Megkóstolta az éltelt és hosszan ízlelgette. Igen, ez így most jó lesz – állapította meg. Új recept volt, tegnap találta a kedvenc weboldalán. Chili con carné – babbal, kukoricával és méregerősen. Tényleg nagyon jól sikerült. Gondosan kiporciózott magának egy tisztességes adagot, a többit pedig dobozokba rakta, hogy majd lefagyassza. Aztán még berakta az utolsó szennyes edényeket, kanalat a mosogatógépbe és elindította. Egy pillanatra elmélázott a hűtő előtt, hogy mit is igyon? Bor vagy sör illik inkább a chilihez? Végül vállat vont és a sör mellett döntött.

A hideg üveget fogta az egyik kezében, másikban a tányér chilit, és így ment be a szobába. Letelepedett a tévével szemben és bekapcsolta. Még az utolsó reklám ment a meccs előtt.

Kényelmesen elhelyezkedett, és amikor a kommentátor köszöntötte a nézőket, akkor már jóízűen falatozott. Legközelebb egy picivel kevesebb chilit fog beletenni. Szerette az erőset, de ez most határeset volt.

Nem igazán érdekelte a foci, ez inkább pótcselekvés volt nála. Akkor szokott rá, amikor a párja elköltözött a lányával. Négy éve. Úristen! Már négy éve? Tegnap volt négy éve… Szándékosan nem gondolt rá az előző nap. Mi több, bement az irodába és régi iratokat, terveket archivált – egyáltalán nem volt halaszthatatlan a munka, de arra tökéletes volt, hogy lefoglalja magát. Aztán bevásárolt, de nem csak a szokásos heti vásárlást intézte, hanem bement a barkácsboltba is, ahol több órán keresztül bolyongott. Hosszan nézelődött a szerszámok, majd a kertibútorok között, nem mintha bármire szüksége lett volna.

Még ma is sikerült elfoglalnia magát annyira, hogy ne a négy évvel ezelőtti napra gondoljon: kitisztította a medencét, lenyírta a füvet, rendbe rakta a teraszt, felrakta az egyik sarkába a függőágyat, amit tegnap vett, aztán megfőzött. De most csak a vacsora és a meccs volt, így hagyta, hogy a gondolatai elkalandozzanak.

Igen, négy éve Ági úgy döntött, hogy ennyi volt. Azt mondta, nem vele van a baj, hanem ő változott meg és neki van szüksége arra, hogy új fejezetet nyisson az életében, hogy új dolgokat próbáljon ki. Nem értette. Mi az, hogy új fejezetet? Milyen új dolgokat? És ehhez miért kell fenekestől felforgatnia mindent?

De nem kapott választ. Pontosabban kapott, de egyszerűen nem tudta elfogadni ezt az „új fejezetet akar nyitni az életében és új dolgokat kipróbálni.” Ehhez miért kellett elmennie? Miért kellett szétrobbantania a családot, amijük volt? A lányuk akkor tizenegy éves volt, nehezen értette meg, hogy most mi történik. Amikor megkérdezte tőle, hogy anyu miért akar elköltözni, akkor őszintén csak annyit tudott mondani, hogy fogalma sincs. Ez persze még bizonytalanabbá tette a kislányt.

Négy éve gondolkozott azon, hogy miért? Elismerte, hogy nem volt hibátlan. De hát ki az? Szeretett olyan veszélyes dolgokat kipróbálni, mint az ejtőernyőzés, vagy kétszáz kilométer felett száguldozni egy motorral vagy autóval. Nagy szenvedélye volt az utazás, akár olyan helyekre is szívesen ellátogatott, amelyek nem számítottak igazi turistacélpontoknak, sőt inkább a nem ajánlott úticélok között szerepeltek. Igen, talán kicsit gyökértelen volt, hiszen a világ bármely pontján otthon tudta érezni magát. Szeretett dolgozni, ha fontos és érdekes munkája volt, akkor képes volt a hétvégéjét is rááldozni. De mindez még Ági előtt volt, illetve talán még a kapcsolatuk legelején.

Aztán megszületett a lánya. Igazából nem tervezték, hogy lesz gyerekük, hiszen alig egy éve éltek együtt, csak valahogy összejött. Őrületes volt az a nyaralás, ahol megtörtént a dolog. Két hét Ibizán. Sokat buliztak, jetskivel száguldoztak, finom helyi ételeket próbáltak ki, esténként valamelyik szórakozóhely mulattak zárásig, aztán amikor visszaértek a szállodába, akkor vadul szeretkeztek.

Mindketten meglepődtek, amikor kiderült a terhesség. Nem bánták, fel sem merült az abortusz gondolata, csak valahogy másik dimenzióba került az életük. Kapcsolatuk szorosabbá vált, akkor kezdték el igazán megismerni egymást. Minden percét imádta a terhességnek. Ahogy növekedett a baba, izgalmas volt nézni az ultrahangos felvételeken. Eleinte alaktalan valami volt, aztán szépen kifejlődtek a kezei, lábacskája, az arcocskája.

Egyetlen egyszer bizonytalanodott el, amikor kiderült, hogy kislány lesz. Nem csalódást érzett, hanem inkább félelmet. Egy kislány. Mit fog ő kezdeni egy kislánnyal? Ő nem lányos családban nőtt fel, két fiútestvére volt, az unokatestvérei is fiúk voltak. Csodálta a nőket, szerette a szépségüket és persze meghódítani őket. De ennyi volt.

Amikor megszületett és ott tartotta a csöppséget a karjában, akkor hirtelen megnyugodott, mert biztos volt abban, hogy ezért az apróságért ő bármit megtenne. És abban is biztos volt, hogy jó apa lesz. Egyszerűen érezte.

És ő, aki addig azt tette, amihez kedve volt, aki nem igazán tervezte meg a magánéletét, inkább a máról holnapra élt, akinek fogalma sem volt arról, hogy milyen egy gyerek, hogyan kell foglalkozni vele, megtanulta: a pelenkázást, az etetést, az öltöztetést, később lófarkot készíteni, gondosan kifésülni a rakoncátlan göndör szőke fürtöket. Rettegett, amikor első osztályos lett – óvodába nem engedte, hogy járjon, valamiért úgy érezte, hogy az a hely nem a kislánynak való és egyébként is, biztos volt abban, hogy ő sokkal több mindenre megtanította, mint amit egy óvodai közösségben elsajátíthatott volna. Együtt küzdöttek az írással, olvasással – nem, nem küzdöttek, ez rossz szó. A kislány komolyan vette a tanulást és ha valami elsőre nem ment, akkor megjelent az arcán az a makacsság, ami rá is jellemző volt, és addig próbálkozott a dologgal, amíg végül nem sikerült.

Saját kezűleg festette a kislány szobáját. Szinte minden évben, mert Viki mindig valami újat talált ki. Meg kellett hagyni, hogy remek ízlése volt és valahogy ösztönösen érezte, hogy mit, hogyan akar átalakítani. Ha nem látta volna benne a fantáziát és a kreativitást, akkor biztos nem tette volna meg, de így… Így örömmel. Az utóbbi években már közösen festettek és ez hatalmas élmény volt mindkettőjüknek.

Ő tanította meg úszni. Azért kellett a saját medence. Amikor először bevitte őt a mélyvízbe és belenézett azokba a csodás zöld szemekbe… A feltétel nélküli bizalmat látta benne, egy cseppnyi félelmet sem.

Utólag az is eszébe jutott, hogy talán túlságosan szoros volt köztük a kapcsolat, túlságosan a kislányra figyelt, és ezért nem vette észre, hogy Ági megváltozott. Talán elhanyagolta őt. Persze, ez sem volt így igaz, mert soha nem felejtette el a születés- vagy névnapját, mi több, nem kellett ahhoz alkalom, hogy elvigye őt vacsorázni vagy hogy megajándékozza őt egy kis aprósággal, együtt tervezték meg a kertet, a nyaralásokat, a ház kisebb átalakításait, de a mindennapi élet dolgaira is odafigyelt: ha kellett bevásárolt, takarított, ha nagyon muszáj volt, még vasalt is, bár ezt a házimunkát egyáltalán nem szerette. Mi több, maximálisan támogatta Ágit abban, hogy visszamenjen dolgozni a rendezvényszervező céghez. Amikor Viki iskolás lett, akkor helyezkedett el és hamarosan vezető pozícióba került. Ez persze azt jelentette, hogy nem egyszer éjszaka is dolgozott, így reggelente sokáig aludt. Ezért alakult ki az, hogy ő vitte, hozta az iskolából Vikit, ha kellett, akkor még együtt tanultak, este közösen készítették el a vacsorát, utána még egy kis tévézés, aztán a lefekvés, aminek elengedhetetlen része volt, hogy a sötét szobában suttogva megbeszéltek egy-két iskolai dolgot, a kislány szövevényes baráti kapcsolatait vagy csak pletykálkodtak egy kicsit.

Próbált beszélni Ágival. Hogy mondja meg, mire van szüksége és megteszi. Ha változnia kell: hogyan, és megpróbálja. Ha megbántotta: mikor, mivel, és hogyan hozhatná helyre. De Ági csak a fejét csóválta és mindent elhárított, csak azt hajtogatta, hogy el kell költöznie. Az a felismerés, hogy semmit nem tehet… Na, az iszonyatos volt. Addig mindig ura volt a helyzeteknek. Ha valami váratlanul érte az életben, azonnal tudott dönteni, hogy hogyan tovább. De ez… Ez valami egészen más volt. Itt egyszerűen felmondta a híresen analitikus gondolkodásmódja a szolgálatot. Az a pillanat, amikor ráébredt, hogy egy épkézláb ötlete sincsen, hogy megoldja a helyzetet… Az félelmetes volt. Nem csak azért, mert ilyen még soha nem történt vele, hanem azért is, mert rádöbbent, hogy elveszítheti a lányát. Jó, persze, nem szó szerint, de a megszokott életük teljesen felborult.

Nem volt képes végignézni, ahogy elköltöztek. Elutazott vidékre egy barátjához, ahol megállás nélkül ivott. Talán az egyetem idején rúgott be ennyire utoljára. Mintha bosszút akart volna állni saját magán. Cserbenhagyta az agya, hogy tovább érveljen azért, hogy maradásra bírja Ágit és ezért mindent megtett, hogy elfojtsa a gondolatait. Nem csak másnapos, hanem harmadnapos is volt, mi több még a negyedik napon is rendes fejfájással küzdött.

És amikor hazajött, akkor a lakás ugyanúgy nézett ki, mint előtte, de olyan volt, mint egy üres csigaház, élettelen. A gyerekszobából eltűntek a ruhák, a mesekönyvek, a játékok, csak egy félszemű maci maradt ott valahogy az egyik sarokban, az asztal alatt. Kétségbeesetten szorongatta a mackót, miközben kinyitotta az összes szekrényt és kihúzta az összes fiókot. Mind üres volt.

Aztán a hálószobában kinyitotta a gardrób azon részét, ahol Ági tartotta a holmijait. A jól ismert, édeskés parfüm illata még ott lengett a levegőben, de ezen kívül semmi más. A vállfák egymás mellett csupaszon árválkodtak, talált egy viseltes cipősdobozt meg egy kiürült parfümös üvegcsét. Ennyi. Tizenhárom év együttélés után semmi nem maradt Ági után.

Soha, senkinek nem beszélt erről, de azon az első éjszakán lekuporodott az ágy mellé és a félszemű mackót szorongatva kétségbeesetten zokogott. Talán gyerekkorában sírt utoljára, amikor a bátyja összetörte a kedvenc kisautóját. Olyan fájdalmat és ürességet érzett, hogy nem tudta, hogyan fogja túlélni ezt az egészet.

De talpra állt. Nehezen, de beletanult a hétvégi apuka szerepbe. Ági nagyvonalú volt, a hétvégéket szinte mindig együtt tölthette Vikivel. Ági intézte a hétközbeni dolgokat - más pozícióba került a cégnél, így meg tudta oldani, hogy elvigye Vikit az iskolába, a különórákra, és az úszásra, de pénteken ő várhatta a lányát az iskola előtt, hogy aztán elmenjenek közösen bevásárolni, aztán együtt főzzenek, majd megnézzenek egy filmet. Szombaton mindig csavarogtak: mozi, koncert, ha az idő engedte, akkor kirándulás, biciklizés, vitorlázás a Balatonon, kerti sütögetés valamelyik barátnál vagy éppen itthon. A vasárnapot mindig otthon töltötték, kettesben. Beszélgetve, tervezgetve a következő hétvégét vagy a közös nyaralást, aztán valamikor a délután folyamán visszavitte a kislányt az anyjához.

Tudott arról, hogy Ági eljárogat férfiakkal, ahogy ő is alkalmanként találkozgatott egy-egy csinosabb, érdekesebb nővel. Szabad volt és az ismeretségi körében ezt néhányan ki akarták használni. Nos, nem szégyellte bevallani, hogy nem egyszer élt a lehetőséggel és szívesen ágyba bújt egyik-másik hölggyel, de ennyi volt.

A következő váratlan esemény az volt, amikor Ági közölte vele, hogy odaköltözik egy férfihez. Ő is ismerte az illetőt, egy országos hírű vállalkozása volt. Nagy és Társai Tervező és Kivitelező Kft. Egyszer-kétszer ugyanazon projektekre pályáztak, és bizony nem egyszer Nagyék nyertek. Na, nem mintha a terveik jobbak lettek volna, ebben biztos volt, inkább azért, mert a neve közismertebb volt és mögötte ott állt a mamutcége. Neki csak a családi tervező irodája volt, amit az apjuktól vettek át a fiatalabb bátyjával. Mindketten nyertek díjakat a terveikkel, de egyikükben sem volt meg az az ambíció, hogy a családi vállalkozásból nagy céget fejlesszenek. Inkább a minőségre, a kreativitásra, az egyedi ötletekre törekedtek és nem akartak mindenáron még több megrendelést és pénzt. Kerestek így is éppen eleget ahhoz, hogy kényelmes és jó életük legyen.

A tudat, hogy ez a nagymenő vállalkozó ott lesz a lánya körül minden áldott nap, hogy hatni fog rá, hogy esetlegesen megváltoztatja őt – nos, elrémisztette a gondolat. Próbált beszélni arról Áginak, hogy nem tartja jó ötletnek, hogy összeköltözzenek és mi van azzal, hogy új fejezetet akar nyitni az életében és új célokat megvalósítani – nem sült el jól a beszélgetés. Ági indulatosan azzal vádolta, hogy féltékeny és bele akar szólni az életébe, és megint rá akarja kényszeríteni az akaratát – na, itt volt az, hogy elkerekedett szemekkel nézett rá. Mi az, hogy megint rá akarja kényszeríteni az akaratát? Soha nem tett ilyet az együtt eltöltött évek alatt! Ági valami triviális példát hozott fel, hogy amikor egyszer nyaralni mentek, akkor hogyan viselkedett vele. Bevallotta, hogy nem emlékszik a dologra.

A vitának semmi eredménye nem lett, mindketten dühösen és frusztrálva mentek haza és persze Ági beköltözött Nagy házába. Az ő lányával.

Ezek után próbált úgy viselkedni, mintha semmi nem történt volna. Soha nem kérdezte Vikit az új házról vagy Nagyról. Érezte, hogy a lányának tetszik "Laci bá’”, ahogy ő hívta a nagymenőt, mert "olyan jó fej” és "tök menő háza van”. Tagadhatatlanul féltékeny volt "Laci bá’”-ra, amiért napi szinten részt vehet az Ő lánya életében. Nem akart vele versenyezni, de be kellett ismernie, hogy mégis megtette. Drága ruhát szeretett volna az ő kamaszodó lánya? Megvette. Néhány éve biztos, hogy nemet mondott volna a ruhára, mert irreálisan magas volt az ára annak a valaminek, de most, nehogy már "Laci bá’” vegye meg! De "Laci bá’” ezt követően meglepte Vikit egy trendi cipővel. Mire ő lecserélte a lánya mobilját a legújabb modellre.

És ez így ment hónapokon keresztül. Akkor történt az, hogy a lányára várva az iskola előtt, meglátta az egyik osztálytársát. Néhány hónappal ezelőtt még jóbarátok voltak Vikivel, de azóta valamiért összekülönböztek. Ki tudhatja, hogy két kamasznál, mi okozhatja a barátság megromlását? Mindenesetre a kislány kijött az épületből és láthatóan várt valakire. Az apjára, mint kiderült. Ő is hétvégi apuka volt. Ahogy megölelték egymást… Ott érezte, hogy valami megváltozott Viki és közte.

És akkor rájött arra, hogy nagyon nagyot hibázott, hogy belement ebbe a túllicitálós dologba. Nem akarta, hogy a nagymenő vállalkozó befolyásolja a lánya és a közte lévő viszonyt, és mégis megtörtént. Azzal, hogy versenyre kelt vele, hogy ki tud értékesebb dolgot venni a lányának, ki tudja jobban elkápráztatni és elkényeztetni a kamaszt. Az, hogy a férfi így akarta megnyerni a lányát magának, ha nem is elfogadható, de valamilyen szinten érthető volt. De ő? Mit akart ezzel bizonyítani?

Szóval aznap, amikor Viki beszállt a kocsiba, és arról beszélt, hogy szüksége lenne egy új tornacipőre, akkor egyszerűen megkérdezte, hogy miért? Mi történt azzal, amit egy vagy két hónapja vettek? A magyarázat több sebből is vérzett és a végén egyszerűen megvonta a vállát, hogy szerinte jó lesz az a tornacipő még legalább az év végéig.

A makacsul összeszorított száj és a szúrós zöld szempár bizonyította, hogy lánya csöppet sem volt elégedett a döntésével.

Ezt követően Viki távolságtartóvá vált és nem egyszer mesélt arról, hogy "Laci bá’” milyen jó fej volt, mert megvette neki ezt vagy azt vagy megengedte neki ezt, vagy azt. Úgy tett, mintha meg sem hallaná ezeket, pedig valahol mélyen nagyon bántotta, hogy "Laci bá’” megveszi a lánya szeretetét. Érezte, hogy a lánya azt várja tőle, hogy rálicitáljon ezekre és valahol csalódott, hogy nem tette meg. De nem akarta megtenni. Már nem. Dühös volt, de nem a lányára vagy Ágira, még csak nem is "Laci bá'"-ra, hanem saját magára, amiért a kezdet kezdetén belement ebbe az ostoba versengésbe.

Igyekezett úgy viselkedni, mint a "Laci bá'" előtti időkben, és próbálta elviselni a kamaszlánya minden szeszélyét. Nem volt egyszerű! Pláne ebben a mai világban, amikor minden a külsőségekről szólt, hogy kinek van drágább ruhája, cipője, hogy ki nyaral drágább vagy egzotikusabb helyeken. Persze, hogy látta az instagramon a fotókat, amiket Viki megosztott: az új, "menő” ruhák, az ultramodern lakás, a saját tévé, a medence, ami kétszer akkora, mint az övé, a jakuzzi és sorolhatná. Hogy magyarázza el a kamaszlánynak, hogy ezek csak külsőségek, nem attól szereti őt jobban valaki, hogy méregdrága holmikkal halmozza el.

Volt néhány kimondottan kínos hétvégéjük, amikor a lánya durcásan morgott, bezárkózott a szobájába, amikor kijelentette, hogy "ciki” biciklizni menni a Dunakanyarba, az a hely pedig, ahol palacsintázni szoktak, rémesen "gagyi”, vagy hogy ő ebben a kis medencében már nem tud úszni, mert mindig leér a lába. Nehezére esett mindezt szó nélkül hagynia.

Aztán jöttek azok a péntekek, amikor közölte vele Viki, hogy most nem akar hozzájönni. Az elsőnél úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. De tiszteletben tartotta a kérését és csak azt mondta, hogy az ő döntése, hogy vele akarja tölteni a hétvégéjét vagy sem, semmit nem fog ráerőltetni.

Hogy ne a csalódásával foglalkozzon, mert bizony nagyon fájt, hogy a lánya nem őt választotta, elfogadta a barátai meghívását és nem egy szombati napot velük töltött. De eljárt színházba, koncertekre vagy nem egyszer nőkkel találkozott. Jól esett ismét udvarolni, meghódítani egy-egy hölgyet és aztán kellemeset szeretkezni velük. Volt olyan kapcsolat, ami néhány hónapot is kibírt, de aztán valahogy mégis elhalt. Nem volt készen egy komolyabb kapcsolatra, vagy inkább nem akarta, hogy azzá váljon bármelyik is.

Eredetileg úgy volt, hogy Viki három hét után végre vele tölti ezt a hétvégét, de aztán az utolsó pillanatban lemondta. "Laci bá’”-val az Adriára mentek, mert "Laci bá’”-nak volt ott egy "klassz" jachtja. Mit tehetett? Jó szórakozást kívánt. A bátyja hallotta a beszélgetést, és mondta, hogy menjen át hozzájuk, mert egy kis baráti halászléfőzés lesz a kertben, de nemet mondott.

Inkább tegnap elszöszmötölt az irodában, majd a barkácsboltban, ma a kertben és a konyhában, most pedig itt ül és nézi a meccset. Soha nem szerette igazán a focit, de még mindig jobb volt a huszonkét szaladgáló, labdát hajkurászó pasit nézni, mint felesleges dolgokon agyalnia.

Tényleg jól sikerült ez a chili con carne, de legközelebb határozottan kevesebb chilit fog használni. Kinyitotta a sörét, és éppen belekortyolt volna, amikor megszólalt a telefonja. Kicsit ódzkodva nyúlt a készülékért, mert most nem igazán akart senkivel társalogni, főleg, amikor meglátta, hogy ismeretlen számról keresik. Felvegye? Meditált egy kicsit, aztán amikor látta, hogy mekkora kapufát lőtt az egyik játékos – a falábúja, pedig kisebb vagyont keres! -, akkor mégis felvette.

- Apu, apu – hallotta a lánya kétségbeesett hangját még mielőtt beleszólhatott volna.

- Viki? Mi baj van?

- Apu, gyere értem azonnal. Itt vagyok… Nem is tudom, hol vagyok. Egy aluljáróban a… - egy pillanatra elhallgatott, mint aki megpróbálja kideríteni, hogy hol is van. – A Lehel téren.

- Lehel téren? – kérdezte hitetlenkedve.

- Igen, de gyere gyorsan és nincs nálam a telefonom és több apróm sincs…

- Máris indulok, ne mozdulj! – nem volt biztos, hogy hallotta a választ, mert megszakadt a vonal. Felkapta a kocsikulcsot, bezárta a házat, aztán csikorgó kerekekkel indult útnak.

Mi történhetett? Gondolatok cikáztak át a fejében, hogy mi lehet az oka, hogy a lánya az adriai jachtozás helyett a Lehel téri aluljáróból hívja őt, ráadásul nem a saját telefonján, hanem egy nyilvános fülkéből.

A forgalom nem volt nagy – még szerencse, hogy meleg, nyári szombat délután volt, a fél város valószínűleg már a Balaton partján süttette a hasát -, így viszonylag hamar elért a Lehel térre. Még parkolót is gyorsan talált az egyik mellékutcában, aztán már rohant lefelé az aluljáróba. Megállt és kutatva körbenézett. Néhány hajléktalan feküdt a fal mellett, az újságos bejáratán egy neon felirat hirdette, hogy nyitva. A pizzás unottan nyomkodta a telefonját a kihűlt, legyektől hemzsegő pizzák mellett. A pogácsás az utolsó pogácsákat rakosgatta bele egy zacskóba, láthatóan már éppen zárni készült. De hol a lánya? És hogy az ördögbe került ide?

Aztán végre meglátta. A nyilvános telefonok közelében téblábolt és ijedten pislogott körbe. Amikor megpillantotta őt, akkor azonnal odafutott hozzá.

- Apa! – megkönnyebbülés volt a hangjában, ahogy átölelte őt.

- Itt vagyok, semmi gond – suttogta a fülébe és érezte, hogy nagy kő esik le a szívéről. Az ő szeme fénye. Itt van, egyben, épségben.

- Menjünk haza – kérte szipogva a lány.

Nem kérdezett többet, csak vezette őt a kocsihoz.

- Mi történt? – kérdezte, amikor lassan kifordult a mellékutcából a főútra.

Viki csak megrázta a fejét.

- Most nem akarok beszélni róla, jó? Majd később – szipogta.

Látta a könnyben úszó zöld szempáron, hogy nem fog többet mondani.

- Rendben, persze – bólintott és szótlanul autóztak tovább.

- Kérsz vacsorát? – kérdezte, amikor hazaértek. - Chili con carnét főztem…

- Nem, köszönöm. Csak zuhanyozni akarok és lefeküdni. Ugye nem baj?

- Nem, semmi gond – figyelte, ahogy az ő gyönyörű szép nagylánya besiet a fürdőszobába. Hallotta, hogy zuhanyozik és azon gondolkodott, hogy mi történhetett. De nem sokáig, mert a telefonja kíméletlenül belecsörgött a csendes szombat délutánba.

Ági volt.

- Szia – vette fel.

- András? Viki eltűnt és…

- Itt van velem – vágott a szavába.

- Mi? Hogy hogy ott van veled?

- Kétségbeesetten felhívott, hogy menjek érte a Lehel térre. Most épp zuhanyozik…

- Ezt nem hiszem el! Olyan lehetetlenül viselkedik mostanában, ez is a te hibád, mert úgy elkényezteted.

Miért nem lepődik meg ezen? Ha az utóbbi időben valami nem úgy alakult, ahogy Ági szerette volna, akkor annak mindig ő volt az oka.

- Nekem azt mondta, hogy veletek megy az Adriára vitorlázni, ezért nem jön hozzám – mondta és nehezére esett nem visszavágni Áginak, hogy már megint miért őt hibáztatja valamiért, amihez semmi köze nincsen.

- Így van, ez volt a terv. Reggel még semmi baja nem volt, de aztán az indulás előtt nem sokkal felkapta a vizet valamiért. Hőbörgött, hogy ő nem jön velünk és utál minket. Laci megpróbálta lecsillapítani, de csak hisztizett, aztán kiabálva elrohant. Még a telefonját is itthon hagyta. Annyira unom már ezeket a kamaszkirohanásait. Ez is azért van, mert te mindent elviselsz tőle meg mindent megengedsz neki.

Forrt benne a düh, de sikerült visszafognia magát. Nem akart vitatkozni Ágival, pláne nem így, hogy a szomszédban ott a lánya.

- Az a lényeg, hogy rendben van és itt van nálam, nem? – kérdezte végül. – Menjetek nyugodtan az Adriára, majd elleszünk itt kettesben. Mikor jöttök haza?

- Jövő hétvégén. Addig ott maradhat nálad.

Ó, milyen kedves! Persze, hogy itt marad nála!

- Rendben. Jó szórakozást – de ezt már nem hallotta Ági, mert letette. Megcsóválta a fejét. Miért érzi úgy, hogy itt valami másról is szó van? Viszont nem hallotta már a zuhany hangját, így csendesen beballagott a lánya szobájába.

Nem égett odabent a villany, csak a nappaliból beszűrődő fényben látta Viki összekuporodott alakját a könnyű takaró alatt.

- Minden rendben? – kérdezte és leült az ágya szélére.

Viki szipogva bólintott. Látta, hogy magához szorítja a félszemű macit - az ő tizenöt éves kis nagylánya.

- Szeretnél beszélgetni? – kérdezte halkan, és kisimította az arcából a vizes haját.

- Anyával beszéltél?

- Igen. Aggódott miattad, merthogy elrohantál otthonról.

- Persze, aggódott! – csattant fel. – Csak azzal a hülye pasival foglalkozik.

Nocsak, "Laci bá’” már nem olyan jó fej?

- Azt mondta, hogy valamiért hisztizni kezdtél és hogy nem akartál velük menni.

- Ezt mondta? – kérdezett vissza indulatosan. – Hazudott!

- Hé, hé! Ilyet nem mondhatsz anyádra.

- De hát ez az igazság! Hazudott! Ő is meg a hülye pasija is.

Nehéz volt elrejtenie a mosolyát. Valahol jó volt hallani, hogy "Laci bá’” lezuhant a piedesztálról, és hirtelenjében "hülye pasi” lett.

- Nyugi, mondd el szépen mi történt.

- Semmi! Úgyis nekik hiszel, akkor minek kérdezel? – hátat fordított neki.

- Anyád csak azt mondta, hogy elrohantál, szóval csak szeretném tudni, hogy miért – mondta csendesen.

Viki nem válaszolt, csak még jobban magára húzta a takarót.

- Ne már! Mondd el, mi történt! – kérlelte és megpróbálta megsimogatni a kislány fejét, de Viki ellökte a kezét.

- Hagyj békén!

- Miért kiabáltál velük és rohantál el hazulról? És egyáltalán, hogy kerültél a Lehel térre?

Viki konokul hallgatott. Na, igen, ilyenkor kifejezetten idegesítő volt a makacssága.

- És honnan volt apród a telefonáláshoz?

- Felszálltam az első villamosra - hadarta gyorsan -, aztán a Nyugatinál leugrottam, mert jöttek az ellenőrök és elindultam gyalog és így kerültem az aluljáróba. A zsebemben találtam aprót, a számodat tudom fejből. Ennyi. Most már békén hagysz?

Legalább most már azt megtudta, hogy mi történt aztán, hogy elrohant otthonról. De az jobban érdekelte, hogy miért. Finoman a falhoz tolta a lányát aztán lefeküdt mellé, mint ahogy annak idején tette, amikor kicsi volt és megbeszélték az „élet nagy dolgait”. Kihúzta a lány feje alól a párnát és a sajátja alá tette.

- Ne már! – tiltakozott Viki. – Add vissza, hallod? És menj innen! – próbálta lelökni őt az ágyról, de persze eredménytelenül.

A végén sikerült elkapnia a dühösen hadakozó lányt és magához szorítania. Megvárta, amíg nem kapálódzik tovább és hagyja, hogy simogassa a fejét.

- Na, így már jobb. Emlékszel, amikor esténként így beszélgettünk? Csak te meg én a sötétben.

Érezte, hogy a lány bólogat.

- Jók voltak azok a beszélgetések, nem gondolod?

Megint csak bólintás.

- Tudom, hogy sok minden megváltozott, valószínűleg én is és már nem vagy kislány, de azért ugye tudod, hogy mi ettől függetlenül még beszélgethetünk úgy, mint anno. A régi idők emlékére megpróbálhatnánk, nem gondolod?

Most elmaradt a bólintás és inkább csak érezte, hogy Viki elgondolkozik azon, amit mondott. Így aztán várt. Csendesen simogatta a lánya fejét, játszott a szőke fürtjeivel, érezte a szuszogását és a szívverését. Régen tartotta őt így a karjában és most ki akarta élvezni a pillanatot.

- Anya azt mondta, Laci bá’ csak barát – szólalt meg végül Viki. – Mindig azt mondta, hogy csak egy nagyon jó barátja. Laci bá’ azt mondta, hogy mi is csak barátok leszünk, hiszen nincs szükségem apára, mert itt vagy te. De… - elhallgatott. – Össze fognak házasodni, tudtat? – nézett fel rá és látta, hogy könnyektől csillog a szeme.

Ez új volt, erről nem volt tudomása.

- Nem, nem tudtam – mondta és érezte, hogy összeszorul a torka. Nem, nem gondolta ő soha, hogy Ági visszajön hozzá, de ez, hogy férjhez megy…

- Ma reggel megláttam egy üzenetet Laci bá’ laptopján. Nem, nem kerestem benne semmit, mielőtt azt gondolod! Ott hagyta nyitva az asztalon. Szóval az állt az üzenetben, hogy minden elő van készítve az esküvőre. A jachton lesz. Már korábban adott neki gyűrűt, azt ugye tudtad?

Most ő bólintott. Nehéz lett volna nem észrevenni a többkarátos gyűrűt Ági ujján az utolsó személyes találkozásukkor, de nem akart ezzel foglalkozni. Akkor azt mondta, hogy már nem számít, hogy Ági mit csinál. Csak most érezte, hogy valamiért, valahogy mégis…

- És most elveszi őt feleségül. Ezt azt jelenti – már szipogott -, hogy ti soha nem fogtok összejönni. Már valaki más felesége lesz. És én ezt nem akarom! – ez egy kicsit úgy hangzott, mint amikor kiskorában dacosan, még a lábával is toppantva nyomatékot adott a mondandójának. Ebből is lehetett látni, hogy bármennyire kamasz, a lelkében még valahol gyerek. – Hallod? Nem akarom, hogy összeházasodjanak! Akkor biztos, hogy anya nem fog visszajönni hozzád. Pedig én azt hittem… - nem fejezte be, nem tudta, mert zokogva borult az apjára.

Ó, az ő kicsi lánya! Hát azt hitte, hogy ők valaha kibékülnek és újból együtt élhetnek, mint egy igazi család?

Magához ölelte őt, és vigasztalóan simogatta a fejét, a hátát. Most már értette, miért mondta Ágira, hogy hazudott. Meg azt is, hogy miért keseríti el ennyire az esküvő. Hát ennyire vágyott arra, hogy ők hármasban együtt éljenek? Nem igazán tudta, mit mondjon, így csak némán simogatta a kislányt.

Idővel csendesedett a zokogása, aztán már csak szipogott.

- Nem akarok visszamenni Laci bá’ házába. Lehet, hogy itt lakjak veled?

- Ezt azért majd meg kell beszélni anyával, de én kifejezetten örülnék neki.

- Úgysem számít nekik, hogy ott vagyok vagy sem. Hadd turbékoljanak csak…

- Hé, hé! – szorította meg gyengéden a kezét. – Bármi is történik, ő az anyád. Szeret téged…

- Ugyan! – morcosan nézett fel rá.

- Hidd el, hogy szeret téged. Szóval, ha visszajönnek, akkor majd megbeszéljük hármasban, hogy ideköltözz. Ha beleegyezik…

- Csak azért fog nemet mondani, hogy bosszantson. Téged meg engem. Holott nem számít neki…

- Viki, ne beszélj így, kérlek! – vágott ismét a szavába. – Akármi is történik, ő az anyukád. Fontos vagy neki, mint ahogy nekem is, így ami téged érint azt közösen megbeszéljük, rendben?

- De…

Most elegendő volt ránéznie ahhoz, hogy elhallgasson.

- Jól van, na – mormogta, aztán visszabújt hozzá.

Csendesen feküdtek egy ideig a félhomályos szobában.

- Elmegyünk holnap biciklizni? – kérdezte váratlanul Viki. – Aztán megebédelhetnénk a palacsintázóban.

- Azt hittem, az túl gagyi hely.

- Jaj, ne már – tiltakozott, de mielőtt még folytathatta volna, apja a szavába vágott.

- Rendben, rendben. Biciklizünk és palacsintázunk, ahogy szeretnéd, persze – és csendesen elmosolyodott a sötétben.