Másnap, a rémes vacsora ellenére, a teaházban reggeliztem (a menü hasonló volt bármelyik európai szállodáéhoz). Közben az is kiderült, hogy sikerült vezetőt találni, tehát amikor készen állok, indulhatok városnézésre. Hát a pasi elég félelmetes figurának tűnt, kissé lepukkant is volt. Nem kicsit méláztam el azon, hogy vajon jó ötlet-e ezzel a jóemberrel bárhova is menni. A pasas udvariasan bemutatkozott, hogy ugyan Husseinnak hívják, de szólítsam csak José-nak. Meglepően jól beszélt angolul, mint kiderült, amerikai filmekből tanulta meg a nyelvet.

Mondtam neki, hogy 23.30-kor indul a buszom Isfahanba, szóval addig mindent meg szeretnék nézni, ami lehetséges és amit érdekesnek talál. Ő sem egyedül dolgozott, akárcsak Leilának Shirazban, neki is volt egy kollégája autóval.

Elsőként a Csend tornyaihoz mentünk. Ez a zoroasztriánusok temetkezőhelye volt. Egy sivatagos térség, két dombbal, aminek a tetején egy-egy építmény romjai látszottak. José megkérdezte, hogy fel akarok-e menni? Naná! Miközben másztunk felfelé (eléggé meredek volt az út), közölte a jóember, hogy néhány éve szívinfarktusa volt. Reméltem, hogy nem most lesz a következő! Miután feljutottunk, elszívott egy cigit (ennyit a szívinfarktusról...) Egyébként a nap folyamán minden alkalommal, amikor megérkeztünk valahova, azonnal rágyújtott. 

A Csend tornyai

José egyébként hatalmas fazon volt. Folyamatosan beszélt, kérdezgetett, hogy hogyan élek, mi a helyzet nálunk stb. Gondolom, hogy nem minden nap találkozhat nyugati turistával és csak sejtem, hogy a hírek is eléggé cenzúrázva érkezhetnek el hozzájuk a nagyvilágból, éppen ezért ha lehetősége van rá, akkor első kézből szeretne tájékozódni. Egyébként ha nem velem beszélt, akkor a sofőrrel diskurált. Amikor pedig a városban voltunk, akkor arra a következtetésre jutottam, hogy mindenkit ismert, merthogy állandóan köszönt valakinek. Ha a beszélgethetnékjét nem tudta rajtam, a sofőrön, illetve az utcán összefutott ismerősein kiélni, akkor nekiállt telefonálni.

A Csend tornyai után a kb. 2000 évvel ezelőtt épült Naryn várat, pontosabban annak romjait néztük meg, amely Meybod városában található (kb. 50 km-re van Yazdtól). Annak ellenére, hogy ilyen régi, meglehetősen jó állapotban maradt fent. A várfalak kb. 40 m magasak (ismét másztunk felfelé egy jó darabon a kapujához). A megmaradt tornyok még így, kicsit romos állapotukban is lenyűgöző látványt nyújtottak. A várnak egyébként három szintje volt, mindegyik más-más társadalmi osztály számára készült. Érdekesség, hogy a várnak valamiféle vízhálózata is volt (legalábbis a kutatók úgy vélik). 

Naryn vár egyik tornya

Ebédidőben megálltunk egy helyi "kifőzdében", ahol teve kebabot ettünk. Nagyon finom volt! Nyársrafűzve sütötték meg a húst és a helyi kenyeret (ilyen lepényszerű valami) meg hagymát kaptunk hozzá. José úgy harapta a hatalmas hagymát (éppenhogy elfért a tenyeremben), mintha legalábbis almát enne (ez persze megmagyarázta az őt körbelengő "illatot".) Az ebédhez Pepsit ittunk, tehát nem csak coca-colát lehetett kapni, hanem a konkurenciát is. 

Ezt követően elautóztunk a Chak Chakhoz. Mindenki azt mondta, hogy azt feltétlenül meg kell néznem. Megkérdeztem, hogy miért? Mondták, hogy azért Chak Chak, merthogy a víz csöpög lefelé, és szép és hogy higgyem el... Ok, hát akkor menjünk! Arra gondoltam, hogy talán valamiféle cseppkőbarlang lehet. Félsivatagos, sivatagos tájon keresztül mentünk. A látvány eléggé egyhangú volt, bár tény, hogy ennek is megvan a szépsége.

Aztán megérkeztünk egy hegy lábához. José közölte, hogy a Chak Chak az ott fent (rámutatott a hegy oldalában található építményekre) és hogy ő nem jön fel (merthát ugye szívinfarkusa volt), majd a sofőr felkísér. OK, semmi gond. Elindultunk felfelé - ez már csak egy ilyen nap volt. Néhány perc alatt leizzadtam, mert azért rendesen meredek volt az ösvény és aztán csak néztem, hogy a sofőr már valahol félúton járt. Kb. 60 körül volt a jóember, nem különösen tűnt sportosnak, de elképesztően bírta a kaptatót. Mire felértem, merő egy víz voltam és alig kaptam levegőt, így aztán muszáj volt egy kicsit leülnöm. A sofőr kedvesen mosolyogva várakozott.

A parkolóból a Chak Chak épületegyüttese

És végre kiderült, hogy mi ez a titokzatos Chak Chak: egy zoroasztrikus szentély. Egy uralkodó lánya, menekülve az arab betörő seregek elől, itt talált menedéket. Félelmében imádkozott a zoroasztrikusok alapítójához. Az imája meghallgatásra talált, a hegy megnyílt előtte és elrejtette őt. 

A szentély nem minden részébe lehetett bemenni, de a legfontosabb terembe bejutottam. Hatalmas bronz ajtókon keresztül léptem be egy barlangszerűségbe.

A bronz kapu egyik szárnya

Az egyik oldala teljesen nyitott volt, szóval nem voltunk mélyen bent a hegyben. Egy-két cseppkövet láttam és egy tálba csöpögött a víz. A legenda szerint ezek könnyek, a hegy így emlékezik arra, hogy védelmet nyújtott a lánynak. Én elhiszem, hogy a hívőknek ez egy különleges hely, de mint turista, hát azért egy kicsit többre számítottam.

A Chak Chak - a víz ezekbe a fém tálkákba csöpögött

Nem sokat időztem odabent, jeleztem a sofőrnek, hogy indulhatunk visszafelé (nem beszélt angolul). A hegyről lefelé menet még rosszabb volt, merthogy a kövek rendesen csúszkáltak és hát iszonyú meredek volt. A sofőrt ez láthatóan egyáltalán nem zavarta, lefelé is ugyanolyan gyorsan haladt. Mire leértem, ő már a teáját kortyolgatta.

A városba visszafelé menet José elújságolta, hogy közben már új év lett. Azt is mondta, hogy a sofőrnek el kell intézni valamit, szóval letesz bennünket az ő házánál, aztán majd visszajön értünk. Így aztán eljutottam egy igazi perzsa otthonába. José bemutatott a családjának: apja, felesége, kisfia, unokahúga és néhány unokaöccs meg -báty volt jelen. Megkínáltak teával, kávéval. (Utólag kiderült, hogy a kávé iszony nagy megtiszteltetésnek számít!) Aztán jött a szokásos fotózás: gyerekekkel, apóssal, egész családdal. A kisfiú nagyon aranyos volt: folyamatosan csacsogott (vajon kitől örökölte?), hatalmas fekete szemei voltak és nagyon bájos volt. Volt egy Shrek plakátja a szobája falán. Amikor látta, hogy megörülök, azonnal berakta nekem DVD-t, úgyhogy Shreket néztünk perzsául. Megmutatták az esküvő fényképeiket, közben beszélgettünk a családjukról. Irtó érdekes volt az egész helyzet!

Aztán megjött a sofőr, és folytattuk a városnézést - ezúttal már sötétben, mivelhogy beesteledett. Közben José összeszedett egy német házaspárt, akik szintén turistáskodtak Iránban. Csatlakoztak hozzánk, amíg az Óvárosban nézelődtünk, aztán mondták, hogy ők már nagyon elfáradtak, úgyhogy elbúcsúztunk egymástól. Végül valamikor 9 körül fejeztük be a városnézést. Akkor visszamentem a teaházba, ettem valamit (semmi igazi perzsa étel!), aztán 23.30-ra kimentem a buszpályaudvarra.

Hát az éjszaka a buszon - szóval ez nem a legjobb ötlet volt. A busz modern és légkondicionált volt, de így, hogy sötétben mentünk, nem volt semmi látnivaló, eléggé unalmas és egyhangú volt az út. Aludni nem igazán tudtam és minden porcikám fájt, mire megérkeztem kora hajnalban Isfahanba.