Nem tudom, hogy mi a könyv eredeti címe, mindenesetre az angol címtől meglehetősen eltér a magyar fordítás. (The Ice Child - A jég gyermek.)

Izgalmas, fordulatos volt, ahogy azt az ember elvárja az írónőtől. Mégis kezd egy picit sablonossá válni a történet felépítése. Szokás szerint van egy múltbeli esemény, amely hatással van a jelenre is. Aztán történik egy gyilkosság, a rendőrség nyomoz, aztán a főnyomozó háromgyerekes, könyvet író felesége élete kockáztatása árán is, megoldja az ügyet. A rendőrség szokás szerint bénázik, és gyakorlatilag az az egyetlen feladata, hogy amikor végre rájönnek a megoldásra, akkor megmentsék az addigra komoly bajba keveredett anyukát.

Már csak egy kötet van a sorozatból, szóval szerintem az írónő is rájött, hogy kezd kissé egysíkúvá válni a történetek felépítése. 

Ma nagyon csípős volt a reggel. Szerintem csak azért éreztem annak, mert kellemetlen szél fújt. Azért jót sétáltunk a kutyával. Nem is tudom, hogy mi lenne, ha erre az egy, másfél órára nem tudnék elszabadulni a házból. Annyira jó egy kicsit a család nélkül lenni, és a csendes, békés erdőben sétálni. Olyan hihetetlen csend és nyugalom van, annyira élvezem! 

Ma a gyereknek rövid napja volt, szóval igyekeztem addig a saját dolgaimmal foglalkozni, amíg ő "órán volt". Persze előtte még volt egy vitánk, merthogy spanyolból új szavakat vettek és mondtam, hogy azt a 14 szót még az óra előtt meg kellene tanulnia. Megszenvedtük mindketten, míg meggyőztem őt, de sikerült megtanulnia. Mi több, órán a múltkori szavakat tesztelte a tanár és vigyorogva mutatta, hogy mindent tudott! Legalább volt valami sikerélménye. Attól félek, hogy ez egyáltalán nem fogja azt jelenteni, hogy a következő alkalommal mindenféle vita nélkül fog nekiállni a szavak tanulásának.

Meglepő módon nem esett reggel. Mi több, még a nap is sütött, ami elég ritkán fordult elő abban az időben. Éppen ezért gondoltam arra, hogy elsétálok a múzeumba. Összesen két metrómegállóra van a pályaudvartól, az útvonaltervező szerint pedig kb. 40 perc gyaloglás. A múzeum felé menet útba esett az Eaton Square, ahol Vivien Leigh utolsó lakhelye volt. Erről az angolok nagyon rendesen meg is emlékeztek, az 54. számú házon ott van egy kék emléktábla.

Vivien Leigh utolsó otthonának bejárata.

A tér egyébként nagyon helyes, középen egy magánpark van, csak az itt lakók tudnak bemenni a kóddal ellátott kis kapuján. Az autók - nos, némelyik  ára többszöröse, mint az én lakásom, szóval látszott, hogy elég tehetős a környék (utóbb megtudtam a helyiektől, hogy ez London egyik legdrágább része). Szinte alighogy elhagytam a teret, beborult, aztán persze szokás szerint ömleni kezdett az eső némi szél kíséretében. Ennek következtében már nem volt annyira élvezetes a séta, pedig a környék nagyon tetszett.

A múzeum óriási és egy nem annyira tetszetős épületben található.

Hiába próbálkoztam, nem fért bele a teljes épület egy fényképbe

Valamikor az 1850-es években alapította Viktória királynő a férjével, Alberttel. Irgalmatlan mennyiségű anyaguk van, ugyanis nagyon sokan a múzeumnak adományozták/adományozzák a különféle gyűjteményüket.

A bejáratnál egy nagyon kedves hölgy felvilágosított, hogy mi mindent lehet itt látni, aztán kaptam egy térképet, ami szintenként (hat emelet van meg egy alagsor) elmagyarázza, hogy mit hol láthat az ember. A múzeumnak van egy belső udvara is - kimerészkedtem egy fotó erejéig, de aztán vissza is menekültem az épületbe az eső és a hideg szél elől.

A földszinten ázsiai és közel-keleti kiállítások voltak. A japán és a kínai kiállítás rém sablonos volt: üvegvitrinekben, olyan megvilágításban, hogy nem egyszer a visszatükröződő fény és tükörkép miatt élvezhetetlen volt a látvány. A közel-keleti részen többnyire törökországi dolgokat mutattak be: szőnyegek garmadával, néhány festett csempe, egy Korán. Hát itt sem rágtam le az izgalomtól a körmömet.

A következő termet nagyon ajánlották: Nehru-galéria, Indiáról. Amikor körbejártam, kerestem a folytatást, mert annyira semmilyen nem volt. Néhány molyette szőnyeg, egy-két ablakminta, aztán a brit gyarmati korból származó európai ruhák, bútorok. Rémségesen unalmas volt az egész!

Az itáliai reneszánsz részen mindenféle szobrok sorakoztak. Aztán a múzeum fehér falára felraktak egy reneszánsz kutat. Mit ne mondjak, elég hülyén nézett ki. Az egész kút szépségét agyonvágta, hogy nem az eredeti helyén állt. Aztán voltak reneszánsz szárnyasoltárok - az egyik teljes egészében fából volt kifaragva, ez gyönyörű volt.

Fából készült szárnyasoltár

A szobor termet csak érintettem, mert nem vagyok egy nagy szobor rajongó. Szépek voltak, de többnyire angol "fontos" emberekről készültek, és megmondom őszintén, hogy egyikről-másikról azt sem tudtam, hogy kicsoda.

Az első emeleten található a Művészeti Könyvtár. Egy üvegajtón keresztül be lehetett leskelődni - mennyezetig érő könyvespolcok meg néhány könyvmoly, akik elmélyülten olvastak. Az emelet legfontosabb kiállítása az ékszer kiállítás. Évszázadok szerint sorakoztak egymás mellett a gyűrűk, nyakláncok, tiarák, kitűzők és ki tudja még micsodák. Nagyon szépek, de valahogy ebben az iszony mennyiségben elveszett az egyes darabok szépsége. Ezután a miniatűrökről készített kiállítás következett. Itt megint csupa "fontos" angol emberek miniatűrjeit mutatták be, szóval ez sem volt annyira izgalmas.

Ezután a színház és előadóművészet tárlat következett. Na, ez már sokkal érdekesebb volt! Mindenféle színházi érdekesség volt itt. Ausztrál, skót, angol színházak belső teréről készített makettek. Néhány híresebb darab színpadi modelljét is elkészítették. Az egyiknél lehetett játszani a világítással: teljes fényár a színpadon, egyes részei így-úgy megvilágítva és mindez hogyan változtatja az összkép hatását. Nagyon érdekes volt! Plakátok híresebb előadások bemutatóiról: orosz balett Londonban, Macskák első bemutatója stb. Mindenféle kellékek: az a koponya, amit Sarah Bernardt használt az általa játszott Hamletben, kard, amit Richard Burton használt, amikor V. Henriket játszotta. Vivien Leigh fejdísze a Caesar és Kleopátrából. Kosztümök: Mick Jagger fellépő ruhája (hogy ez az ember milyen gizda!), Vivien Leigh piros kosztüme a Hiúságok vásárából (iszony picike volt és vékonyka!), opera és balettelőadások elképesztő kosztümei.

Vivien Leigh kosztüme a Hiúságok vására c. darabból.

Némelyik jelmez/kosztüm tényleg lenyűgöző volt. Aztán rábukkantam egy kis üvegtárlóra az egyik sarokban, amelyben Vivien Leigh néhány személyes tárgya látható: egy általa, kézzel írt levél, fényképek, A vágy villamosának bemutató plakátja.

A vágy villamosa londoni bemutatójának plakátja.

Vivien Leigh családja a 100. születésnapja alkalmával a múzeumnak adományozott egy 20.000 darabból álló gyűjteményt. Ebben levelek, fényképek Vivienről, illetve általa készített fotók, díjak, plakátok, újságcikkek találhatók. A múzeum még csak akkor kezdett hozzá a hatalmas anyag feldolgozásához, ezért volt csak ez a néhány dolog kiállítva. Addig is ígéretet tettek, hogy félévente majd lecserélik a tárgyakat.

Ezek után meg kellett szakítanom a múzeum felfedezését, merthogy kezdődött az a rendezvény, amiért tulajdonképpen jöttem. Még előző évben fedeztem fel, hogy lesz egy előadás Vivien Leighről, szóval megvettem a jegyet azonnal. Az előadást eredetileg egy kisebb terembe hirdették meg, de aztán kénytelenek voltak áttenni a múzeum legnagyobb színháztermébe, mert annyira sokan vásároltak jegyet. Azt hittem, hogy nyugdíjastalálkozó lesz, de meglepő módon meglehetősen vegyes volt a nézőközönség. Voltak idősebbek, fiatalabbak és egészen fiatalok is. 

Elsőként egy pasas beszélt arról a gyűjteményről, amit a család adományozott a múzeumnak. Azt mondta, hogy felbecsülhetetlen az anyag, mert rengeteg levelet tartalmaz (nemcsak hivatalosakat, hanem magánleveleket), olyan fényképeket, amik még soha nem voltak publikálva és nagyon sok színes fotót, ami meglehetősen ritka a negyvenes, ötvenes évekből.

Ezek után egy amerikai szerző mutatta be azt a könyvet, amit Vivienről írt. Vivien életéről beszélt, illetve hogy hogyan rakta össze a róla szóló könyvet, amelyben szerepelnek olyan levelek, fényképek, amiket Vivien lányától kapott, és még soha nem voltak előtte publikálva.

Ezt követően szünet következett. Kávét, teát, vizet meg rém édes teasüteményt szolgáltak fel. 

A következő részt egy hölgy nyitotta meg. Neki is megjelent egy könyve, ami arról szól, hogy az Elfújta a szél milyen hatással volt megjelenésekor, illetve most az emberekre. Érdekes, jópofa stílusa volt a hölgynek. Egy-két kulisszatitkot is elárult az Elfújta a szél forgatásával kapcsolatosan.

Az utolsó blokk A vágy villamosáról szólt. Ezt először Vivien színpadon játszotta Laurence Olivier rendezésében, aztán pedig a filmes változatban is ő kapta meg a főszerepet. Az első előadó beszélt a színházi előadásról, hogy hogyan vitték színpadra, mennyi gondot jelentett a szöveg, mit nem engedélyezett a brit cenzúra, stb. A másik előadó a filmről beszélt. Hogy készült a díszlet, a ruhák (egy déli származású ruhatervező tervezte, ami azért is volt fontos, mert a történet is délen játszódik, és nagyon sok ötlettel tudta hitelesebbé tenni Vivien megjelenését), mennyi gondot jelentett az a forgatás elején, hogy Vivien ragaszkodott a színházi rendezéses változathoz, szintén hogyan cenzúrázták a szöveget. Nagyon érdekes volt az egész.

Ez volt a záró előadás és lassan a múzeum is zárt, szóval nem folytathattam a nézelődést, de eldöntöttem, hogy alkalomadtán visszajövök, hogy a múzeum többi részét is felfedezzem.

Először arra gondoltam, hogy visszafelé is sétálok, de mivel ömlött az eső és fújt a szél, így inkább metróztam egyet a pályaudvarig.

Nem ez volt az első olyan könyvem, amely egy auschwitzi túlélő visszaemlékezéséről szólt. Számtalan tanulmányt olvastam a koncentrációs táborokról, ez a könyv mégis sokkal mélyebben hatott rám, mint eddig bármelyik. 

Minden ilyen témájú könyvnél ott van az emberben, hogy mit lehetne még erről a borzalomról elmondani? Persze mindig vannak előkerült feljegyzések, dokumentumok, amik hozzáadnak az eddig megtudott információkhoz.

Ez a könyv mégis más volt. A túlélők elmesélik általában a borzalmakat, a félelmeiket, de ez a könyv azért volt sokkal megrázóbb, mert egészen hétköznapi dolgokról beszélt. A mindennapi rutinról, milyen szagokat érzett például, hogy próbálta túlélni a túlélhetetlent. Kíméletlen őszinteséggel és iszonyatosan tárgyilagosan írt mindenről, ami ott folyt. Néha megdöbbentett, hogy mennyire ki tudott lépni ebből az iszony környezetből és mennyire kíméletlen őszinteségről beszélt dolgokról. Tette mindezt azért, hogy minél pontosabb és reálisabb képet adjon mindenről. Mert ez éltette, hogy elmondhassa, hogy a világ megtudja, megismerje ezt a borzalmat, hogy tegyen azért, hogy ne következzen be semmilyen hasonló. 

És persze ír a szerző a saját, személyes tragédiájáról. Az egész családját elveszítette, két kisfiát, a szüleit és a végén a férjét is. 

Meg kellett néznem, hányadik hétnél is tartunk. Lassan már ezen a téren is elvesztem az időérzékemet.

Ez az online tanítás második hete. Már rutinosak vagyunk. Reggel megnéztük, hogy mit küldtek a tanárok, illetve mi az, amit az órához ki kell nyomtatni. Apukát megkértem, hogy rendeljen a gyerkőcnek mappákat, mert pénteken már kezdett eluralkodni a káosz a sok papírlappal. Szóval ezeket is szépen rendbe raktuk. A mappa akkora nagy, hogy nem csak a papírok, de a füzete is belefér. Miután minden papír és füzet megtalálta a párját, a mappákra ráírta a gyerkőc a tantárgyak nevét. Reggel megnézi az órarendet, szépen kikészíti, hogy aznap milyen mappákra van szüksége. Amikor végzett egy órával, a mappa visszakerül a papucsos irattartóba és előveszi a következő mappát. Végre nincs káosz az asztalon, végre nem keresünk papírokat! Juhéj!

Ma anyuka felajánlotta, hogy levágja a hajamat valamikor. Remélem, komolyan gondolta, mert lassan megőrülök. Rövidnek hosszú, hosszúnak túl rövid - magyarul semmit nem lehet vele csinálni és rohadtul idegesít. Szerintem én meg fel fogom ajánlani neki, hogy befestem a haját, merthogy elég rondán le van nőve. Meglátjuk. 

A hétvége nyugis volt. Szombaton szépen sütött a nap, vasárnap beborult, de nem esett. Jót aludtam, olvastam, néztem valami sorozatot - szóval semmi hasznosat nem csináltam. Illetve természetesen németeztem, de ez már annyira a napi rutin része, hogy már nem is tartom számon.

Mivel esőt mondtak egész napra, így múzeumi napot iktattam be. Szerencsésen elvergődtem a múzeumhoz (és nem áztam bőrig, mert csak kicsit esett). Iszony tömeg volt a környékén is, hát még odabent!

Belépve rögtön a hatalmas nagycsarnokba érkezik az ember. Szerintem valamikor egy belső udvar lehetett, ami üvegtetőt kapott, középen van egy kör alakú épületrész, aminek a legfelső szintjén van egy vendéglő, az alsó szinteken kiállítások, illetve a múzeum shopja található. A kör alakú épülettömböt két oldalról egy-egy lépcső fogja körbe. Erről az udvarról vagy a csarnokból nyílnak a különböző kiállítások. Az egyes szintek között több lépcsőházon keresztül lehet közlekedni. Vannak olyan lépcsőházak, amelyeknek saját kijáratuk van az utcára, vannak, amiknek nincsenek kijárataik, viszont felvisznek a legfelső szintre, mások csak két emeletig vezetnek. Ezzel csak azt akartam érzékeltetni, hogy teljesen jogos, hogy az ember mindjárt a jegy mellé kap egy térképet az épületegyüttesről, még így is könnyen el lehet tévedni benne.

A nagycsarnok egyik sarkában állt két hatalmas totemoszlop Észak-Amerikából.

Az egyik totemoszlop egy részlete.

Nem tudom, hány méter magasak, de minden gond nélkül elfértek az üvegtető alatt. Sajnos nem színesek, csak feketék, de így is gyönyörűek. Aztán szintén itt a nagycsarnokban találtam egy oszloptövet Persepolisból. Hm... Azt hiszem, itt kapott el először egy nagyon fura érzés. Volt olyan szerencsém, hogy jártam Persepolisban (lásd 2022. július 8-i bejegyzés), és abból a környezetből kiszakítva ez az oszloptő nagyon bután nézett itt ki.

Az első kiállítás, amit megnéztem, az amerikai volt. Külön volt egy terem az észak-amerikai indiánokról, aztán Mexikóról, Dél-Amerikáról pedig semmi nem volt. Nos, az észak-amerikai rész. Hááát... Finoman szólva is meglehetősen szegényes volt. Néhány mokaszin, egy-két pueblo indiánok által készített edény, egy, azaz egy darab navahó türkiz karkötő (pedig mennyire gyönyörűeket készítenek), aztán kb. ennyi volt az egész. A mexikói rész egy fokkal jobb volt, több maja sztélé volt kiállítva, egy-két istenség szobra, illetve két maja uralkodó hatalmas szobra. Szépek voltak nagyon!

Az egyik maja uralkodó szobra.

Ezen kívül volt két azték mozaikos maszk (az egyik különösen szép volt), illetve egy kétfejű kígyó. Sajnos ezek mind üveg mögött voltak, eléggé vacakul megvilágítva, így nem sok látszódott belőlük. Egy kicsit csalódott voltam, mert azért nem vitték túlzásba az egész amerikai részt.

Ezek után szisztematikusan végignéztem a teljes múzeumot teremről teremre, szintről szintre. Az ókori egyiptomi résszel kezdtem. A földszinten szobrok, faltöredékek írással és festménnyel, néhány üres márványkoporsó meg iszony tömeg. A legnagyobb tumultus a rosetti kőnél volt, amit szintén egy vitrinben őriztek. Itt aztán rémes kavarodás volt. Mozdulni nem lehetett az emberektől. Nem is értettem, hogy miért tömörültek oda annyian a telefonjukkal, kamerájukkal, hiszen az üveg miatt szinte kizárt, hogy normális fotót tudtak volna készíteni a kőről. Én meg sem kíséreltem, hogy beálljak a tülekedő emberek közé. (Nem beszélve arról, hogy a múzeum egy másik emeletén megtaláltam a kő másolatát. Rendben, hogy csak másolat, de meg is érinthettem, mi több, tökéletes fotót lehetett róla készíteni.) Először azt hittem egyébként, hogy a sok ember idegesített amióta csak beléptem az épületbe, de aztán rájöttem, hogy nem is annyira a tömeg zavart.

Mert ezek után következtek az asszír termek.

Az asszír kiállítás kezdete. Rémesen ostobán nézett ki, ahogy az egykori valamilyen falat tartó szobrot beépítették a múzeum falába.

És itt jöttem rá, hogy mi a bajom. Nem egy szobor, faltöredék származott Persepolisból, vagy nagyon hasonlóak voltak azokhoz, amiket ott láttam. De itt látni ezeket újból... Szépek, érdekesek, de hiányzik a környezet. Tudom, hogy nem mindenki juthat el Persepolisba, éppen ezért tök jó, hogy ezeket megmutatják a világnak, de nem így kellene! Minden kiállított tárgy, szobor, faltöredék elveszít valamit azáltal, hogy bekerül egy múzeumba. Irtó bután nézett ki egy neon csövekkel megvilágított teremben egy faltöredék a hófehér falon, amihez hasonlót láthattam Persepolisban. Tehát ez volt a bajom az előző termekben látott egyiptomi tárgyakkal is. Szép volt az az egyiptomi faltöredék, de egy üveglap mögött nézve úgy, hogy a szemközti ablak visszatükröződik az üvegen - nem volt az igazi.

Az asszír termek után a görög rész következett. Az egyik óriási kiállítóteremben felépítettek egy teljes görög templomot, kipótolva a hiányzó részeket.

A görög templom az egyik kiállítóteremben.

Hááát... Ez már valahogy nagyon sok volt. Képesek voltak darabokra vágni egy templomot valahol Görögországban, becsomagolni, elhozni ide, majd összerakni és még ki is pótolni a hiányzó részeket, hogy a nagyérdemű egy "teljes" templomot kapjon???!!!

A következő termet az athéni Pantheonnak szentelték. Mit ne mondjak, nagyon kíváncsi voltam rá. Hát nem hiszem, hogy 5 percnél többet töltöttem ott. Megint csak az volt a "baj", hogy én láttam Athénben a Pantheont. Egy csodaszép épület. Itt mindazok a fríz- meg szobortöredékek voltak láthatók, amiket onnan elhoztak a britek. Na, most aki életében nem volt a Pantheonnál, annak nem tudom, mit mondhat, hogy szobrok a nyugati frontról: és akkor ott volt egy szobor végtagok és fej nélkül, egy lófej, egy szobor - talán - ruhatöredéke. Nem tudom, hogy ezek alapján valaki hogy tudja elképzelni, milyen is lehet a Pantheon. Szóval nagyon gyorsan leléptem innen.

Ezek után görög vázák következtek: nagyok, még nagyobbak, kisebbek, egész picikék - szépek voltak, de a tizedik után már baromi unalmasak.

Róma volt a következő állomás. Itt volt egy-két érdekes darab: egy meglehetősen rozsdás római kard, mozaik maradványok voltak a falakon (néhány meglehetősen jó állapotban volt), császárok portréi - ezek tényleg szépek voltak, de megint olyan üresek.

A következő teremben, ez már az emeleten volt, az egyiptomi múmiák következtek. Az első teremben az egyiptomiak a halál utáni életről alkotott elképzeléseit próbálták megmutatni néhány Egyiptomból elhozott eredeti faltöredékkel. Ezúttal vitrinekben voltak a faltöredékek - hát így még hülyébben festettek. A következő teremben voltak a múmiák. Mozdulni nem lehetett a teremben a sok látogatótól. Ezt sem értettem. Értem én, hogy sokan kíváncsiak a kiállításokra, mi több a múzeum a látogatók bevételéből él (gondolom?), de azért valamiféle limitet csak kellene meghúzni, mert így gyakorlatilag élvezhetetlenek a kiállítások, hiszen nem lehet semmit rendesen megnézni úgy, hogy valaki ne lépjen az ember lábára, könyököljön az oldalába, stb.

Visszatérve a kiállításhoz. Vitrinekben sorakoztak egymás mellett a különböző múmiák: nők, férfiak, gyerekek, macskák - volt ott minden. Volt díszesebb, volt, ahol a pólyára arcot festettek, volt aranyozott - de megint csak annyira üres volt az egész. Tárgyak tartalom és mondanivaló nélkül.

Innen a pénzről készített kis kiállításhoz érkeztem. Gyakorlatilag a pénz történetét mutatták be. Kiállítottak római pénzérméket, különböző angol uralkodók által veretett pénzeket, és itt találtam egy magyar vonatkozást is. A világon valaha nyomtatott legnagyobb címletű pénzként mutatták be a Magyarországon nyomtatott pengőt.

Pengő az egyik vitrinben.

Volt egy másik érdekes kis kiállítás is, ez az órákról szólt. Itt is összehordtak mindenféle órát. Picit, nagyot, állót, kakkukost. Voltak nagyon helyes kis darabok (Erzsébet-korabeliek) és irtó érdekesek (például egy aranyozott vitorlás hajó, amin egy picike kis óra volt - mire megtaláltam...).

Ez is egy óra az órakiállításról.

Ezután felkeveredtem a legfelső szintre, ahol egyetlen kiállítás volt, ez Japánról szólt. Japán történetét mutatták be a kezdetektől a modern időkig. Japán porcelánok dögivel és természetesen egy teljes szamuráj páncélzat a hozzátartozó kardokkal. A modern Japán rész rém unalmas volt, mindenféle modern rajzok, festmények voltak - ezek alapján senki nem ismerheti meg Japánt, az teljesen biztos.

Innen az Ázsiai termekbe jutottam, ahol Indiát és Kínát mutatták be. Pontosabban az onnan összehordott tárgyakat. Megint csak tárgyak sora következett, de igazából annyira nem volt semmiféle hangulata vagy bármiféle tematikája az egésznek, hogy nagyon rövid idő alatt végeztem vele. Volt egy-két szép, érdekes tárgy, de annyira zagyva volt az egész, hogy az hihetetlen.

És ezzel gyakorlatilag kivégeztem az egész múzeumot. Nem akarok túlozni, de öt óra alatt végigjártam mindent. Így utólag az az érzésem, hogy a britek meg akarták mutatni, mi mindent tudtak összehordani a világ különböző pontjairól, ahová eljutottak. De ezek csak tárgyak, és azáltal, hogy összecsomagoltak egy teljes görög templomot, nem hozták el a görög szellemiséget a múzeumba. Lelketlen tárgyakká degradálták le az összelopkodott dolgokat. Valószínűleg soha nem fogok eljutni Egyiptomba vagy Indiába, de láttam már olyan egyiptomi kiállítást, ahol nem éreztem úgy, hogy egy múzeumban vagyok, és a kiállítást tényleg úgy rendezték meg, hogy átjött az egyiptomi szellemiség. Élveztem minden pillanatát, mert érdekesen, rendszerbe szedve kaptam meg a látnivalót. Itt egyetlen egy helyen sem találkoztam ezzel. Nem egyszer tényleg gyönyörű tárgyakat láttam, de ami mögötte van, amit ez a tárgy tényleg el tudna mondani, az hiányzott.

Miután elhagytam csalódottan és talán egy kicsit dühösen is a múzeumot, elsétáltam a Sohóba, hogy ezt is megnézzem. Mókásan festenek a kínai feliratok, a kínai kapuk, sárkányok és lampionok az angol házak között. Szerencsére nem esett, szóval bóklásztam egy kicsit, aztán elmenekültem innen is, mert iszony tömeg volt.

Izgalmas és fordulatos volt számtalan váratlan csavarral, mégis valahogy...

A történet egészen egyszerűen indul. Egy lány felbérel egy volt nyomozót, hogy kutakodjon egy kicsit az anyja halálával kapcsolatosan. A rendőrség lezárta az ügyet azzal, hogy baleset történt, de ő megvan győződve arról, hogy az anyját meggyilkolták. A nyomozó kicsit kelletlenül kezd neki a nyomozásnak, de aztán gyanús nyomokra bukkan, ami felkelti az érdeklődését, és így hozzá fog az alapos kutatáshoz. Innentől kezdnek bonyolódni a szálak és nem egyszer lepett meg az író egy-egy újabb csavarral. 

De aztán valahogy túl sok lett az újabb és újabb váratlan fordulat. A végén már, ha nem is követhetetlenül, de azért rendesen összegabalyodtak a szálak és akkor egyszer csak hirtelen befejeződött a könyv. Túl gyorsan, kevés magyarázattal egy happy end. 

Egy kicsit az volt az érzésem, mintha egy terjedelmes regény vázlatát olvastam volna. Túl sok volt a különböző csavarokból, fordulatokból ehhez a közel 300 oldalas kis regényhez. Egy nagyobb lélegzetű műben ezeket sokkal részletesebben és finomabban ki lehetett volna dolgozni. Talán akkor a vége is kerekebb lett volna. Nem azzal volt a bajom, hogy kicsit sziruposan happy end lett, hanem hogy nem volt igazán kidolgozva, hogy miért és hogyan lett az.

Egy új hónap veszi kezdetét. Néha az az érzésem, hogy már évek óta így élünk. A család meg én meg a kutya, összezárva csaknem napi 24 órában. Online tanulás, online shop, alig menni emberek közé, akkor is szigorúan maszkban és lehetőség szerint mindenkit nagy ívben elkerülni.

Azért kíváncsi leszek, hogy mennyi minden marad meg ezekből az online órákból a gyerkőcök fejében. Főleg a kicsiében. Szerintem semmi. 

A nagy még mindig kínlódik a karanténnaplójával. 🙂 Elújságolta, hogy már egy oldalt írt. 😄 Nem mondom, hogy bővelkednek a napjaink az eseményekben, de azért lehetne írni egy csomó dologról.

A nap viszonylag gyorsan telt el, igyekeztem minél előbb mindennel végezni, hogy előbb szabaduljak. Már 5-kor sikerült végeznem, így egy kicsit magamnál is rendet tehettem. Átrendeztem a hűtőm környékét. Vettem erős mágnes akasztókat rá, és most azokon lógnak a bögréim, így több hely van a tányéroknak, evőeszköznek a hűtő tetején.

Ezúttal Richmondba mentem, ami London egyik negyede. A Tudor-korban az uralkodók rendszeresen időztek itt, merthogy sokkal jobb volt a levegő, mint Londonban. Két dolgot néztem ki magamnak, az egyik a Richmond-palota volt, a másik pedig a Ham House. Ez utóbbival kezdtem, mivel ez messzebb volt az állomástól.

Többszöri átszállással jutottam el Richmondba. Errefelé egy másik vonattársaság szerelvényei közlekednek, de a szolgáltatás ugyanolyan jó volt, mint a korábbi társaságoké: kényelmes, tiszta kocsik, pontos indulás és érkezés.

Az állomástól a Temze partján mentem végig a Ham House-ig. Nagyon kellemes volt a séta (csak időnként szemerkélt az eső). Itt még egészen keskeny a Temze, nem olyan széles és mély, mint London belvárosában. Rengetegen kenuztak: ujjatlan pólóban és mezítláb sétafikáltak a kenusok a parton, amíg ki-be rakosgatták a kenuikat. Nem mondom, hogy hideg volt, de nekem egyáltalán nem volt melegem a termópulcsimban és a kabátomban. Láthatóan egyikük sem fázott, mert egyáltalán nem kapkodták a lábukat, hogy minél előbb meleg helyre kerüljenek vagy legalábbis cipő közelébe.

Visszatérve a sétára. Azon a parton, ahol én mentem végig, egy idő után eltűntek a házak, majd egy mezőn tehenek legelésztek (fekete-fehérek és egész hosszú szőrük volt), aztán pedig egy fás rész következett. A túlparton ezzel szemben különböző méretű és stílusú villák sorakoztak. Néhány futóval és biciklissel is találkoztam, de gyakorlatilag ezeket leszámítva egészen néptelen volt a part. Aztán egyszer csak megérkeztem a jelzéshez, hogy itt kell lekanyarodnom a Ham House-hoz.

Átvágtam egy kis ligeten, és már meg is érkeztem a házhoz. 

A Ham House 

A története - hát majdnem csak azt mondanám, hogy nem is "igazi" angol épület, merthogy nem volt köze se Hódító Vilmoshoz, se VIII. Henrikhez, se I. Erzsébethez, de még Viktória és Churchill se járt a közelében. Ezzel ellentétben 1610-ben épült, és I. Károly adományozta a Murray családnak. Ennek következtében, miután Károlyt lefejezték, a családnak menekülnie kellett. Az akkori earl már nem érte meg a polgárháború utáni visszatérést, mert időközben elhalálozott, és a lányára hagyta a házat, aki visszaköltözése utána átalakíttatta az épületet, ebben a formában látogatható ma is. Néhány tulajdonos csere után a Tollemach család kezébe került az egész birtok, akik aztán 1948-ban a National Trustnak adományozták. 

A házba belépve rögtön a Nagycsarnokban találtam magam. Mint kiderült, ez eredetileg nem volt ekkora. Az earl lánya alakíttatta át oly módon, hogy a mennyezetet áttörette, és így az első emeleten egy galériát hozott létre. Egyébként semmi különös nincs a helyiségben, a falakon az első tulajdonos festményei láthatók.

Innen a lépcsőház felé vettem az irányt. Rögtön a lépcső előtt egy ajtó nyílt a kápolnába. Hááát.... Ha nem írják, hogy ez a kápolna, rá nem jöttem volna, merthogy csak egy sötét kis helyiség volt, más semmi.

A lépcső nagyon szép faragványokkal volt díszítve. Sajnos csak az első emeletre engedik fel a látogatókat, a következő szintre már nem. Az emeletre felérve egy múzeumnak titulált szoba következett, ahol XVII. századi ruhák voltak kiállítva. Nem volt valami érdekes.

Ezek után átmentem a Nagycsarnok feletti galérián, majd egy elég sötét szobába érkeztem. Az elsötétítés oka a falakat borító faliszőnyegek voltak. Ami igazán tetszett, az a kandalló volt: csavart oszlopok álltak a két oldalán aranyozással díszítve. 

Innen a Hosszú galériára jutottam, ami gyakorlatilag a ház teljes keresztmetszetén húzódik végig. A falakon az egykori tulajdonosok és családtagjaik festményei lógtak I. és II. Károly társaságában, illetve mindenféle intarziás kisasztalkák, komódok álltak a fal mellett.

A Galériáról újabb helyiségek következtek. Az egyik a Zöld szoba volt - ez az egyetlen helyiség, ami I. Károly uralkodása idejéből megmaradt, a többit mind átalakították. Egy másik nagyon aranyos helyiség a könyvtár volt. Egy kb. 25-30 négyzetméteres szobácska, viszont padlótól a mennyezetig minden falát könyvek borították

Ezután a királynői hálószoba előszobája következett. II. Károly ugyanis meglátogatta a helyet a kedves nejével, és akkor ezeket a szobákat használta a hölgy. A falakat itt is falikárpitok borították.

Falikárpitok a királynői hálószoba előszobájából

A következő helyiség volt a királynő hálószobája (az utolsó az emeleten látogatható helyekből) - hát ebből ma már semmi nem látszik. Az 1730-as évektől kezdve ugyanis már nem hálószobaként használták a helyiséget, és akkor kikerült innen az ágy, amiben annak idején a királynő aludt, szóval semmi jele nem maradt az itt tartózkodásának.

Visszatérve a földszintre elsőként a hercegnői magánszobát néztem meg, ami megint nagyon picike volt. Az ezt követő tágas helyiségekben falikárpitok borították a falakat, de amik igazán tetszettek, azok a picike, nyolcszögletű kis asztalkák voltak. Nem tudom, mire használhatták őket, de szép faragványok borították a tetejüket.

Az egyik nyolcszögletű kis asztalka

Ezután a Márvány étkező következett. A falakon tapéta, a padló intarziás parketta. Az asztal is fából volt, szóval nem igazán értettem először a "márvány" elnevezést. Aztán persze utánanéztem. Eredetileg tényleg márvány borította a padlót, de aztán az 1700-as években ezt befedték az intarziás parkettával. Az étkező neve viszont maradt.

Ezután a hercegi hálószoba következett. Szép kis mennyezetes ágy állt egy kis beugróban, a falakon itt is falikárpitok. Innen az Urak étkezőjébe jutottam. Tök sötét volt, és gyakorlatilag semmi nem volt a szobában.

Ezzel gyakorlatilag a földszinttel is végeztem, tehát következett az alagsor, ami a személyzeti rész volt: konyha, pincék, ebédlő a személyzetnek. (A személyzet hálószobái a padláson voltak, és azok nem látogathatóak. Azért egyszer szeretnék eljutni egy ilyen személyzeti szárnyba, mert kíváncsi lennék rá.)

Az alagsorban volt egy söröspince is, merthogy annak idején sört készítettek a birtokon. A konyhában a falakon polcok sorakoztak, hatalmas munkaasztal állt középen, a sarokban tűzhelyek.

Ami meglepetés volt, az a hercegnői fürdőszoba. A hercegnő ugyanis az emeletről idejárt fürdeni. A helyiség egyik sarkában volt egy picike lépcső, ami közvetlenül a hercegnő szobáiból vezetett le ide (fent is láttam a lépcsőt, csak akkor azt hittem, hogy ezt a cselédség használta). A fürdőszoba igen mókás volt. A helyiség közepén állt egy hatalmas fa teknő, benne egy fa sámlival. Gondolom, praktikus okai voltak, hogy itt alakították ki a fürdőszobát, hiszen a meleg vizet így közvetlenül idehozták a konyhából és nem kellett felcipelni az emeletre. 

Van még egy hatalmas ebédlő is az alagsorban, ezt a személyzet használta. A falon ott a szokásos csengős tábla, hogy éppen melyik szobából szólt le az uraság vagy éppen az úrnő.

Miután kiveséztem a házat, a kert következett. Hát semmi extra nem volt benne, ami azért egy kis csalódást okozott. Találtam egy-két érdekesebb fát, fasort, de egyébként egy teljesen átlagos park az egész. Az egyetlen kivétel a ház melletti picike díszkert volt, ami francia stílusban épült.

A francia díszkert közvetlen az épület mellett.

A kertet annak a bizonyos elmenekült earlnek a lánya építtette, és csak a legbelső családtagjai és barátai látogathatták.  

Miután minden megnézhetőt megnéztem, visszasétáltam a Temze partján Richmondba, hogy megtaláljam a Richmond-palotát. Útközben megnéztem a régi városházát, ahol volt egy múzeum. Gondoltam, bemegyek, bár eddig bármelyik városi múzeumban jártam, egyik sem volt igazán érdekes.

A hölgy nagyon kedvesen fogadott (szerintem örült, hogy végre valaki betévedt oda, mert nem úgy tűnt, hogy a látogatók tülekedtek volna a bejutásért). Gondoltam, hogy akkor tőle felvilágosítást kérek, hogy hol is van a Richnmond-palota. Mindjárt ötölni-hatolni kezdett, hogy a palota... ööö... úgy tudja, hogy már nincs, de hát itt van valami róla, és egy tárlóhoz vezetett. Szép az őszinteség, értékeltem is, hogy bevallotta, hogy halvány lila gőze nincs a palotáról. Viszont legalább tudta, hogy hol kaphatok róla infót. Szóval a tárlóban ott volt a Richmond-palota modellje.

Az egykori Richmond-palota makettje.

Aztán mindjárt kiderült, hogy a polgárháború után a parlament eladta, és nemsokkal ezután megsemmisült. Hát mit ne mondjak, csalódtam az angolokban! Egy ilyen épületet hagytak megsemmisülni??!!

Merthogy aztán találtam egy nagyon részletes brossúrát a palotáról. Az első palota az 1290-es években épült. Akkor vált jelentőssé az épület, amikor II. Edward felesége, Izabella (aki IV. Szép Fülöp francia királynak a lánya volt) megkapta a palotát a fiától, III. Edwardtól. Izabella halála után III. Edward átalakíttatta, és aztán ő itt is halt meg. V. Henrik új palotát kezdett építeni a területen, amit aztán VII. Henrik tovább építtetett, mi több itt is halt meg. VIII. Henrik aztán teljes mértékben átalakíttatta, és igazi királyi palotává varázsolta a helyet. Amikor elvált Cleve-i Annától, akkor válási ajándékként neki adományozta, aki aztán később visszaadta azt Henrik fiának, VI. Edwardnak. Henrik idősebbik lánya, Mária itt töltötte a nászútját a férjével. I. Erzsébet pedig ideje nagy részét ebben a palotában töltötte, mi több itt is halt meg. Halála után, a Stuartok idejében a palota a walesi hercegek tulajdonába került. A polgárháború után aztán a parlament kezelte, majd nem sokkal utána megsemmisült. Egy ilyen épület!!!! Ráadásul a modell alapján az egyik legszebb királyi palota lehetett. Azért megmaradt a palotából egy üvegablaktöredék, ez is ki volt állítva. A megvásárolt brossura alapján pedig be lehetett járni az egykori palota egész területét. Mi több, kiderült, hogy az egyik kapu és a Régi palota egy része megmaradt (a palota modelljéről készült fényképen kb. az N-betűvel egyvonalban található a kapu).

Nosza, mindjárt útnak is eredtem, hogy megkeressem a palotát, pontosabban, ami megmaradt belőle. Egy nagyon szép parkon vágtam át, és mindjárt a park végében egy információs táblába ütköztem, ahol részletesen leírták a palota történetét, volt egy korabeli metszett, hogy hogyan nézett ki, illetve egy térkép a mai állapotokkal, bejelölve rajta, hogy az eredeti palota területén ma milyen épületek találhatók. Rögtön ezzel az információs táblával szemben pedig ott volt az egyetlen megmaradt kapu a hozzákapcsolódó épülettel. Ez a rész egyébként VII. Henrik korabeli.

A Richmond-palota egyetlen megmaradt kapuja.

A kapun belépve az egykori Régi palota udvarán találtam magam. A baloldalt húzódó házsor, amiben ma teljesen hétköznapi lakások találhatóak, az eredeti Régi palota maradványain épült. Az egykori Régi palotával szemben egy hasonló téglaépület állt, ezt a XVIII. században építették ide.

A kapuval szemben, ahol annak idején már az új palota csodás épülete állt, most egy 1700-as évek elején épült ház, a Trumpeters' House található. Emellett egy 20. század-i helyes kis épület áll - megmondom őszintén, azt hittem, hogy ez is legalább 1700-as évekbeli, nem gondoltam volna, hogy ennyire új.

Sajnos mindössze ennyit sikerült bejárnom az egykori Richmond-palota területéből. A fentebb felsorolt épületek mögötti kertek képezték még a hajdani palota területét, de azok magántulajdonban vannak, szóval oda nem juthattam be.

Mindenesetre érdekes volt így felfedezni az egykori palota maradványait, de változatlanul nagyon dühítő, hogy hagytak egy ilyen épületet megsemmisülni.