hogy többnyire napos, egy-két helyen zivatarral...

De azért mégis nekivágtam. Két és félórás vonatozás, kétszeri átszállás és három különböző vonattársaság szolgáltatását igénybe véve, megérkeztem Winchesterbe. Hétágra sütött a nap, de meglehetősen hűvös volt, a szél időnként kimondottan kellemetlen volt, és időnként eléggé aggasztó sötét felhők jelentek meg majd tűntek tova.

Az első úticélom a városháza tövében található információs központ volt. Átballagva a városon egy teljesen más részét láttam, mint az előző alkalommal. A városházához már akkor is volt szerencsém, de ez az épület annyira szép, hogy többször is meg lehet csodálni.

A városháza épülete, amely korábban kereskedelmi központ volt.

A városháza szomszédságában áll egy nagyon helyes kis vörös téglás tornyos épület. Ez az Apátsági ház, amely az egyetlen megmaradt épülete az egykori Szent Mária Apátságnak, amelyet Nagy Alfréd király felesége, Ealshwith (jó kis neve van, a tájékoztatóból lestem ki, mert ezt a nevet nem lehet megjegyezni) alapított a 10. század folyamán. Ma egyébként a polgármester rezidenciája üzemel benne, és mögötte egy nagyon helyes kis parkocska húzódik meg.

Ezzel az épülettel szemben található egy járdaszigeten Nagy Alfréd királynak a szobra.

Nagy Alfréd szobra

Az utca, amelynek a végében áll a szobor, a legrégebb angol utca, ami az országban található. Alfrédról egyébként azt kell tudni, hogy Wessex királya volt. A vikingekkel szemben győzedelmes hadjáratokat vezetett és Winchester volt az országa fővárosa.

Innen továbbsétálva eljutottam egy ezer éve működő vízimalomhoz.

A malom a hozzátartozó kertből.

Pontosítok, ezer évvel ezelőtt is állt már itt egy malom, de a most látható a kinézetét 1744-ban nyerte el. A malom egyébként az Itchen folyó felett áll, ami meglehetősen kis folyócska, viszont a sebessége elképesztő. A vízszint meglehetősen magas volt, és mint kiderült az év eleji áradások elég komoly gondokat okoztak erre, mi több a malom zárva is volt a magas vízállás miatt, és csak előző nap nyitották meg. Mekkora szerencsém volt! Az épület alagsora gyakorlatilag a folyószintje, itt lehetett látni, ahogy a víz megforgatja a kereket, ami aztán mindenféle fogaskerekeket forgatnak meg, amik aztán a földszinten található malomkövet forgatják. Lenyűgöző volt, ahogy a víz zubogott lefelé. A földszinten pedig látni lehetett, ahogy a hatalmas malomkő megőrli a búzát (mindent finom fehér lisztpor borított be). A lisztet aztán zsákokba töltötték, és a malom boltjában lehetett is vásárolni belőle.

Rögtön a malom mellett található a Városi híd. A hagyomány szerint az első hidat Szent Swithun (ismét egy megjegyezhetetlen név!) egy 9. századi püspök építette ide. (Később a püspököt szentté avatták és ma Winchester védőszentjeként tartják számon, az ereklyéit a helyi katedrálisban őrzik.) Visszatérve a hídra, a mostanit 1813-ban építették, de ugyanolyan szélességű, mint annak idején a Swithun által építtetett.

A folyóparton folytattam tovább a sétámat. Meg kellett ismételten állapítanom, hogy annak ellenére, hogy ez nem egy nagy folyó, valami elképesztő a sebessége. Pedig nem Himalája nagyságú hegyek veszik körbe a települést, bár vannak dombocskák körbe, de azért nem akkorák, hogy indokolnák ezt a sebességet.

Egy idő után egy magas fal tűnt fel a parton, ez az egykori középkori városfal megmaradt része. A fal mögött találhatók az egykori Wolvesey kastély maradványai.

A kastély romjai

A kastély eredetileg a püspöki rezidencia része volt. A többsége megsemmisült, a nagyobbik részén ma egy füves rész található, amit sportcélokra használnak, vannak a romok és egy részén felépítették 1684-ben az új püspöki rezidenciát (ma is itt lakik a winchesteri püspök).

A palota szerintem gyönyörű lehetett, a romok még ma is lenyűgözőek. Megmaradt egy őrtorony egészen jó állapotban (a tetején látni az toronyba vezető ajtókat). A konyha két fala is viszonylag épen áll, bár semmi nem utal arra, hogy ez egykor konyha volt (érdekes, hogy korábban ilyen romok esetében láttam az egykori kandalló nyomait, itt semmi erre utaló jel nem volt). Az egykori nagycsarnok, amelyben annak idején a püspök fogadta a vendégeit, egyik fala szinte teljes épségben állt. A tetején lehetett látni azt a folyosót, ami a csarnok felett vezetett át. Egy kapu is viszonylag jó állapotban megmaradt, egy-két helyiség is (az egyikről úgy vélték, hogy ez lehetett a kincstár), mi több, lehetett látni a korabeli vezetéket, amelyen keresztül a vizet eljuttatták a kastélyba. Sajnos azonban a kastély többsége eléggé romos állapotban volt, és igencsak nagy képzelőerővel kell rendelkeznie az ember fiának, hogy elképzelje, milyen is lehetett ez annak idején.

A romokat elhagyva már látni lehetett a winchesteri kollégium kápolnájának tornyait. Nagyon nagy szerencsém volt, mert aznap éppen be lehetett menni körbenézni. Na, nem csak úgy bóklászva, hanem szigorúan vezetővel, aki nagyon sok érdekességet mesélt az épületről. A kollégiumot 1382-ben alapította egy William of Wykeham nevezetű püspök. (Ez a legrégibb folyamatosan működő kollégium Angliában.) Nagyon szegény családból származott, és ezért elhatározta, hogy szegény családból származó, tehetséges fiúk számára létesít egy kollégiumot. Ahol ma a portásfülke található, az a legrégebb épületrész. A bejárat felett Szűz Mária szobra található, aki a kollégium védőszentje. Mint kiderült, az épület tornyán látható szobrok nem eredetiek, csak hasonmások. Az idegenvezető néni (szerintem minimum 70 és a halál között volt, de mindent tudott az épületről és nagyon érdekesen mesélt róla) azt mondta, majd megmutatja később, hogy miért. Elmondta, hogy a második torony első szintjén volt régen a kollégium igazgatójának a szállása, de minekutána manapság már családosak az igazgatók, így kénytelenek voltak egy új szállást kialakítani a számukra. (Mit ne mondjak, nagyon élvezném, ha egy ilyen helyen lakhatnék, de hát mivel ez fiúiskola, csak férfi igazgatók lehetnek...)

A kollégium egyik belső udvara.

A következő udvarban aztán az idegenvezetőnk megmutatta, hogy miért is cserélték le a szobrokat. Az torony belső oldalán is ugyanolyan három figura látható, de szinte teljesen felismerhetetlenek. Ezek az eredetiek és az időjárás következtében váltak ilyen felismerhetetlenekké. Az udvar egyik oldalán állt az a torony, amiben annak idején az igazgatók laktak, körben tantermek találhatóak, míg a toronnyal szemben lévő oldalt teljes egészében a kollégium kápolnája foglalja el. Az udvar egyik oldalán található egy kút - nagyon sokáig ez volt az egyetlen hely, ahol vízhez jutottak a diákok. Ma is üzemel, egy ezüst pohár van felakasztva a kút mellé, ha valaki inni szeretne a vízből, ezt használhatja. Valamikor valamiféle kis tetőt építettek a kút fölé, hogy aki használja, valamennyire védve legyen az időjárástól, de ez ma már megszűnt. Itt mondta el az idegenvezető, hogy először a csatornahálózatot, vizet alakították ki az épületben, aztán az áramot vezették be. A fűtés... Na, igen. Ez csak a 20. században építették ki. Történt ugyanis, hogy egy télen annyira hideg volt, hogy még hó is esett. A fiúk hóembert építettek, és bevitték a szobájukba. Három nap után sem olvadt el odabent a hóember, és akkor úgy döntött a kollégium vezetősége, hogy illene bevezetni a fűtést. Ez azért elég durva!

Ezek után bementünk a 14. századi kápolnába. Gyönyörű az épület, a gótika csodája. A mennyezet eredeti, fából készült. Az oltár szobrait annak idején VIII. Henrik megsemmisítette, a többségüket a viktoriánus időkben pótolták. Az üvegablakok nagy része sajnos nem eredeti. Történt ugyanis, hogy egyszer kiszedték őket, hogy elviszik északra felújítani. A felújító társaság úgy vélte, hogy mégsem tudja felújítani, ezért eladták. Szóval a most láthatók az eredetiek alapján készített másolatok. Az is kiderült, aki valaha ebben a kollégiumban diákoskodott vagy tanított, az abban a kiváltságos helyzetben lehet, hogy a családtagjai itt házasodhatnak, illetve itt lehet a keresztelőjük. Az idegenvezető elmesélte, hogy egyik hétvégén pont egy keresztelőbe futott bele. Kiderült, hogy a nagypapa egykor itt tanított, ezért a fia itt esküdhetett, és most az unokát itt keresztelik. Jópofák ezek a britek a hagyományaikkal.

A kápolnából kijőve egy meglehetősen kétes kinézetű lépcsőn lehetett felmenni a nagycsarnokba. A lépcső eredeti, két egyforma magasság nincsen a lépcsőfokok között, fából készült, és az idegenvezető néni szerint ha esik és nedves lesz, akkor kész életveszély, mert még csúszik is. A nagycsarnok meglehetősen egyszerű, irgalmatlan belmagasságú helyiség. A tetőzet még eredeti, fából készült, de az üvegablakokat kicserélték valamikor a viktoriánus időkben. Egyszerű fa asztalok (egyetlen vízszintes pont nélkül) és fa lócák állnak a falak mellett - négyszáz éve ugyanezeken az asztalokon esznek a fiúk. A lócákat egészen fényesre koptatták a fiúk az évszázadok során. A csarnokból három ajtó vezet a konyhába - az természetesen már modern.

A nagycsarnokból az új (15. századi) kápolnához mentünk. Egy nagyon helyes kis épület, amelyet egy kerengő vesz körül (az épületbe nem lehet bemenni). A kerengő mennyezete fából készült és eredeti. Az érdekessége még a kerengőnek, hogy számos itt tanuló diák belevéste a nevét a falakba. A másik érdekessége a helynek, hogy az utoljára készített Nyomorultak c. film egyes részleteit ebben a kerengőben vették fel.

Innen egy "új" épülethez mentünk, amelyben az "új" tanterem volt. Hát ki más építette, mint Christopher Wrent? Pontosabban nincs konkrét feljegyzés arról, hogy ki építette, de minden valószínűség szerint ő követte el az épületet (az idegenvezető néni szerint rém ronda - szerintem azért nem annyira vészes!). A tanterem egyébként a legnagyobb tanterme a kollégiumnak, többnyire vizsgákat és nagyobb rendezvényeket tartanak itt, ha az időjárás nem alkalmas arra, hogy a szabadban tartsák azokat (egyébként ma 700 fiú tanul a kollégiumban - hogy ezek hogy férhetnek itt el, az rejtély számomra, mert azért nem annyira nagy ez a terem sem). Az épület mögött egy hatalmas füves terület található, itt krikettet, focit játszanak a fiúk. A távolban látni lehetett a különböző szakok épületeit: zenei, művészeti stb.

Ezek után megnéztük még a viktoriánus szárnyait is - meglehetősen különbözik az eredeti épületektől. Azok kőből épültek, szürkék, a viktoriánus szárny viszont vörös téglás.

És akkor itt be is fejeződött a séta. A fiúk ugye éppen a húsvéti szünetüket töltötték, szóval egyetlen árva lelket sem láttunk az egész épületkomplexumban. De ismét megállapítottam, hogy azért milyen hangulatos lehet egy ilyen többszázéves kollégiumban tanulni.

A kollégiumot elhagyva, annak a közvetlen szomszédságában megtaláltam Jane Austin házát.

Jane Austin háza.

Élete utolsó hat hetét ebben az épületben élte le és itt is halt meg. Ma magánház, nem látogatható. (Valószínűleg sokan bezörgethettek meg beleshettek az ablakon, és ezért van sűrű függönnyel lefüggönyözve, mi több egy meglehetősen nyers kiírás is szerepel az ajtón, hogy ne kopogjanak, magánház!)

Innen továbbsétálva átmentem a Kingsgate alatt, amelyet már két évvel ezelőtt is megnéztem. Ez az a kapu, ami felett egy templom található, St. Swithun temploma. Most nem mentem fel, merthogy még annyi minden látnivaló volt hátra.

Rögtön a Kingsgate szomszédságában található a Prior kapu, amelyen keresztül már a katedrálishoz tartozó területre jut az ember. A kapun belépve rögtön jobbra ott található a középkori Cheyney Court, ahol annak idején a püspökök ítélkeztek. Mellette egy hosszú, szintén középkori épület található. Annak idején ez volt a Zarándokok iskolája, ma zeneiskola működik benne (éppen gyakorolt egy kórus, így a nyitott ablakon keresztül meg lehetett hallgatni őket).

Még a katedrális előtt található a Dean Garnier kert. Valamikor a katedrálishoz monostorához tartozott ez a terület, de ezt a kertet csak 2006-ban hozták létre. Egy kis lépcsőn kell felmenni hozzá, szóval gyakorlatilag egy félemeletnyi magasságból lehet megtekinteni a katedrálist, merthogy ez közvetlenül a szomszédságában található. A kert kis helyeske, a katedrális meg gyönyörű.

Szóval a kert után rögtön betértem a katedrálisba. Amikor korábban itt jártam, akkor még nem kellett belépőt fizetni, most viszont 7,50 fontba kerül a jegy. Cserébe egy éven keresztül ugyanezzel a jeggyel újfent be lehet jönni. Meglepő módon magyar tájékoztatót is találtam a katedrálisról.

Az épületet 1079-ben kezdték el építeni (ekkor Winchester volt Anglia fővárosa). A legrégebbi része az altemplom, a kereszthajóban pedig még látni az eredeti normann épületrészt. A római Szent Péter bazilika után ennek az épületnek van a leghosszabb hajója. A bejárat felett található hatalmas üvegablak 1660-ban került a helyére, miután az előtte lévőt a polgárháborúban megsemmisítették.

Szokás szerint egy-két híresség meg kevésbé ismert ember van eltemetve a katedrálisban. A leghíresebb mind közül Jane Austin.

Jane Austin emléktáblája

Viszonylag közel a bejárathoz található egy arany tábla a falon, illetve egy fekete márványlap a padlón, amely erről emlékezik meg. Ennek közelében található a fekete márványból készült szenteltvíz tartó, amely Szent Miklós életét örökíti meg. A kórus gyönyörű faragott oszlopai lenyűgözőek. A főoltár kőből készült, csupa faragás. Hihetetlenül szép. Ilyenkor mindig elmélázom azon, hogy nem tudni, ki faragta ezeket a csodás szobrokat, csipkéket, pedig micsoda mestermunkát végzett.

A kórus alatt található az a pici kis kápolna, amelynek falfestményei a 12-13. századból származnak. Egy nagyon kedves hölgy felvilágosított, hogy a mai napig használják ezt a kápolnát, például most húsvétkor is misét tartanak benne. Mint mondtam, a kereszthajókban látni az eredeti, normann időkből származó templomrészt. Az oszlopok vaskosak és az egész kereszthajó teljesen elüt a főhajó könnyed, meseszép gótikájától. A baloldali kereszthajóban lehet lemenni a kriptába. Az ajtón szerepel, hogy meg kell várni a vezetőt, hogy az körbekalauzolja az embert. Hát most nem kellett várni senkit. Gyakorlatilag le se lehetett menni, mert az egész altemplom vízben állt. A tiszta vízben visszatükröződtek a mennyezet bolthajtásai, a folyosó közepén pedig ott állt egy szobor magányosan.

Az oltár mögött ikonok sorakoztak, a 20. században készítette őket egy orosz jóember. Szintén itt található a már korábban említett Szent Swithunnak a sírja.

Az oltár mögött három kisebb kápolna található, ebből a legnagyobb nem volt látogatható, merthogy éppen felújították. A másik kettő gyönyörű szép volt, a mennyezetük festett, az egyikben pedig körben faragott faburkolat borított a falakat. Itt az oltár mögötti részen táblák hívták fel a figyelmet arra, hogy vigyázzanak a látogatók a padlóval, merthogy eredeti 12. századi padlólapok borítják. Nagyon szépek, de ugye nem kell említenem, hogy a vízszintest még meg sem közelítik?

A jobboldali keresztszárny szintén normann korabeli. Egy lépcsőn felmenve körbe lehet nézni az emeleten, ahol egy kis kiállítást rendeztek be. VIII. Henrik idejében sok szobrot tönkretettek, ezek maradványait lehet megtekinteni, illetve itt van Tudor Máriának (I. Erzsébet nővére) egy széke is. Nem mellesleg ebben a templomban házasodott össze a férjével. Még egy emelettel feljebb található a katedrális könyvtára mindenféle régi könyvvel, illetve a winchesteri bibliával. Erről azt kell tudni, hogy a legnagyobb 12. századból származó biblia. Tényleg nagy, de úgy egyébként semmi különös nincs benne. Már úgy értem, hogy nem különösebben díszített példányról van szó.

Kifelé menet még megtaláltam azt a kápolnát, ahol William of Wykeham, a kollégium alapítója, van eltemetve.

A katedrálist elhagyva átballagtam az előtte elterülő parkon, majd végigsétáltam az egyik sétálóutcán, ahol mindenféle régi házat csodáltam meg. Találtam egy nagyon picike templomot. A 11. században ez az egész környék a Hódító Vilmos által épített palotához tartozott. Ez a pici templom az egykori palota kápolnájának helyére épült.

Nem messze innen található a 14. században épült kereszt. Az utca végén pedig ott található a Nyugati kapu. Ez az egykori városfal része volt. Az persze megsemmisült, csak a kapu maradt, amiben pici múzeumot rendeztek be a város történetével kapcsolatosan, illetve fel lehet mászni a kapu tetejére, ahonnan végig lehet látni az egész fő utcán, amelynek a végén ott áll Nagy Alfréd szobra. A kapu egyébként 150 éven keresztül börtönként is funkcionált, az itt fogva tartottak falfirkái ma is láthatók.

A Nyugati kapu közelében találhatóak az egykori Winchester vár maradványai, amit még Hódító Vilmos építtetett. Tényleg csak maradványok, néhány faltöredék aztán ennyi. Ha nem hívják fel a figyelmet rá, simán elsétálok mellette. Emögött viszont megmaradt a középkori vár 13. századból származó Nagycsarnoka. Egy egészen egyszerű épület, amely az udvar központja volt annak idején, illetve bíróságként is működött. Az utolsó ember, akinek a tárgyalását itt tartották Sir Walter Raleigh volt (sikkasztással vádolták és el is ítélték).

A középkori vár megmaradt nagycsarnoka.

De a legfontosabb dolog ebben az épületben a kerekasztal. Artúr király kerekasztala függ a falon.

Artúr király kerekasztala.

700 éve itt függ, rajta a kerekasztal lovagjainak nevével, középen pedig magának Artúr királynak a festményével. Néhány éve leszedték, hogy restaurálják, akkor megnézték, hogyan is készült az asztal. Erről készítettek is egy modellt, ami a múzeumban látható.

A Nagycsarnok mögött található Eleanor királyné kertje - semmi extra, még virágok se nagyon voltak benne.

Megmondom őszintén, rendesen elfáradtam, szóval miután ezt is megnéztem, elkúsztam az állomásra, aztán elindultam haza.

A sorozat második kötete. Kellemesen szórakoztató krimi. Nem mondom, hogy letehetetlen, de vannak benne kimondottan izgalmas és érdekes részek. 

A fő karakterek hozták az előző részben hozott formájukat. A romantikus szál eredménye... Nos, nekem az előző kötetben kicsit sántított az a rész és a folytatása nem mondom, hogy zavaró vagy hihetetlen lett volna, de nem igazán értem, mi lesz ezzel az írónő célja.

A történet maga jól felépített. Találnak egy építkezés során egy gyerek csontvázat egy olyan lebontásra ítélt épület területén, ahol korábban gyermekotthon működött. Kiderül az is, hogy a gyermekotthonból eltűnt két gyermek. A talált csontváz kora és a két gyerek eltűnése nagyjából egybe esett, így aztán megindul a nyomozás, hogy vajon kié lehet a csontváz és vajon mi lett a két gyerekkel. Természetesen minden kiderül. Nem mondom, hogy egyértelmű volt, ki is volt az elkövető, de azért a kötet vége felé már sejtettem.

Meglehetősen hűvös volt, amikor elindultam otthonról, a szél is fújt rendesen, de sütött a nap és egyetlen csepp eső sem esett, és ez volt a lényeg.

Az első célpont Windsor volt. Meglepődtem, hogy mennyire közel van Windsorhoz a Heathrow. Gyönyörűen lehetett látni, ahogy szállnak fel a gépek.

A vonat a Windsor Riverside nevezetű pályaudvarra érkezett. (Van egy másik pályaudvara is a városkának, de az a kastélytól távolabb van.) Az állomás épületéből kilépve jobbra Eatonba lehetett eljutni, balra a kastélyhoz. A kastélyt vettem célba elsőnek. Március volt, és azért döntöttem amellett, hogy akkor nézem meg a kastélyt, mert az udvari lakosztályok csak október és március között látogathatók, márciustól októberig zárva vannak, merthogy mindenféle fogadásokra, rendezvényekre használják. 

Szinte alig voltak, szóval megérte, hogy a korai vonattal érkeztem (kifelé menet nem láttam a sor végét az utcán, olyan sokan akartak bejutni.) A jegy megvétele után rendesen átvilágítottak, hogy nincs-e nálam bomba, fegyver, kés stb. Ezek után nekivágtam a kastély meghódításának.

Az első várfal kapuján belépve mindjárt szembetaláltam magam a Szent György kapuval, ami zárva van a látogatók előtt, hiszen a mögötte lévő rész már az uralkodó család magán területe. A rácsos kapun csak be lehet nézni a négyszögletes udvarra, és persze körbe lehet fotózni, már amennyire a rácsoktól ez lehetséges.

Innen a Kerek-torony tövébe érkezik az ember.

A Kerek-torony, amely a legrégebb része az épületegyüttesnek.

A Kerek-tornyot még a normannok építették. Az évszázadok során aztán ehhez toldottak újabb épületeket vagy éppen átépítettek a meglévőket. Később lakhatóbbá, kényelmesebbé tették, átalakították a rideg várat a ma látható kastéllyá. A sorozatos átépítések ellenére azért meglehetősen masszívak a falak és inkább néz ki erődnek az egész komplexum, mint kastélynak. Meglepő módon Christopher Wrenn semmit, de semmit nem barkácsolt az épületen. Ahhoz képest, hogy Londonban minden jelentős épülethez köze van, igencsak elcsodálkoztam azon, hogy pont ehhez az épülethez nem tett hozzá semmit.

A Kerek-toronyhoz tartozó valamikori várárkot átalakították, ma nagyon kis csinos kertecske húzódik benne.

A Kerek-toronyhoz tartozó egykori várárok

A nárciszok mindenütt hatalmas tömegben sárgállottak. (Ez mondjuk általánosságban jellemző a környékre.)

Innen egy kapun keresztül lehetett kimenni az Északi teraszra, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt magára a városkára, illetve a folyón túli Eatonra. Az eatoni kollégium kápolnája  kiemelkedett a többi épület közül. Gyönyörűszép!

Miután kigyönyörködtem magam, bevettem magam az épületbe. Legnagyobb bánatomra nem lehetett odabent fényképezni.

Elsőnek Mária királynő Babaházát néztem meg. Ez egy miniatűr palota. De nem akármilyen ám, merthogy minden "igazi" benne: van folyóvíz és áram, a könyvtárban "igazi" könyvek vannak, mi több még a hozzátartozó kertet is valami neves kertépítő tervezte. Nagyon kis helyes.

Ezek után már maga a palota következett. Nem fogom tudni felsorolni az összes szobát, csak azokat említem meg, amik valamiért igazán megragadták a figyelmemet. A Nagy lépcsőházban fegyverek sorakoztak a falakon és két páncélos lovag fogadta a látogatókat. A Nagy előcsarnokban ismét mindenütt fegyverek (kardok, puskák, pisztolyok) voltak mindenféle elrendezésben. A következő terem a Waterloo terem. Elképesztően hatalmas, a mennyezete csodaszép. A padlót szőnyeg borítja - 2 tonnát nyom. Amikor volt az 1992-es tűz, akkor 50 katona kellett ahhoz, hogy kivonszolják innen. Láttam a tróntermet, gyönyörű királykék szőnyeg borítja, a végében pedig ott áll a trón. A Nagy fogadóteremben egy akkora malachit urna állt, mint amekkora én vagyok. Itt a falakon aranyozott díszítés volt. Gyönyörű volt. A szobák többségében faliszőnyegek díszítették a falakat - egyik szebb, mint a másik. A Szent György csarnok elképesztően hosszú, az udvarfelé ablakokkal, a vele szemben lévő falon pedig a legnevezetesebb angol uralkodók festményei díszelegtek. A mennyezet csodás gótikus. Innen nyílik Viktória királynő kápolnája. Az 1992-es tűz itt keletkezett, és innen terjedt mindenfelé. Ezt a kápolnát nem építették vissza az eredeti formájában, csak az összes többi helyiséget. Ahhoz képest egyébként meglehetősen szerencsések voltak, az összes értékes festményt, szőnyeget sikerült megmenteni a lángoktól. Az egykori kápolna egyik falán egy márványtábla áll, amely a tűzről emlékezik meg.

Igazából nem is tudom felsorolni, hány szobát láttam. Nem szeretem, amikor nem lehet fényképezni, mert így csak egy nagy kavalkád marad meg bennem a látottakról. Vettem ugyan egy könyvet a kastélyról, de ez nem ugyanaz. Ebben sem szerepel minden helyiség, ráadásul nem biztos, hogy én csak azt fényképeztem volna le, amit a könyvbe beleraktak.

Miután végignéztem mindent a Kerek-torony hátsó oldalán hagytam el a palotát, pontosan szemben azzal a Szent György kapuval, amin a látogatók nem léphetnek be. Innen is meg lehetett szemlélni a zárt udvart.

Miután elhagytam a palotát, lesétáltam az alsó udvarba. Itt gyakorlatilag egyetlen látnivaló van a Szent György kápolna.

Szent György kápolna

Mesésen szép az épület mind kívülről, mind belülről. Rengeteg látnivaló van odabent. Sok angol uralkodó ide van eltemetve (többek között VIII. Henrik, I. Károly, VI. György), de itt van III. Napóleon fiának is a síremléke, aki 1879-ben a zulu háború során halt meg. (Ez teljesen új információ volt a számomra, nem tudtam, hogy ide temették.) A kórus meseszép, az oltár felett található Tudor ablakok elképesztően gyönyörűek (VIII. Henrik készíttette). A kerengőt éppen tatarozták, szóval azt nem lehetett megnézni. Meg lehetett viszont csodálni az Albert kápolnát, ahol Viktória királynő férje nyugszik. A kápolna minden négyzetcentiméternyi területe agyon van díszítve. 

Az alsó udvarban más látnivaló nem igen van csak a VIII. Henrik kapu, amin át az ember visszajut a városba.

Az épületkomplexum egyik, város felé néző oldala.

Természetesen körbenéztem a városkában is. Nagyon kis helyes! Találtam egy kis templomot, szokás szerint egyetlen derékszöggel és vízszintessel sem rendelkező házat, rengeteg üzletet, hömpölygő tömeget a fő utcán.

Ismét egy "összetákolt" ház

Szintén a fő utcán volt egy utcai művész, aki homokból készített szobrot. Hihetetlenül élethű volt a kutyusokról készített alkotása!

A homokból készített kutyusok.

Megmondom őszintén, először azt hittem, hogy kiskutyákat árul, mert messziről teljesen úgy nézett ki, mintha egy igazi anyakutyus lenni a kölykökkel. Csak amikor egészen közel mentem, akkor láttam, hogy homokból készült az egész.

Miután átbolyongtam a várost, kimentem a Temze partjára, és egy padon ülve elfogyasztottam az ebédemet. Irtó nyugis volt minden. A csónakkikötőben, ahonnan a sétahajók indultak, több volt a hattyú, mint a csónak. Életemben ennyi hattyút egy kupacban nem láttam.

A hídon átsétálva már Eatonban voltam. Ez is egy nagyon helyes kis városka.

Eaton egyik régi épülete

Célirányosan a kollégium felé vettem az irányt. Az épület meseszép, látogatható, kivéve aznap, amikor ott jártam. Akkor valamiért zárva volt. Ez azt jelentette, hogy sem a belső udvarokat nem nézhettem meg, sem pedig a windsori palota teraszáról megcsodált kápolnát. Eléggé elszomorító helyzet volt, hogy ott állok egy csodaszép épület kapujában, aztán nem jutok be. "Bánatomban" csavarogtam még egyet a városkában. Igazából mérhetetlenül csendes volt minden. Gondolom, hétközben, amikor tanítás van, akkor sokkal nagyobb a nyüzsgés.

Miután itt is megnéztem mindent, amit lehetett, visszasétáltam Windsorba, a pályaudvarra. Pont az orrom előtt elment a vonat, szóval egy jó félórát kellett várnom a következőre. De változatlanul sütött a nap, így nem bántam.

Hurrá, péntek! Az idő megemberelte magát, már majdnem olyan, mintha tavasz lenne! Legalábbis nem 2, hanem 8 fok volt reggel. Viszont hetek óta nem esett, ami látszik is, mert kőkemény a föld. Azért a kutyának sikerült találnia egy pocsolyát - szerintem az ország egyetlen tócsáját - amibe természetesen bele kellett mennie és aztán persze meg volt sértődve, amikor hazaérve leslagoztam a praclijait.

Apuka reggel elújságolta, hogy hogyan ment előző este a gyerekkel a hírközlés, hogy nem a magánsuliba fog menni. Mint kiderült elpityeregte magát a kiscsajszi, de aztán megvigasztalódott, merthogy a barátnője is ugyanabba az állami suliba fog menni, amit a szülők választottak. Na, ennek örülök, hogy nem volt annyira elkenődve. Aztán később, amikor a nagyobbik lejött reggelizni, tovább beszélgettünk, hogy miért jó még ez a suli a kicsinek, így volt alkalmam megkérdezni apukától, hogy mennyire érint engem ez a változás. Mondta, hogy ne aggódjak, még évekig szükség lesz rám, hiszen a lányoknak sok a szünet, nem akarják őket állandóan táborokba küldeni, a kicsi valószínűleg folytatja a sportolást (netballt, ami a kosárlabdához hasonló, de más szabályokkal játszák), ami azt jelenti, hogy vinni, hozni kell őt, valakinek főzni kell rájuk, elképzelhető, hogy több különóra lesz, ami megint azt jelenti, hogy vinni kell őket valahova, majd onnan haza. Na, ettől a hírtől kicsit megnyugodtam, ezek szerint nem kell mostanában munkát keresnem. Most egyébként is eléggé macerás lenne a váltás, mert a vírus miatt eléggé korlátozottak a lehetőségek.

A nap egyébként a szokásos menetben zajlott és olyan 4 óra magasságában sikerült mindennel végeznem, így feljöttem. Jó volt végezni a hétre.

St. Albans Londontól északra található település, ami már a rómaiak idejében lakott volt. A vonatok a St. Pancras nevezetű állomásról indulnak, amely London északi részén található. Elképesztő méretű az épület, több szinten találhatók a peronok és a vonatok nem csak Londontól északra lévő településekre mennek, hanem pl. a Eurostar vonatai innen indulnak Párizsba. Egy újabb vonattársasággal ismerkedtem meg, amellyel végül eljutottam St. Albans-ba. Azt hiszem, ez volt a negyedik vagy ötödik vonattársaság, amivel eddig sikerült utaznom. (Már gondolkoztam azon, hogy összeírom, hogy összesen hány vonattársaság található a szigeten.)

Az állomástól egy kellemes, széles és nagyon kis hangulatos utcán jutottam el a belvárosba, ahol szombat révén éppen vásár volt. A fő utcán mozdulni nem lehetett a sok árustól. Szó szerint mindent árultak: viaszosvászon-terítők, indiai füstölők, konyhai eszközök, friss zöldség/gyümölcs, sálak, mobiltelefonok... Elképesztő kavalkád volt, ami elől igyekeztem meglógni. Az utcán végigballagva felkapaszkodtam egy kis dombra, amelynek tetején egy templom állt. Kívülről ígéretesebb volt, mint belülről. Utána visszamentem a vásári kavalkádba, majd átvágtam magam rajta a másik irányba.

Girbe-gurba utcácskákba és házakba botlottam. Ismét elméláztam azon, hogy ha annak idején fel tudtak húzni egy várat, amely a mérnöki pontosság mintaképe, akkor hogy a bánatban nem tudtak megépíteni egy egyszerű házat úgy, hogy annak legalább egy függőleges fala legyen, amely legalább egy másik fallal derékszöget zárjon be. Nem, itt is, mint eddig számos helyen, időnként kifelé dőltek a falak.

A utcácska egy kis térbe torkollt, ahol az óratorony állt.

Az óratorony

Az ajtón szerintem csak a 150 centinél alacsonyabbaknak nem kell meghajolniuk ahhoz, hogy ne verjék szét a fejüket a szemöldökfán. A jegyet egy idős pár árulta. A hölgy adta a  jegyet, az úr egy kicsit megszemlélt, majd kijelentette, hogy nem lesz gond. Nem igazán értettem a megjegyzését, de aztán megmagyarázta, hogy nagyon szűk lépcső vezet fel a toronyba.

Hát szűkebb volt, mint amit vártam, és a hátitáskámmal szépen karistoltam a falat. Mindjárt az első forduló után arra gondoltam, hogy lehet, hogy az idős párnak egy mércét kellene odalent tartania. Valami olyasmit, mint amivel a vidámparkokban megmérik, hogy a gyerkőc elég magas-e ahhoz, hogy beüljön az ilyen-olyan járművekbe. Csak jelen esetben nem magasságot, hanem szélességet kellene mérni, és aki kb. 40-50 centinél szélesebb, az ne is álmodjon a toronyba menetelről, mert tutira be fog szorulni a csigalépcsőn.

Felfelé menet megnéztem az óraszerkezetet a hozzátartozó haranggal egyetemben. A tetőre felérve szépen rá lehetett látni a városra. Az egyik irányban az az utca húzódott, amelyen a vásárosok bódéi álltak a végén a korábban megtekintett templommal.

Az óratoronyból a város főutcája a vásárosok bódéival.

A másik irányban a városra lehetett rálátni, távolban az állomással, a harmadik irányban mezők és valahol a fák mögött megbújva ott volt Old Gorhambury, egy I. Erzsébet-kori romkastély, szemben velem pedig ott volt a katedrális. Nagyon szép, alapvetően román, de gótikával kiegészített épület.

A katedrális épülete az óratoronyból

Lemásztam a toronyból, az idős házaspárral megosztottam a szélességre vonatkozó ötletemet, amin jót mosolyogtak, majd átvágtam az óratorony előtti kis téren, keresztülmentem egy kapun, és máris a katedrális kertjében találtam magam. Érdekes volt, ahogy a stílusok összekeveredtek az épületen. Az apszis totál gótika volt, nem is lehetett volna szebb, de a tornyot meghagyták román stílusban.

Egy oldalsó kapun jutottam be az épületbe, és szinte rögtön a torony alatt találtam magam. A mennyezetet restaurálták már, az eredeti fakazettából egyet megőriztek és ki is állítottak a templom egy másik zugában. Az oltár gótikus kőből faragott szobrai, oszlopai lenyűgözőek voltak. Előtte a padlózatot színes, eredeti csempe borította. Az oltár mögött található Saint Albannak a díszes ereklyetartója. Emögött a 14. században épített Hölgy kápolna. Gyönyörű, színes üvegablakok, rózsaablakok - meseszép! Egy ott dolgozó idegenvezető hölgy felhomályosított, hogy egykor az ablakok körül található kis kőszobrok körül aranyozott díszítés volt, és maguk a kis szobrok festettek voltak. Elképzeltem, ahogy a színes üvegablakokon beáramló fény visszatükröződik az aranyozáson, amely megvilágítja a színes szobrocskákat. Meseszép látvány lehetett! Azért még így, festetlenül is (merthogy a festék, aranyozás eltűnt már) nagyon szép volt.

Továbbhaladva néhány korábbi apát sírkövébe botlottam (némelyikbe szó szerint, merthogy a járófelület közepén volt), majd egy hatalmas rózsaablakra bukkantam. Szerintem én még életemben nem láttam ekkorát. Mint kiderült, 1989-ben készült és Diana hercegnő avatta fel. 

A kórus faragott padjai és a hatalmas orgona az 1800-as években készült. Az orgona alatt ott található St. Alban szobra. Az orgona alatti ajtón áthaladva a főhajóban találtam magam. Igen érdekesen néz ki, mert a fele gótikus, a másik fele román stílusú. Ugyanígy a két oldalhajó is felemás: az egyikben gyönyörű gótikus boltívek találhatóak, a másikban szigorúan tömzsi román oszlopok. Egy-két helyen az oszlopokon és a falakon lehet látni az eredeti középkori festmények maradványait.

Középkori freskó maradvány az egyik oszlopon.

Ami nekem nem igazán tetszett, hogy a kórus főhajó felőli oldalán egy modern oltárt hoztak létre. Annyira elüt az egész épülettől és annyira rémesen rusnya, hogy még fotót sem készítettem róla.

A főkapun kilépve zuhogó eső fogadott. Hát nem örültem neki, de mivel mindenre felkészültem, előkaptam az új esőkabátomat: hatalmas poncsó típusú, ami alá kényelmesen elfér a hátizsákom, tehát az sem ázik be, leér a térdemig, viszont elég mókásan mutatok benne. De nem számít, a lényeg, hogy nem ázom benne. Tesztelhettem az új, állítólagosan vízhatlan túracsukámat is: nem ázott be, pedig az eső rendesen rákezdett!

A katedrális főbejárata

A katedrálissal szemben egy régi iskola áll, valószínűleg a katedrálishoz tartozhatott valamikor. Mellette áll a katedrális egyetlen megmaradt várkapuja. Igen impozáns példány. Ezután egy kanyargós, hangulatos utcán tocsogtam végig a zuhogó esőben.

Egy a sok kidőlt falú házból.

Nagyon kedves házak sorakoztak egymás mellett, az egyikük ajtajában tejesüvegek sorakoztak. 

Az utca végében egy park húzódott, amelyben több római kori emlék található, illetve egy múzeumot is berendeztek a római tárgyakkal. Volt itt mindenféle használati tárgy, mozaikok, de ami igazán tetszett, hogy sikerült találniuk néhány eredeti belső házfestést. Élénk színekben pompáztak a rómaiak házai, amik nekem sokkal jobban tetszettek, mint a mai teljesen sápatag brit házbelsők.

A múzeum közelében található egy római színház romja is, oda is elzarándokoltam.

A római színház maradványai

Hát elég nagy képzelőerő kell ahhoz, hogy az ember felfedezze a színház épületének egyes elemeit a különböző buckákban, de azért érdekes volt.

És akkor itt nagy döntés előtt álltam, merthogy innen lehetett megközelíteni Old Gorhambury romjait. Az eső elállt, a nap is ki-kisütött, viszont elég nyomasztó felhők is jöttek-mentek. A színházi belépőt áruló jóember (aki nagyon kedvesen rámnézett, és diáknak titulálva az olcsóbb jegyet adta nekem) elmondta, hogy nincs nagyon messze a rom, "csak" 2 mérföld (utólag átszámoltam, 3,2 km...). Nem igazán akartam elázni, ugyanakkor kíváncsi is voltam a romokra...

Nekivágtam. Nagyon szép, hatalmas fákkal szegélyezett úton haladtam végig. Az út mellett legelők voltak: birkák, hatalmas szarvú marhák legelésztek rajtuk. Az előbbiek rém bután bámultak rám és orrfacsaróan büdösek voltak, az utóbbiak unottan rágták a füvet, szó szerint fülük botját sem mozgatták, ahogy elballagtam mellettük. Találkoztam néhány kóbor mókussal is.

Aztán egy nem éppen kellemes kaptató következett, amelynek tetején megtaláltam Gorhambury kastélyát. Na, nem a régit, hanem az újat. Hétközben látogatható is, mivel azonban aznap szombat volt, egy meglehetősen nagy táblát raktak ki, hogy zárva van. Azért a lombok között beleskelődtem, egy klasszicista stílusú meglehetősen nagy épület bújt meg mögöttük. Az új épület mellett elballagva a gazdasági épületek következtek, melyeket láthatatlan kutyák őriztek. Egyetlen egyet sem láttam, viszont ők meghallhattak engem, mert éktelen ugatásba kezdtek. Aztán ez is eltűnt, és már kezdtem úgy érezni, hogy soha nem fogom megtalálni a romokat. Elővettem a gps-t is, ami szerint az orrom előtt kellett (volna) lenniük. Amikor aztán már azon gondolkodtam, hogy visszafordulok, egy kanyar után végre megláttam a romokat. Egy kedves kis ligetben állnak. Gyakorlatilag a főépület főbejárata, és ahhoz kapcsolódva néhány falrészlet maradt csak meg belőle.

Old Gorhambury romjai

Miközben fotóztam egy sas vijjogva keringett a fejem felett. Sajnos lefényképezni nem tudtam. Lehet, hogy a közelben volt a fészke, mert csak akkor kezdett el keringeni felettem, amikor megérkeztem, addig nem hallottam őt. A kb. 5-10 percig tartó fotózás után sarkon fordultam, és visszaballagtam a római színház romjaihoz. A láthatatlan kutyák ismét megugattak, az új kastélyból most sem láttam többet, a marhák ugyanolyan unottan rágták a füvet, a birkák talán még büdösebbek voltak. Viszont nagyon szépen látszott a távolban a katedrálisnak a tornya, és felfedeztem az óratornyot is. Szinte abban a pillanatban, hogy megérkeztem vissza a római színházhoz, ismét rákezdett az eső. Pedig még körbe akartam nézni a római emlékekkel teletűzdelt parkban is, de annyira reménytelenül zuhogott, hogy ezt inkább kihagytam.

Az eső elől bemenekültem inkább egy kajáldába, ahol magamba tömtem egy kiadós tortillát. Mire kivégeztem, az eső ismét elállt, de láthatóan átmenetileg, szóval becéloztam az állomást. 

Egy kellemesen szórakoztató krimi. A történet jól felépített, néhány csavarral megtűzdelve. A főszereplők szerethetők és nagyon emberiek. 

Kicsit féltem attól, hogy ha egy régész és egy nyomozó összekerül, akkor egy kicsit olyan hangulata lesz a történetnek, mintha Dr. Csont angol verzióját olvasnám. De szerencsére nem így történt. A két főszereplő itt is nagyon különbözik egymástól, mint a Dr. Csontban, de a régész talán nem annyira kocka, mint sorozatban. Szakmájában profi, de a hétköznapi életben néha nekem kicsit elveszettnek tűnik. A legjobb barátnőjét viszont nem szerettem és nekem egy kicsit üres a karaktere ahhoz képest, hogy ő is egyetemi oktató.

A történet kellemesen folyik, pont annyi izgalommal megtűzdelve, hogy ne rakja le túl gyakran az ember. A csavarok is tetszettek, mert nem voltak annyira kiszámíthatók. A romantikus szál... Hát az egy kicsit sántított nekem, de majd meglátjuk, hogy mi lesz ebből, hiszen ez volt a sorozat első kötete.  

Már megint iszony hideg volt reggel! 2 fok volt. Erősen gondolkozom, hogy a kesztyűmet is visszaveszem, mert teljesen szétfagy a kezem. Ma összefutottam egy öregúrral az erdőben. Tavaly még két kutyája volt, de aztán év elején, hogy az öregebbik meghalt, így most csak eggyel jár ki. Örültem, hogy láttam, mert egy szimpi kisöreg, ezek szerint neki sincs semmi baja. Viszont rövidnadrágban, rövidujjú pólóban és egy mellénykében sétált. Én meg basszus a télikabátomban vacogtam és mint mondtam, gondolkodom a kesztyűn! Én aláírom, hogy iszony fázós vagyok, de azért ne mondja nekem senki, hogy 2 fokban a rövid nadrág normális dolog!

Ma megjött a gyerkőc sulijából az emil a részletekről, hogy hogyan is fognak visszatérni a suliba. Kisebb csoportokba fogják osztani a gyerkőcöket, ezeket bubble-nak hívják. Az órarend fog változni és valószínűleg olyan tanárok is fogják őket tanítani, akik korábban nem. (Gondolom, a több csoport miatt egy-egy tantárgyból az adott szaktanárok osztják fel egymás között a gyerkőcöket.) Az iskola biztosított minket, hogy vigyázni fognak, hogy a gyerkőcök játék közben is megtartsák egymás között a kellő távolságot (na, erre azért kíváncsi leszek!), illetve az iskola gyakrabban és alaposabban lesz takarítva és oda fognak figyelni arra, hogy a gyerkőcök is normálisan mossanak kezet. Hát meglátjuk. 

Közben apuka elmondta, hogy meghozták a döntést, a gyerek nem fog a magánsuliba menni. A kis barátnője anyukája tanár és az ő gyerkőce is a magánsuliba ment volna, de megváltoztatta a döntését és inkább az állami iskolába küldi a gyereket. Szerinte az a suli is nagyon jó, és az utóbbi időben ez a magánsuli nem igazán hozza azt az eredményt, mint korábban. Apuka hozzátette, hogy anyuka nem boldog a dologtól, merthogy nem adnak meg mindent a gyereknek, de én erre azt mondtam, hogy a gyereknek mindig szüksége lesz segítségre, és a magánsulin megspórolt pénzen fogadhatnak mellé magántanárt, aki viszont sokkal hatékonyabb lesz vele, mint a suli. Ma este fogják megmondani a gyerkőcnek a hírt. Kíváncsi vagyok, hogy fogja fogadni.

Apuka azt is elmondta, hogy ez a suli azért is jó lesz, hogy akkor a két gyerek együtt mehet suliba, együtt jöhet haza stb. Itt azért felmerült bennem, hogy na, akkor vajon meddig fogok kelleni? Mindenesetre ma kerestem német tanárt. Kettő szimpatikus volt, az egyiknek írtam is egy emilt. Meglátjuk.