Vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatosan. Nem volt rossz, de messze nem volt olyan jó, mint amilyen kritikákat olvastam róla.

A szereplők nem igazán voltak szimpatikusak. Tetszett az a megoldás, hogy az írónő különböző nézőpontok alapján próbálta megformálni a karaktereket. Egyszer bemutatta őket úgy, ahogy egy külső szemlélő látja őket, aztán bepillantást adott abba, hogyan gondolkodnak, éreznek, tehát átváltott egyes szám első személybe. (Néha kicsit zavaró volt, merthogy alapvetően a főhős meséli a történetet.) Az ötlet nagyon jó volt, a kivitelezés már kevésbé ugyanis nem egyszer a szereplő teljesen hiteltelenné vált, mert annyira ellentétes volt a viselkedése és a gondolkodásmódja, érzésvilága. 

Maga a főszereplő... Hát nem igazán szerettem. Az ő karaktere is sántított. Árvaként nőtt fel, több család magához vette, kimaradt az iskolából, mert nem szeretett tanulni és nem igazán tudott viselkedni. Később összejött egy idősebb férfivel. Aztán saját maga tanult meg rendesen olvasni, amikor terhes volt a lányával. A történet végén ez az iskolázatlan, tanulatlan valaki már Chopint hallgatott és finom úrinő vált belőle. Nekem ez egyáltalán nem volt hiteles.

A könyv felépítése érdekes volt, hiszen látszatra teljesen különböző emberek élettörténetét mutatta be, akik valamilyen módon mégiscsak összefonódnak. De nem csak a szereplők között, hanem időben is ugrált a történet. Ezzel nem is lett volna bajom, de néha az volt az érzésem, hogy az összes szereplő teljes életrajzát megkaptam, ami túl sok volt. Néhány mondattal be lehető mutatni valakit úgy, hogy tudja a T. Olvasó, hogy milyen ember is az illető és így meg lehessen érteni mit miért tesz. Nem szükséges tudni, hogy mikor született, milyen élete volt és hogyan alakult a sorsa, miután kikerül a történet fő vonalából.

Összességében tehát a kevesebb és jobban megszerkesztett történet sokkal jobb lett volna.