St. Albans Londontól északra található település, ami már a rómaiak idejében lakott volt. A vonatok a St. Pancras nevezetű állomásról indulnak, amely London északi részén található. Elképesztő méretű az épület, több szinten találhatók a peronok és a vonatok nem csak Londontól északra lévő településekre mennek, hanem pl. a Eurostar vonatai innen indulnak Párizsba. Egy újabb vonattársasággal ismerkedtem meg, amellyel végül eljutottam St. Albans-ba. Azt hiszem, ez volt a negyedik vagy ötödik vonattársaság, amivel eddig sikerült utaznom. (Már gondolkoztam azon, hogy összeírom, hogy összesen hány vonattársaság található a szigeten.)

Az állomástól egy kellemes, széles és nagyon kis hangulatos utcán jutottam el a belvárosba, ahol szombat révén éppen vásár volt. A fő utcán mozdulni nem lehetett a sok árustól. Szó szerint mindent árultak: viaszosvászon-terítők, indiai füstölők, konyhai eszközök, friss zöldség/gyümölcs, sálak, mobiltelefonok... Elképesztő kavalkád volt, ami elől igyekeztem meglógni. Az utcán végigballagva felkapaszkodtam egy kis dombra, amelynek tetején egy templom állt. Kívülről ígéretesebb volt, mint belülről. Utána visszamentem a vásári kavalkádba, majd átvágtam magam rajta a másik irányba.

Girbe-gurba utcácskákba és házakba botlottam. Ismét elméláztam azon, hogy ha annak idején fel tudtak húzni egy várat, amely a mérnöki pontosság mintaképe, akkor hogy a bánatban nem tudtak megépíteni egy egyszerű házat úgy, hogy annak legalább egy függőleges fala legyen, amely legalább egy másik fallal derékszöget zárjon be. Nem, itt is, mint eddig számos helyen, időnként kifelé dőltek a falak.

A utcácska egy kis térbe torkollt, ahol az óratorony állt.

Az óratorony

Az ajtón szerintem csak a 150 centinél alacsonyabbaknak nem kell meghajolniuk ahhoz, hogy ne verjék szét a fejüket a szemöldökfán. A jegyet egy idős pár árulta. A hölgy adta a  jegyet, az úr egy kicsit megszemlélt, majd kijelentette, hogy nem lesz gond. Nem igazán értettem a megjegyzését, de aztán megmagyarázta, hogy nagyon szűk lépcső vezet fel a toronyba.

Hát szűkebb volt, mint amit vártam, és a hátitáskámmal szépen karistoltam a falat. Mindjárt az első forduló után arra gondoltam, hogy lehet, hogy az idős párnak egy mércét kellene odalent tartania. Valami olyasmit, mint amivel a vidámparkokban megmérik, hogy a gyerkőc elég magas-e ahhoz, hogy beüljön az ilyen-olyan járművekbe. Csak jelen esetben nem magasságot, hanem szélességet kellene mérni, és aki kb. 40-50 centinél szélesebb, az ne is álmodjon a toronyba menetelről, mert tutira be fog szorulni a csigalépcsőn.

Felfelé menet megnéztem az óraszerkezetet a hozzátartozó haranggal egyetemben. A tetőre felérve szépen rá lehetett látni a városra. Az egyik irányban az az utca húzódott, amelyen a vásárosok bódéi álltak a végén a korábban megtekintett templommal.

Az óratoronyból a város főutcája a vásárosok bódéival.

A másik irányban a városra lehetett rálátni, távolban az állomással, a harmadik irányban mezők és valahol a fák mögött megbújva ott volt Old Gorhambury, egy I. Erzsébet-kori romkastély, szemben velem pedig ott volt a katedrális. Nagyon szép, alapvetően román, de gótikával kiegészített épület.

A katedrális épülete az óratoronyból

Lemásztam a toronyból, az idős házaspárral megosztottam a szélességre vonatkozó ötletemet, amin jót mosolyogtak, majd átvágtam az óratorony előtti kis téren, keresztülmentem egy kapun, és máris a katedrális kertjében találtam magam. Érdekes volt, ahogy a stílusok összekeveredtek az épületen. Az apszis totál gótika volt, nem is lehetett volna szebb, de a tornyot meghagyták román stílusban.

Egy oldalsó kapun jutottam be az épületbe, és szinte rögtön a torony alatt találtam magam. A mennyezetet restaurálták már, az eredeti fakazettából egyet megőriztek és ki is állítottak a templom egy másik zugában. Az oltár gótikus kőből faragott szobrai, oszlopai lenyűgözőek voltak. Előtte a padlózatot színes, eredeti csempe borította. Az oltár mögött található Saint Albannak a díszes ereklyetartója. Emögött a 14. században épített Hölgy kápolna. Gyönyörű, színes üvegablakok, rózsaablakok - meseszép! Egy ott dolgozó idegenvezető hölgy felhomályosított, hogy egykor az ablakok körül található kis kőszobrok körül aranyozott díszítés volt, és maguk a kis szobrok festettek voltak. Elképzeltem, ahogy a színes üvegablakokon beáramló fény visszatükröződik az aranyozáson, amely megvilágítja a színes szobrocskákat. Meseszép látvány lehetett! Azért még így, festetlenül is (merthogy a festék, aranyozás eltűnt már) nagyon szép volt.

Továbbhaladva néhány korábbi apát sírkövébe botlottam (némelyikbe szó szerint, merthogy a járófelület közepén volt), majd egy hatalmas rózsaablakra bukkantam. Szerintem én még életemben nem láttam ekkorát. Mint kiderült, 1989-ben készült és Diana hercegnő avatta fel. 

A kórus faragott padjai és a hatalmas orgona az 1800-as években készült. Az orgona alatt ott található St. Alban szobra. Az orgona alatti ajtón áthaladva a főhajóban találtam magam. Igen érdekesen néz ki, mert a fele gótikus, a másik fele román stílusú. Ugyanígy a két oldalhajó is felemás: az egyikben gyönyörű gótikus boltívek találhatóak, a másikban szigorúan tömzsi román oszlopok. Egy-két helyen az oszlopokon és a falakon lehet látni az eredeti középkori festmények maradványait.

Középkori freskó maradvány az egyik oszlopon.

Ami nekem nem igazán tetszett, hogy a kórus főhajó felőli oldalán egy modern oltárt hoztak létre. Annyira elüt az egész épülettől és annyira rémesen rusnya, hogy még fotót sem készítettem róla.

A főkapun kilépve zuhogó eső fogadott. Hát nem örültem neki, de mivel mindenre felkészültem, előkaptam az új esőkabátomat: hatalmas poncsó típusú, ami alá kényelmesen elfér a hátizsákom, tehát az sem ázik be, leér a térdemig, viszont elég mókásan mutatok benne. De nem számít, a lényeg, hogy nem ázom benne. Tesztelhettem az új, állítólagosan vízhatlan túracsukámat is: nem ázott be, pedig az eső rendesen rákezdett!

A katedrális főbejárata

A katedrálissal szemben egy régi iskola áll, valószínűleg a katedrálishoz tartozhatott valamikor. Mellette áll a katedrális egyetlen megmaradt várkapuja. Igen impozáns példány. Ezután egy kanyargós, hangulatos utcán tocsogtam végig a zuhogó esőben.

Egy a sok kidőlt falú házból.

Nagyon kedves házak sorakoztak egymás mellett, az egyikük ajtajában tejesüvegek sorakoztak. 

Az utca végében egy park húzódott, amelyben több római kori emlék található, illetve egy múzeumot is berendeztek a római tárgyakkal. Volt itt mindenféle használati tárgy, mozaikok, de ami igazán tetszett, hogy sikerült találniuk néhány eredeti belső házfestést. Élénk színekben pompáztak a rómaiak házai, amik nekem sokkal jobban tetszettek, mint a mai teljesen sápatag brit házbelsők.

A múzeum közelében található egy római színház romja is, oda is elzarándokoltam.

A római színház maradványai

Hát elég nagy képzelőerő kell ahhoz, hogy az ember felfedezze a színház épületének egyes elemeit a különböző buckákban, de azért érdekes volt.

És akkor itt nagy döntés előtt álltam, merthogy innen lehetett megközelíteni Old Gorhambury romjait. Az eső elállt, a nap is ki-kisütött, viszont elég nyomasztó felhők is jöttek-mentek. A színházi belépőt áruló jóember (aki nagyon kedvesen rámnézett, és diáknak titulálva az olcsóbb jegyet adta nekem) elmondta, hogy nincs nagyon messze a rom, "csak" 2 mérföld (utólag átszámoltam, 3,2 km...). Nem igazán akartam elázni, ugyanakkor kíváncsi is voltam a romokra...

Nekivágtam. Nagyon szép, hatalmas fákkal szegélyezett úton haladtam végig. Az út mellett legelők voltak: birkák, hatalmas szarvú marhák legelésztek rajtuk. Az előbbiek rém bután bámultak rám és orrfacsaróan büdösek voltak, az utóbbiak unottan rágták a füvet, szó szerint fülük botját sem mozgatták, ahogy elballagtam mellettük. Találkoztam néhány kóbor mókussal is.

Aztán egy nem éppen kellemes kaptató következett, amelynek tetején megtaláltam Gorhambury kastélyát. Na, nem a régit, hanem az újat. Hétközben látogatható is, mivel azonban aznap szombat volt, egy meglehetősen nagy táblát raktak ki, hogy zárva van. Azért a lombok között beleskelődtem, egy klasszicista stílusú meglehetősen nagy épület bújt meg mögöttük. Az új épület mellett elballagva a gazdasági épületek következtek, melyeket láthatatlan kutyák őriztek. Egyetlen egyet sem láttam, viszont ők meghallhattak engem, mert éktelen ugatásba kezdtek. Aztán ez is eltűnt, és már kezdtem úgy érezni, hogy soha nem fogom megtalálni a romokat. Elővettem a gps-t is, ami szerint az orrom előtt kellett (volna) lenniük. Amikor aztán már azon gondolkodtam, hogy visszafordulok, egy kanyar után végre megláttam a romokat. Egy kedves kis ligetben állnak. Gyakorlatilag a főépület főbejárata, és ahhoz kapcsolódva néhány falrészlet maradt csak meg belőle.

Old Gorhambury romjai

Miközben fotóztam egy sas vijjogva keringett a fejem felett. Sajnos lefényképezni nem tudtam. Lehet, hogy a közelben volt a fészke, mert csak akkor kezdett el keringeni felettem, amikor megérkeztem, addig nem hallottam őt. A kb. 5-10 percig tartó fotózás után sarkon fordultam, és visszaballagtam a római színház romjaihoz. A láthatatlan kutyák ismét megugattak, az új kastélyból most sem láttam többet, a marhák ugyanolyan unottan rágták a füvet, a birkák talán még büdösebbek voltak. Viszont nagyon szépen látszott a távolban a katedrálisnak a tornya, és felfedeztem az óratornyot is. Szinte abban a pillanatban, hogy megérkeztem vissza a római színházhoz, ismét rákezdett az eső. Pedig még körbe akartam nézni a római emlékekkel teletűzdelt parkban is, de annyira reménytelenül zuhogott, hogy ezt inkább kihagytam.

Az eső elől bemenekültem inkább egy kajáldába, ahol magamba tömtem egy kiadós tortillát. Mire kivégeztem, az eső ismét elállt, de láthatóan átmenetileg, szóval becéloztam az állomást.