Amanda magányosan üldögélt a külvárosi kávézóban. Egy meglehetősen nehéz tárgyalásról tért vissza a városba, és muszáj volt valahol egy kávét innia, annyira kimerült volt. Aztán rendelt magának két szendvicset is, hiszen az első fekete után ráébredt, aznap még nem evett semmit sem.

Elgondolkozva falatozott. Meglepően finomnak találta az ételt, pedig a helyiség meglehetősen kopottas és agyonhasznált volt. Ha nem ennyire fáradt, akkor be nem tette volna a lábát egy ilyen helyre. Az asztalok ütöttek-kopottak voltak, a székek fájdalmasan nyikorogtak a vendégek súlya alatt. A falak színét nehezen lehetett megállapítani, az évektől és a dohányfüsstől meghatározhatatlanná váltak.

Rajta kívül csak egy halkan társalgó, kétes kinézetű csoport ült az egyik sötétebb sarokban, valamint nem messze tőle három fiatal fiú, akik viszont nagy hanggal beszélgettek. A kinézetük nem volt éppen bizalomgerjesztő, nem mintha a másik társaság annyira szimpatikus lett volna. De azok legalább csendben voltak.

Elfordította tekintetét a hangoskodókról és kinézett az ablakon. Egy óriásplakát harsány színekkel hirdette egy rockzenekar koncertjét. Hát ezek az alakok sem nyerték meg a bizalmát. Hosszú haj, bőrszerelés, tetoválások. Úgy tűnik, ma csak ilyenekkel fog összefutni. Meg azokkal az öltönyös, beképzelt majmokkal a tárgyaláson. Hogy milyen pökhendien viselkedtek! De megmutatta nekik! A tárgyalás végére már olyanok voltak, mint a kezes bárányok.

- Van tüzed? - szólította meg őt a harsány fiúk közül az egyik. Szemtelenül méregette a nőt.

Amanda hideg pillantással végigmérte, miközben azon morfondírozott, válaszoljon-e egyáltalán. Aztán belekortyolt az ásványvizébe.

- Nincs - mondta végül.

- Akkor adhatnál egy kis aprót – leült vele szemben és rákönyökölt az asztalra. - Ne mondd, hogy az sincs! - elvigyorodott. Társai idétlenül nevettek a háttérben.

Amanda ismét ivott a vízből, mielőtt válaszolt volna.

- Pedig nincs nálam pénz - táskájába tette mobiltelefonját, és menni készült. Sajnálta ugyan otthagyni a szendvicset, de elege volt ebből a társalgásból.

- Oh, megteszi ez is! - kapta el a nő csuklóját hirtelen a fiú, és letépte a karláncát.

- Mint képzelsz magadról, te szemtelen taknyos?! - rántotta ki Amanda a karját a fiú szorításából. Elővette mobiltelefonját, hogy hívja a rendőrséget, de a fiú kiütötte a kezéből a készüléket.

- Elég legyen! - szólt közbe egy hang, és a halkan társalgó társaság egyik tagja megragadta a fiút. - Add szépen vissza a hölgynek azt, ami az övé, vedd fel a telefonját, és kérj tőle bocsánatot.

- Menj a pokolba! - erősködött a fiú, de aztán alulmaradt a férfivel szemben. Kelletlenül engedelmeskedett. - Bocsánat - morogta végül. - Most már elengednél?

- Hogyne, persze. De jobban tennéd, ha a barátaiddal együtt eltűnnél innen.

Amanda egy kicsit megkönnyebbült, miután az ismeretlen közbeavatkozott. Megmentője elég kétes figura volt: fekete csizma, fekete bőrnadrág, fekete ujjatlan póló. És azok a rémséges tetoválások! Egy kígyó tekergett végig a férfi egyik karján, majd a másikon folytatódott, és a kézfején egy hatalmas tátott szájú kígyófejben végződött. A karkötők kezének minden mozdulatára megcsörrentek. Hosszú, fekete haját egy laza copfban fogta össze, így lehetett látni számtalan fülbevalóját.

Amanda úgy érezte, csöbörből vödörbe került. Eddig csak a fiú szemtelenkedett vele, most majd ez az alak fog.

- Mi a fene? Csak nem megtetszett a csaj neked is? És mi közöd van ahhoz, hogy mit csinálok?! - hőzöngött a fiú tisztes távolból.

- Na, húzd el a csíkot, cimbora, mielőtt a hölgy kihívná a zsarukat! - mondta a tetovált férfi.

A fiú még néhány válogatott szitkot zúdított mindkettőjük fejére, aztán társaival együtt távozott.

- Erről ennyit - mondta az idegen, és csak most vette tüzetesen szemügyre a nőt. Vállig érő, egészen világos szőke haja volt. Arca kissé hosszúkás és nagyon csinos. És a szeme! Életében nem látott még ilyen kék szempárt. Elegáns, drága, fekete kosztümöt viselt. Látszott, hogy nem a környéken él.

- Remélem, nem lett semmi baja a telefonnak - mondta, miután végigmérte a nőt. Nagyon ostobának tűnt az, amit mondott, és kicsit feszélyezte a nő határozott, egyenes tekintete.

- Nem - pillantott a készülékre. - Azt hiszem, semmi baja.

- Remek - nem akarta még magára hagyni, ugyanakkor életében először fordult elő vele, hogy nem tudta, mit is mondjon. - Máskor meg kellene nézned, hova ülsz be kávézni. Az ilyen helyek nem éppen elegáns hölgyeknek valók - a kék szem villanásából látta, hogy nem tetszett a közvetlen hangnem.

- Majd jobban figyelek. Egyébként köszönöm a segítséget - mindezt olyan hangsúllyal mondta, hogy a férfi érezte, ezzel befejezettnek tekinti a társalgást. De ő nem akarta így itt hagyni.

- Miért van ilyen rossz kedved? - kérdezte, miközben megfordított egy széket, és lovagló ülésben ült rá, karját a szék támlájára támasztotta.

A kék szempárból hidegség és elutasítás áradt.

- Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de egyszerűen muszáj megkérdeznem. Egy szép és előkelő nő csak akkor ül be egy ilyen helyre, ha nagyon nagy a baj.

Amanda arcán furcsa kis fintor suhant át a dicsérő szavak hallatán.

- Jobban tennéd, ha visszatérnél a barátaidhoz - mondta egy megsemmisítő pillantás kíséretében.

- Uramisten, most haltam meg! - kapott a szívéhez a férfi. - Hogy képes egy ilyen csodaszép szempár ilyen kíméletlenül hidegen nézni?!

A nő arcán látszott, hogy most már nagyon elege van ebből a társalgásból. Tekintete az utcai óriásplakátra tévedt, aztán a vele szemben ülő alakra. Kétségtelen, hogy az egyik rockzenész ült az asztalánál.

A férfi követte a nő pillantását.

- Á, igen, az is én vagyok - vont vállat hanyagul. - Tudod mit? Gyere el a ma esti bulira. Garantáltan elmúlik a rosszkedved. Ha megadod a neved, szólok a rendezőknek, hogy engedjenek be.

- Nézd... Devil - olvasta el a plakátot. - Ez a neved? - kérdezte furcsa, kétkedő hangsúllyal, majd miután a férfi bólintott, folytatta. - Köszönöm, hogy megszabadítottál attól a kellemetlenkedő alaktól, de ne várj tőlem semmit - azzal felállt, és otthagyta a férfit.

"Miért van az, hogy ma az összes félkegyelművel összehozza a sors?!" - morfondírozott magában, miközben az iroda felé hajtott.

Az épület valamivel barátságosabb volt a környező többi hasonló funkciójú toronyháznál. Előtte néhány fa állt és egy szökőkút, az irodák is sokkal tágasabbak, világosabbak voltak.

Egyenesen saját szobájába ment. A napi posta láttán csak tompán felnyögött. Aztán benézett hozzá a főnöke, hogy megtudakolja, mikorra készül el az aznapi tárgyalás összefoglalójával. Ígérte, hogy holnapra meglesz vele. Titkárnője pedig két vaskos szerződéscsomagot tett le eléje.

- Holnapra várják a véleményed - mondta egy kis bocsánatkérő mosoly kíséretében a negyvenes éveiben járó fekete nő.

- Ez - vette elő Amanda a diktafonját, hiszen miközben visszafelé jött, magnóra mondott mindent - a mai tárgyalás összefoglalója. Sürgősen le kellene gépelni, mert a főnök várja. Majd átfutom, amikor elkészültél vele. És mielőtt elkezdenéd, kérlek, hozz nekem egy kávét - aztán hozzáfogott postája áttanulmányozásához. Fáradsága tovatűnt, ahogy a leveleket olvasta. Mindegyikre odatűzött egy kis cédulát, hogy titkárnője tudja, mi a teendő vele. Közben az elkészült emlékeztetőt is átfutotta, majd hozzáfogott a szerződések átnézéséhez. Amikor végzett az egyikkel, akkor döbbent rá, hogy közben beesteledett, és ismét egyedül találta magát az irodában.

Felnyalábolta a másik szerződést, és hazafelé indult. Útközben majd vesz valahol valami vacsoránakvalót, aztán folytatja a munkát otthon.

Szórakozottan vezetett, miközben a gazdasági híreket hallgatta a rádión. Az eső csendesen szemerkélt, ami csöppet sem javított rossz hangulatán.

Az egyik piros lámpánál állva, megpillantotta a rokczenészekről készült óriási plakátot. Aztán órájára pillantott: fél kilenc múlt. A koncert már elkezdődött. Különben sem adta meg a nevét. És egyáltalán, hogy juthatott eszébe, hogy odamenjen?! Soha nem szerette ezt a fajta zenét!

Aztán - és nem tudta volna megmagyarázni, hogy hogyan -, de ott találta magát a stadion előtt. Hosszú percekig csak ült a kocsiban, miközben egy monoton hang folyamatosan olvasta a száraz, üzleti ügyekre vonatkozó híreket, az eső pedig egyhangúan kopogott az autó tetején.

Délután Devil telibe talált a kérdésével. Napok, ha nem hetek óta rossz kedvű volt. Maga sem értette, miért. Sikeres volt a szakmájában. Tudta, hogy a háta mögött csak Jégcsapnak nevezik, de nem zavarta. Kemény tárgyalópartner volt, mindenki tartott tőle. És örülnie kellett volna, amiért ilyen sikeres, hiszen fiatal kora ellenére elismert tekintélynek számított a szakmában. Gyönyörű lakása volt, mindene megvolt, amire gyerekként álmodott, mégis valami hiányzott. Talán az utóbbi hetek hatalmas munkamennyisége tette, hogy annyira lehangolt volt. És talán ezzel magyarázható, hogy most itt volt.

Aztán hirtelen kiszállt a kocsiból, és besietett az épületbe. Kicsit tétován állt meg az előtérben. Amint a dübörgő zene tanúsította, a koncert már elkezdődött.

Amanda nagyon furcsán érezte magát fehér blúzában, rövid szoknyájában, és magas sarkú cipőjében, amikor megpillantotta a farmernadrágos, pólós férfiakat, akik az előcsarnokban lézengtek.

Az egyik, amikor meglátta őt, odament hozzá. Nyakában ott fityegett egy kis azonosítókártya, miszerint a biztonsági emberek közé tartozott.

- Jobb későn, mint soha - mondta, miután végigmérte a nőt. - Szerintem... - elgondolkozva nézte Amandát. - Szerintem maga az a titokzatos hölgy, akit Devil vár. Azt mondta, mindenképpen engedjük be magát.

Amanda arcán halvány mosoly suhant át.

- Igen, egy kávézóban futottunk össze délután.

- Stimmel. Jöjjön velem.

Amanda kissé tétovázva követte a férfit. Végighaladtak a színpad háta mögött, aztán a színpad oldalában álltak meg.

- Innen mindent jól láthat és hallhat - kiabálta a fülébe.

Amanda egy kis mosollyal mondott köszönetet, aztán a színpadon zajló eseményeket figyelte. Az öt zenész szinte megtévesztésig hasonlított egymásra: hosszú, fekete haj, a dobost leszámítva mindannyian félmeztelenek voltak, fekete bőrnadrágot viseltek. Devilt csak a tetovált kígyóról ismerte fel. A férfi mellkasát egy ijesztő ördögfej díszítette. A látvány kissé taszította a nőt.

Éppen véget ért egy szám, és a közönség tombolva ünnepelte kedvenceit. A gitárosok, köztük Devil is, hangszert váltottak. Egy technikus odafutott a férfihez, és miközben igazított valamit a gitáron, mondott is neki valamit.

Devil Amanda felé pillantott, és udvariasan a nőre mosolygott. Furcsa mosoly volt, és Amanda zavarba jött tőle. Hirtelen nem is tudta, mint csináljon. Annyira idegen volt ez az egész helyzet. Egyáltalán, mit keres ő itt?

De nem volt ideje töprengeni ezen, hiszen a zenészek újra játszani kezdtek. És Amanda ugyan nem szerette ezt a fajta zenét, mégis élvezte. Talán azért volt rá ilyen hatással, hogy ennyire közelről figyelhette az előadókat, talán mert nagy szüksége volt arra, hogy egy kicsit kikapcsoljon, és a mindennapi gondok elől elmenekülhessen, és valahol egészen máshol lehessen, ami annyira különböző, mint az ő élete.

Aztán ismét véget ért a szám. A közönség hatalmas ovációban tört ki. A zenészek frissítőket ittak. Devil rágyújtott, majd az egyik mikrofonhoz lépett.

- Most egy egészen új nóta következik. Annyira, hogy még a cimboráim sem hallották. Egy csodálatos lányról szól, akit délután ismertem meg - szándékosan nem nézett Amandára, aki meglepetten pislogott körbe, hiszen sejtette, hogy róla lehet szó.

Devil közben letelepedett egy bárszékszerű ülőalkalmatosságra, kezébe vette gitárját, és játszani kezdett.

Amandát teljesen lenyűgözte a kicsit szomorkás, lassú dallam, mely egész lényét mélyen megrázta. Olyan szívbemarkoló melódia volt, amilyet még sosem hallott eddig. Vagy csak a hangulata miatt érzi ezt?

Nézte a tetovált, hosszú hajú férfit, amint átszellemülten játszik gitárján, és időről időre füstfelleg száll fel a cigarettájából. Soha életében nem gondolta volna, hogy szóba fog állni egy ilyen alakkal, most mégis úgy érezte, muszáj beszélnie vele. A dal mindent elmondott szerzőjéről.

Amanda kipillantott a közönségre. A nézőtéren megszámlálhatatlan apró fény imbolygott: öngyújtók, gyufák, csillagszórók, mobiltelefonok. Úgy érezte, mindez csak neki szól, csak érte van.

Amikor az utolsó hang is elhalkult, a közönség ismét fülsértő erővel nyilvánította ki tetszését.

Devil kissé lehajtott fejjel hallgatta az ujjongást, miközben végigszívta cigarettáját. Csak akkor nézett ki a nőre.

- Köszönöm - olvasta le Amanda szájáról, és most először láthatta őt mosolyogni: ettől tökéletesebb mosolyt még sosem látott. Rákacsintott a nőre, aztán folytatták a műsort az előre megtervezettek szerint.

Devil csak a második ráadás után ment oda Amandához, amikor a közönség is lassan elindult hazafelé.

- Örülök, hogy eljöttél - üdvözölte, miközben hátára terítette törölközőjét. Meglepte, mennyire alacsony a nő. Még a magas sarkú cipő ellenére is alig ért a válláig, pedig ő sem volt az a kimondottan magas férfi. Ez nem is tűnt fel neki a kávézóban. De a nő egyébként is annyira más volt, mint első találkozásuk alkalmával. Nyomát sem látta annak a fáradságnak, ami délután annyira meghatározó volt ezen a bájos arcon. A különleges kék szemek most boldogan ragyogtak.

- Én is - mondta a nő. - És köszönöm azt a dalt. Igazán megható volt. Főleg azok után, hogy én olyan undok voltam - zavartan mosolyogva nézett fel a férfire.

- Ugyan már, semmiség. A rendreutasítás meg teljesen jogos volt. Elvégre, ha odaállít egy magamfajta fickó, és a problémáidról faggat, teljesen természetes, hogy a pokolba kívánod.

Amanda ennek ellenére valamiért nagyon szégyellte délutáni viselkedését.

- Tényleg nagyon undok voltam, és...

- Felejtsük el - legyintett hanyagul. - A lényeg, hogy itt vagy. Nem voltam biztos, hogy eljössz. Sőt, kizártnak tartottam.

- De azért a biztonságiak rögtön tudták, ki vagyok.

- Na, hallod! Megmondtam, hogyha egy csinos, észveszejtően gyönyörű nő állít be, olyan kék szemekkel, amit elképzelni sem tudnak, akkor haladéktalanul eresszék be.

A nő a bókok hallatán félig lesütötte a szemét, és csak akkor nézett újra a férfire, amikor az elhallgatott.

- Mert még a nevem sem árultam el. Amanda. Amanda Leighton.

- Igazán örvendek - fogott a férfi kezet vele. Egészen különleges érzés járta át, amikor a nő törékeny kezét ott tartotta a sajátjában. - Én csak egyszerűen Devil. A cimborákkal rendezünk egy kis murit, ha van kedved…

- Igazán köszönöm, de nem - vágott a szavába Amanda. - Talán majd máskor - tette hozzá látva a férfi csalódott arckifejezését. - Az az igazság, hogy dolgoznom kell.

- Ilyenkor? - a falon lévő órára pillantott. - Negyedtizenegy van.

- Muszáj átnéznem még egy szerződést - magyarázta a nő. - Úgyhogy most megyek is. Nagyon köszönöm a dalt, és tényleg nem bántam meg, hogy eljöttem.

- Sam! Sam! - kiáltott Devil egy férfi után, miközben magára vette bőrdzsekijét. - Hazakísérem a hölgyet, aztán jövök. Szólj a többieknek, hogy tudjanak róla.

- Oké! - kiáltott vissza a másik férfi.

- Az az igazság, hogy kocsival jöttem, úgyhogy…

- Akkor a kocsidig kísérlek el.

Amanda beleegyezően bólintott.

- Jézusom, hogy rákezdett - mondta, amikor az előcsarnokból kipillantva meglátta mennyire, esik.

- Vedd fel ezt - nyújtotta át a férfi a dzsekijét.

- De…

- Ugyan már! Bőrig ázol, míg a kocsidhoz érsz.

Amanda kicsit ódzkodva vette fel az ördögfejjel díszített kabátot, majd sietve elindult autójához. A férfi követte.

- Sosem fogom magamnak megbocsátani, ha most megfázol - adta vissza a dzsekit, miután beszállt a kocsiba.

- Á, kizárt, hogy nekem bármi bajom is esne - de azért belebújt a kabátba. - Tényleg nagyon örülök, hogy eljöttél. Remélem, még találkozunk.

Amanda nem tudta, mit is mondjon erre. Az egész szituáció annyira furcsa volt a számára.

- Talán - mondta végül, hiszen fogalma sem volt, miért volt itt, és nem volt biztos abban, hogy még egyszer látni akarja-e a férfit.

- Talán - mondta Devil is reménykedve.

Amanda becsukta a kocsiajtót és indított. A motor halk berregése helyett azonban csak egy szolid kattanás hallatszott. Újrapróbálkozott, de ismét semmi.

- Nyisd fel a motorháztetőt, megnézem, mi a hézag – kopogtatott be az ablakon a férfi.

A nő engedelmeskedett, miközben bosszúsan gondolt arra, hogy a hét elején hozta el a szervizből a kocsit. Akkor azt mondták, minden rendben van.

Aztán csak azt látta, hogy Devil a szakadó esőben eltűnik a motorháztető mögött.

- Próbáld újra - hallatszott a férfi hangja.

Megint semmi.

- Várj egy kicsit - hosszú percekig nem történt semmi. - Most próbáld - mondta aztán.

Ismét csak a halk kattanás hallatszott.

- Azt hiszem - csapta le a motorháztetőt Devil -, hogy beázott valamelyik kábel.

- Ó, nem - nyögött fel.

- Ne aggódj. Hozom a kocsim, aztán hazaviszlek.

- Nem! - utasította el az ajánlatát azonnal. - Köszönöm, nem - tette hozzá egy kicsit udvariasabban. Nem olyan rémséges a férfi, mint amilyennek kinézete alapján gondolta volna, de azért nem akarta, hogy megtudja, hol lakik. - Hívok egy taxit.

- Ugyan! Mire ideérne, addigra én már régen haza is vittelek. Semmiség az egész. Mindjárt jövök - azzal elsietett a szakadó esőben.

Amanda bosszúsan nézett utána. Nem szokott hozzá ahhoz, hogy mások döntsenek helyette. Viszont be kellett látnia, hogy a férfinek igaza van. Az éjszaka kellős közepén nehezen találna taxit, pláne így a koncert után, amikor mások is így akarnak hazajutni, és ha aludni is szeretne néhány órát, minél előbb neki kell állnia dolgozni.

- Itt is vagyok - állt meg mellette egy fekete Corvette-tel a férfi.

Amanda egy pillanatra még tétovázott, aztán fogta táskáját, és átült Devil kocsijába.

- Hová lesz a fuvar? - kérdezte Devil azzal a furcsa kis mosollyal, ami már korábban is zavarba hozta a nőt.

Amanda megmondta a címet, és remélte, hogy nem követ el ostobaságot. Mert mi lesz, ha a férfi fel akar menni vele?

De Devil még célozni sem célzott erre, amikor megállt a ház előtt. Még egyszer megköszönte, hogy ott volt a koncerten, majd jó munkát kívánt, és elhajtott.

Az a dal is meglepetés volt Amanda számára, az pedig, hogy nem akart felmenni, egy kis csodálkozással töltötte el. Eddig minden férfi, aki hazavitte őt, azonnal látni akarta a lakását, és persze mindegyiket leginkább a hálószoba foglalkoztatta. Ehhez képest Devil egyáltalán nem próbálkozott. Ez megnyugtatta, ugyanakkor kíváncsivá tette. Vajon miért nem akart felmenni? - ezen morfondírozott, miközben állt a zuhany alatt.

Aztán az egész kérdés háttérbe szorult azzal, hogy nekiállt dolgozni. Három óra elmúlt, amikor végzett, és kimerülten lefeküdt aludni.