Hajnalban keltem, merthogy repültem Shirázba. Kitaxiztam egy másik reptérre, mint amire érkeztem. Ugyanis a belföldi járatok nem ugyanarról a reptérről indulnak, mint ahová a nemzetközi gépek érkeznek. Előtte még felhívták a figyelmemet arra, hogy figyeljek, mert a férfiak és a nők nem ugyanazon a kapun mehetnek be. Ennek borzasztó egyszerű oka van: a biztonsági kapuknál a nőket csak nő vizsgálhatja át.
A repülőgép egy orosz jószág volt, látszott rajta, hogy nem egy mai darab, mi több iszony hangos is volt, de nem volt vele semmi gond. Kb. másfélóra volt az út Shirázba. Az elegáns légikisasszonyok kicsit murisan néztek ki, mivelhogy természetesen mindnek volt kendő a fején, aminek a tetejére volt rábiggyesztve az a jellegzetes légikisasszonyos kalapocska.
Sajnos Shirázban elég siralmas idő fogadott. Esett az eső és elég hűvös is volt. A repülőtéren várt az idegenvezető, akit az ismerős fogadott fel. Leilának hívták, kedves teremtés volt és nagyon szépen beszélt angolul (irodalmat tanult a helyi egyetemen, ahová a férje is járt). Miután kölcsönösen üdvözöltük egymást, elmondta, hogy egy sofőrös autó vár ránk a repülőtér előtt, elvisznek a szállásra és aztán, ha nekem is megfelel, indulhat a városnézés. Naná, hogy megfelelt! Tehát először a hotelbe mentünk, ami bent volt a városközpontban, ennek ellenére nagyon kis nyugis volt. Elfoglaltam a szobát, otthagytam a motyómat, aztán már indultunk is csavarogni.
Megnéztünk egy erődöt (Karim Khan Citadella), aztán egy hagyományos történelmi házat (Narenjestan-e Gvaham), amely két részre volt osztva: egyik a férfiaké (ez volt a díszesebb), a másik pedig a nőké (ez kisebb és kevésbé díszes) volt. Mindkét épülethez nagyon szép kert tartozott és mindkét épületben volt egy-egy "tükrös szoba" is. (Nem annyira szépek, mint amit Teheránban láttam.) Bóklásztunk egy kicsit a városban is. Útközben Leila sokat mesélt. Például felhívta a figyelmemet arra, hogy minden ház kapuján kétféle kopogtató van. Az egyik a férfi, a másik a női látogatók számára készült. A látogató a nemének megfelelő kopogtatót használja, és mivel másképp hangzik a kopogtatás, így a háziak tudják, hogy férfi vagy női vendégük érkezett. Ez azért fontos, mert a nők csak a férjük, a fiútestvérük, illetve az apósok jelenlétében lehetnek fedetlen fejjel, egyébként szigorúan kendőt kell viselniük.

Kopogtatók

Aztán láttam több perzsa költő síremlékét is. A híresebb költőiknek egész kis parkot, abban pedig csinos kis síremléket állítanak, és rendszeresen elzarándokolnak hozzájuk. Aztán megnéztünk egy királyi palotát (Afif-Abad Garden), ami ma katonai múzeum. A palota kertjében volt egy teaház, ahova benéztünk. Gyönyörű volt! Leültünk az egyik kis beugróba körbenézni, amikor egy család éppen menni készült. Az anyuka odament Leilához, és megkérdezte tőle, hogy beszélhetne-e velem (később megtudtam, hogy ez így illendő, merthogy Leila vendégének számítottam, ezért tőle kellett engedélyt kérni, hogy szóba elegyedhessen velem.) Nagyon aranyosak voltak! Az egész család odatelepült körénk, és kérdezgetni kezdtek, hogy honnan jöttem, hogy tetszik Irán stb. Mondtam, hogy minden gyönyörű, viszont a kendő viselése nagyon fura a számomra, mert soha nem szoktam hordani semmiféle fejfedőt, de tudom, hogy a vallásuk szerint ezt illik viselni, és tiszteletben tartom ezt. A hölgy megköszönte.

A teaház belseje

Miután a család elköszönt, mi is továbbálltunk, egy mecset volt a következő célunk. Amikor beléptünk az udvarba, akkor Leila mondta, hogy valakinek a temetési szertartása van, de ne zavarjon. Ilyen szertartás többször is van, először amikor meghal az illető, aztán x nappal a halála után, majd megint x nappal a halála után. Levettük szépen a cipőnket (reméltem, hogy meg is fogom találni a látogatás után), aztán bementünk a női részbe, majd az egyetlen szabad helyre leültünk. Aztán csak néztem ki a fejemből. Az egész mecset ugyanis a szokásos tükrökkel volt kirakva, és zöld fénnyel világították meg. Valami hihetetlen volt, ahogy kinézett. Körölüttünk meg ott siránkoztak a nők. Leilától megkérdeztem, hogy nem zavarjuk őket? Azt mondta, á, dehogy, megszokták már hogy idehozza a túristákat. Fényképezhetek is, csak ne őket. Szóval körbefényképeztem az egész mecsetet. Aztán a siratóasszonyok osztogattak uzsonnáscsomagot, fagyit meg sütit. Én is kaptam egyet.

A mecset mennyezete az egyik csillárral

Aznapra ez volt az utolsó program, szóval utána Leiláék visszavittek a szállodába. Mivel éhes voltam, gondoltam, nézek valami harapnivalót. Végigsétáltam az utcán, és találtam egy helyet, ahol viszonylag sok helybéli vacsizott, és igen szimpatikus grillcsirkék sorakoztak nyársra fűzve a kirakatban. A pénztáros sráccal sikerült megértetni, hogy szeretnék egy egész csirkét. Mondta, hogy 60000 riál (kb. 1200 Ft). Kifizettem a csirkét, majd mutatták, hogy hátul a pultnál kapom meg. Természetesen az árban benne volt a zöldköret, és a hozzátartozó helyi kenyér (ilyen lepényszerű valami, nagyon fincsi). Megpróbáltam elmagyarázni a pultban lévő srácnak, hogy vágja ketté a csirkét, merthogy úgy csak jobban boldogulnék vele. Bólogattak, csomagoltak, aztán szépen visszaballagtam a szállásra. Levetkőztem, kicsomiztam a kaját, és csak egy fél csirkét találtam. Visszaöltözni nem volt kedvem, szóval legyintettem, hogy így jártam, és jóízűen eltűntettem a nagyon ízletes fél csirkét.