Másnap Leila ígéretéhez híven kikísért a buszpályaudvarra, ahonnan a menetrendszerinti busszal Yazdba utaztam. A busz persze nem akkor indult, amikor kellett volna, de ez általában ott így működik (kb. negyedórával, félórával később indul minden a menetrendhez képest). Hát a busz út... Hat óra hosszú volt, szóval a végére már minden bajom volt annak ellenére, hogy a busz egyébként nagyon kényelmes volt (légkondicionált Volvo), és egygszer még meg is álltunk.

Yazdba érkezve rögtön meg akartam venni másnap estére a buszjegyet, merthogy azt terveztem, hogy éjszaka utazom tovább. Azért is volt sürgős a jegyvétel, merthogy náluk akkor volt újév, és ilyenkor mindenki utazik, és biztos akartam lenni abban, hogy kapok jegyet. Viszont senki nem beszélt angolul a buszpályaudvaron. Azt sikerült kideríteni, hogy egyetlen utazási iroda indít buszt Isfahanba, ahová szerettem volna menni, de azt sehogy nem sikerült megértetnem, hogy én az utolsó busszal szeretnék menni. Mindenki ott állt körölöttem, és látszott, hogy nagyon szerettek volna segíteni, csakhogy nem értették, mit akarok. Végül egy srác integetett, hogy menjek vele. Elvezetett egy másik utazási irodába, ahol egy nő végre megértette, mit akarok. Elmagyaráztam, hogy az utolsó Isfahaba menő buszra szeretnék jegyet venni. A hölgy elmondta a srácnak, aki visszakisért az utazási irodába, ahol kifizettették a jegy árát, majd a kezembe nyomták a jegyet - amin minden perzsául volt. Valószínűleg láthatták, hogy elég elveszettnek éreztem magam, mert aztán odavésték rendes latin betűkkel, hogy Scania (a busz típusa), 7-es (a kiállás száma, ahonnan a busz indul) és 23.30, vagyis az indulás időpontja. (Merthogy a számok sem ugyanazok, mint nálunk. Én kis naív pedig azt hittem, hogy legalább a számokat meg fogom ismerni, de nem, a 9-es kivételével minden számuk teljesen más.)

Most, hogy megvolt a jegyem, kerítettem egy taxit, amivel a szállásra mentem. Érdekes volt ez is. Az ismerősöm ugyanis egy régi teaházban foglalt szállást, de hogy egészen őszinte legyek, fogalmam sem volt, hogy ez hogyan fog kinézni. Nos, a taxisofőr egyszer csak megállt a főútvonalon, majd egy táblára mutatott, amin szerepelt a hotel neve, egy nyíl, ami egy pici és nem éppen barátságosnak kinéző sikátorba mutatott. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy most valószínűleg átvágtak, de nagyon. Ennek ellenére kifizettem a taxist, aztán elindultam. Egy viszonylag szűk sikátorba kerültem, ahol csak néhány helyi lézengett. Nem volt túl bizalomkeltő a hely. Aztán megláttam egy molinót a hotel nevével, és még büszkén azt is hirdette, hogy 200 éves. Ó, nagyszerű, tuti jó helyen vagyok! (És 200 éves???...) Aztán csak nem találtam, így aztán végül megkérdeztem egy helyit, aki egy pici ajtófélére mutatott. Egy még kisebb, még kanyargósabb sikátorban találtam magam, ahol ráadásul helyi zene is szólt. Azért már itt egy picit aggódtam. Követtem a sikátort, ami végül tényleg a hotelhez vezetett, ahol már vártak és beszéltek angolul is.

Rögtön megnézettem a buszjegyemet, hogy ugye Isfahanba szól, és holnap 23.30. Megnyugtattak, hogy igen, igen, minden rendben vele. A teaház egyébként nagyon hangulatos volt. Egy udvarban álltunk, ahol középen volt egy kis medence, körben pedig székek asztalokkal. A hotel vezetője felvezetett a szobámba. Az udvarról nyílt egy pici ajtó (kis híján bevertem a fejem olyan alacsony volt), ahonnan egy kis lépcső vezetett fel a szobámba, amihez természetesen tartozott egy fürdőszoba is. Csak ezen volt ablak (a kis medencés udvarra nézett). Az ablaknélküli szoba levegője nem volt éppen a legjobb, szóval megpróbáltam beindítani a légkondit annak ellenére, hogy nem szeretem. Nos, tényleg volt fent a falon egy légkondinak kinéző valami, de jobb esetben nem jött belőle semmi, rosszabb esetben forró levegőt fújt. Hát nem volt éppen biztató a dolog.

Teaház belső udvara

Mindenesetre úgy gondoltam, hogy egy kicsit körbenézek a városban. Előtte még egyeztettem a pasassal, aki a szobát megmutatta, hogy tud-e másnapra egy vezetőt szerezni, aki megmutatná a fontosabb látnivalókat. A pasas mondta, hogy körbeérdeklődik.

Ezután a sikátorokon keresztül visszamentem arra az utcára, ahol a taxi megállt (és reménykedtem, hogy majd visszatalálok a hotelbe), majd bóklászni kezdtem a városban. Iszony volt, mert mindenütt irgalmatlan tömegbe ütköztem. Teljesen mindegy, merre mentem, mindenütt emberáradattal találtam magam szembe. Ráadásul éhes is voltam, így próbáltam valami ehetőt találni magamnak, de nem jártam sikerrel. Így aztán visszamentem a szállodába (minden nehézség nélkül visszakeveredtem!), és kiderült, hogy van éttermük. Az előző napi Leila által hozott perzsa ebéden felbuzdulva valamilyen perzsa ételt rendeltem. Rém rossz volt, alig ettem belőle, merthogy iszonyatosan zsíros volt és bizony a fél éjszakát álmatlanul töltöttem, mert úgy fájt a gyomrom.