Szeretem az esőt. Nem, nem bolondultam meg (még?), de tényleg vannak olyan esők, amiket szeretek. Mint a ma hajnalit, reggelit. Észre sem vettem, hogy esik, csak amikor kimentem, hogy berakjam a kutyát a kocsiba. Inkább csak csendesen permetezett és ettől nagyon friss illata volt a levegőnek.

A kutyával a szokott helyre mentünk, az erdőbe, ami a legkevésbé sáros. A "legkevésbé sáros" persze relatív megfogalmazás. Összehasonlítva az egyéb sétahelyekkel, amik a tartós esőzések következtében inkább mocsárhoz, láphoz hasonlítanak, itt "csak" bokáig érő sár van néhány helyen, és szerencsére az ösvények többsége járható. Mert másutt életveszélyes a helyzet, de tényleg!, merthogy a talaj agyagos és csúszik, mintha legalábbis jégen járna az ember, vagy annyira mély a sár, hogy szabályosan lehúzza rólam a gumicsizmát.

Szóval a szokott helyre mentünk, és a kutya vidáman szökkent ki az autóból. Ő szereti ezt az időt, mert nincs meleg. Ilyenkor nagyon virgoncan szaglászik mindenfelé, vidáman futkározik, még a nyuszikat és a mókusokat is megkergeti. Persze esélye nincsen, hogy elkapja bármelyiket is, hiszen meglehetősen lassú az előbbiekhez képest. Arról nem beszélve, hogy nem egyszer észre sem veszi őket. Ma például két nyuszi is keresztezte az ösvényt, én felfedeztem a világító hátsójukat (fehér pomponos a popójuk), a kutya viszont teljesen elmerült egy bozót szaglászásában és nem vette észre egyiküket sem.  Mi több, az egykori kemping területén (nem tudom, miért szüntették meg, de most kb. térdig érő fű van a teljesen elhagyott és elhanyagolt helyen) egy őzet is láttam. Megállt és néhány pillanatig meredten néztük egymást. Igyekeztem nem hirtelen mozdulattal előbányászni a fényképezőgépet a tokjából, de mire a kezemben volt a bekapcsolt gép, addigra az őz könnyed szökellésekkel eltűnt. Mókásan nézett ki, ahogy páros lábbal úgy "pattogott" tova, mint amikor az ember egy gumilabdát eldob. A kutya ebből semmit sem vett észre - aminek azért örülök, mert a múltkoriban ő látta meg előbb az őzet és őrült vágtában rohant utána - na, jó, azért nem őrült volt az a vágta, inkább csendes galopp, és utána percekig kellett hívnom, mert valahova eltűnt a bozótosban.

Igen, az eső. Tehát azért is jó esőben sétálni az erdőben, mert ott nem esik. Pontosabban az ilyen permetező esőt felfogják a lombok és csak néha csöppen le egy-egy kövérebb vízcsepp az emberre. Hallani, ahogy esik, csendesen, sejtelmesen susog, de a fák alatt teljesen száraz marad az ember. Mármint felülről, mert ugye, ahogy említettem, a sarat azért dagasztjuk (tegnap egész nap intenzíven ömlött). Van valami megnyugtató ebben a sejtelmes susogásban. Aztán feltámadt a szél és ilyenkor résen kell lenni. A szél ugyanis megrázza a lombokat, és ha az ember nem figyel, vagy éppen rossz helyen van, akkor bizony jön a hideg zuhany. Ma megúsztam a dolgot, egyetlen egyszer volt, hogy pont az orrom előtt zúdult le egy hatalmas adag víz a lombokról. Egy kövér vízcsepp azért a szemüvegemen landolt, de ez nem jelentett gondot. Korábban volt már rá eset, hogy elkéstem, és akkor bizony a nyakamba kaptam a zuhanyt.

Ilyenkor egyébként az erdőnek is más az illata. Frissebb, tisztább, üdébb. A levelek fényesek, mintha csak valaki belakkozta vagy kifényesítette volna őket. Mi több, az is látszik, hogy a zöldnek mennyiféle árnyalata van, hiszen az eső tisztára mosott mindent. Az új hajtások egészen világos színűek és harsányak, az örökzöldek pedig komoran sötétek. De nem csak a levelek és a levegő tisztul meg, hanem az ösvények is. A permetező eső eltűntetett minden nyomot,  teljesen érintetleneknek látszanak. Kicsit elfogódottan kutyagolok ilyenkor keresztül a szűz talajon. Talán a nagy felfedezőknek lehetett meg ez az érzés, amikor egy új szárazföldre léptek, ahol előttük még ember nem járt, hogy betörtek valami új és addig háborítatlan világba.

A séta végére az eső eláll - csak abból veszem észre, hogy már nem hallatszik a diszkrét susugás a háttérben -, helyét felváltja a hangosabb és rendszertelenebb csöpögés, ahogy a levelekről aláhullanak a kövér esőcseppek. A felhők mögül egyszer csak előbukkan a nap és az erdő azonnal trópusi dzsungellé válik: látszik, ahogy párolog a földről, a bokrokról a korábbi eső. Nehezebben veszem a levegőt és egy rövidebb utat választok vissza a kocsihoz. A páratartalom az egekben, a kutya sem virgonckodik már, lihegve vonszolja magát mellettem.

Megváltás beülni a kocsiba, a légkondi azonnal bekapcsol és jól esik a kellemes, páramentes levegőt belélegezni. Na, ennyit a mai kellemesnek induló sétánkról.