Göring unokahúga ír a családjáról és hogy a családja múltja mennyire befolyásolta az ő életét.

A család története meglehetősen kusza és igencsak részletekbe menő - töredelmesen bevallom, hogy néha elvesztem, hogy ki kicsoda. (Talán ha mellékeltek volna egy családfát, az sokat segített volna beazonosítani az egyes tagokat főleg úgy, hogy voltak azonos keresztnevű emberek is.)

Mindez valamennyire magyarázatot ad Bettina saját sorsának alakulására. Amit én kicsit keveselltem az az volt, hogy indokolja, hogyan hatott rá a "drága bácsikája" múltja. Igen, vannak benne utalások, de nem annyira sok. Például iskolás korából semmi példát nem hozott, hogy esetleg az osztálytársai mondjuk összesúgtak volna a háta mögött, hogy ő abból a Göring családból származik. Ennek következtében néhány fiatalkori tette inkább fiatalkori lázadásnak tűnik, mint magyarázat a család múltjára.

Az is furcsa volt, hogy ugyan megemlítette, hogy a szülei és a nagymamája nem igazán beszéltek a "drága bácsikáról" vagy ha igen, akkor is hitetlenkedtek, hogy tudott volna arról, ami a koncentrációs táborokban történt, de aztán hirtelen megemlítette azt az epizódot, amikor a bátyja horogkeresztet rajzolt a családi fotók közül előkerült Göring képre. Miért is? 

Szóval több emlék arról, hogyan érezte magát a nagybátyja miatt, mit érzett, amikor tudatára ébredt a nagybátyja szerepére, jobbá tette volna a könyvet.

Éjszaka "csak" egyszer kéredzkedett ki a kutya. Hogy őszinte legyek, én olyan fáradt voltam, hogy abban sem voltam biztos, hogy tényleg ugatott vagy csak képzeltem. Reggel mondta apuka, hogy igen, kiment egyszer.

Ma délutános volt a kiscsajszi, szóval délelőtt tanulnia kellett. Egy kis spanyol, egy kis francia és egy sztori a karanténnaplóba. Hát a rajz megint valami iszony rémesre sikeredett. Látszik rajta, hogy csak összecsapja az egészet, pedig tud szépen rajzolni, ha akar!

A nagy ma megemberelte magát és tanult. Vagy legalábbis úgy csinált, mintha tanult volna.

A kutya este nem akarta bevenni a gyógyszerét. A dobozon az szerepel, hogy úgy készítették el, hogy a kutya szeresse - naná, hogy nem ette meg. Végül azért csak belediktáltam a cuccot.

A kutya az éjszaka háromszor ugatott, hogy ki akar menni. Mint kiderült, a szülők nem hallották, így a nagyobbik lány engedte ki őt. Ha tudtam volna...! Igazából elindultam egyszer, hogy kiengedjem, de mivel hallottam, hogy valaki megtette helyettem, visszamásztam az ágyba aludni. Mit ne mondjak, se ő, se én nem voltunk reggel a helyzet magaslatán. Ráadásul fájt a pocakja, így aztán megvolt az indok, hogy semmit ne csináljon. Mártír képpel vonszolta magát a lakásban. Annyit elértem, hogy dél körül felöltözött legalább, de utána is visszafeküdt. Annyira "rosszul" volt, hogy még könyvet is olvasott!!! Nem is emlékszem, mikor láttam utoljára könyvet a kezében...

A kicsi délelőttös volt, de apuka ment el érte, merthogy úgyis ment a konditerembe. Reggel rendesen panaszkodott a kiscsaj, merthogy a nagy autót még előző nap apuka visszavitte (most járt le ugye a lízing). Szóval a kicsivel mentünk és hát minden baja volt a kiscsajszinak, hogy kicsi, hogy büdös (tényleg nagyon öreg szaga van!) és szegény kutya. Hát tény, hogy a kutya csak összehajtogatva tudja berakni magát a csomagtartóba, de azért annyira nem vészes a helyzet.

Ahhoz képest, hogy apuka azt mondta, ma mindenképpen vesz egy autót - semmi.

Kutyáról jut eszembe, valami nem stimmelt vele. Nem evett, de folyton kikéredzkedett, szóval apuka végül este elvitte az állatorvoshoz. Kiderült, hogy hasmenése van a kutyának és hát az izületei sem teljesen száz százalékosak. Hiába, öregszik a jószág! Most valami pasztát kell adni neki minden étkezésnél és ha azzal végzett, akkor elméletileg elmúlik a hasmenése és el lehet kezdeni szedni a tablettákat az izületeire. Egyébként teljesen rendben van.

Nem volt rossz, de...

A szerző maga is introvertált, így bizonyos része a könyvnek nagyon jó volt. Hogyan fedezte fel, hogy ő is az, illetve különböző helyzetekben milyen stratégiával képes működni. Ezek a részek némi humorral fűszerezve nagyon jók voltak. (Sajnos néha nagyon humorosra akarta venni az elbeszélést, és iszonyatosan erőltetett lett a poén.)

Néha egy kicsit szájbarágós volt, voltak dolgok, amiket többször elismételt, de ezzel még nem is lett volna bajom.

Azzal már igen, hogy voltak olyan fejezetek, amik egyáltalán nem illettek bele a könyvbe. Pl. mi lett volna, ha néhány híres filmnek introvertált lett volna a főszereplője. Lehet, hogy ezt is humornak szánta, mindenesetre nekem nagyon erőltetett volt ez is, és egyáltalán nem illett bele a könyv mondanivalójába. Az első fejezetben leírta, hogy ez a könyv segítséget szeretne nyújtani introvertáltnak ahhoz, hogy az extrovertált életben hogyan tudnak boldogulni, illetve extrovertáltaknak próbálja elmagyarázni, hogy hogyan is működik egy introvertált személy. Akkor minek kellett ez a külön fejezet a mi lett volna, ha a film főszereplője introvertált? 

A hétvége egyenlő lehűlés. A múlt heti iszony jó idő után szombat reggelre 19 fokra lehűlt a levegő. Jó kis szél is volt, aminek következtében persze még hidegebbnek lehetett érezni ez a 19 fokot. Csütörtökön a kocsi hőmérője szerint 38 volt odakint, így aztán nem csoda, hogy majd megfagytam.

Régen olvastam ennyire érdekes és csaknem letehetetlen könyvet. Ahogy a könyv alcíme is jelzi, az emberiség történetéről szól, de egészen másképp.

Miben más? Nos, nem történeti események mentén halad, hanem inkább fejlődéstani szempontból. Egészen a kezdet kezdetéről indul, vagyis hogy egyáltalán hogyan alakult ki az emberi faj. Milyen különböző emberi fajok voltak, azok hogyan fejlődtek, majd haltak ki, illetve a mostani emberi faj, a sapiens, hogyan népesítette be a földet.

A hagyományosnak tekinthető történelmi események a háttérben vannak, és csak arra fókuszál, hogy fejlődés szempontjából mi miért történt, mi minek következtében változott, fejlődött. Mindig van ok és okozat, gyönyörűen vezeti le ezeket. Tudományos, de mégis érthető, érdekes és élvezhető.

Minden holokauszttal kapcsolatos visszaemlékezésben van valami egyedi. Ebben az, hogy viszonylag korán, 1946-ban kiadták, illetve a szerzőnek sikerült jegyzeteket készítenie a táborbeli életéről még ott a táborban, így bizonyos szempontból sokkal részletesebb volt. Egy jobb szerkesztés többet adott volna a könyvhöz, minthogy így, kicsit nyers formában közölték az emlékeket. Például az egyik táborbeli orvosról név nélkül beszél, de a könyv végén lévő jegyzetekben ott van, hogy az illető Mengele volt. Értem, hogy az író nem tudta ottlétekor, hogy ki az az orvos, de talán jót tett volna az elbeszélésnek, ha nem a könyv végi jegyzetben jön rá a T. Olvasó, hogy kiről van szó, hanem Mengele első említésekor. 

A szerző orvos, ennek következtében viszonylag kiváltságos helyzetben volt a táborban. "Csak" büntetésképpen kellett tényleges fizikai munkát végeznie, egyébként viszonylag jó körülmények között élt és szabadabban mozoghatott. 

Nem csak ő, de a felesége is bekerült a táborba, aki nővérként dolgozott, ami azt jelentette, hogy ő is viszonylag jó körülmények közé került. 

Helyzetükből következően többször is találkoztak, beszéltek egymással, ami tényleg kivételes lehetőséget jelentett számukra. Ez a tény, hogy a másik ott volt a közelben, hogy láthatták, mi több néha-néha beszélhettek is egymással, mindenképpen segített nekik a túlélésben. Annál is inkább hiszem ezt, mert nagyon sok esetben a tényleges táborbeli események szinte eltörpültek ahhoz képest, ahogy az író meséli, hogy végre látta a feleségét, végre beszélhetett vele, és vajon mikor láthatja, beszélhet vele megint. Szinte az egyik ilyen pillanattól a másikig élt. 

A front közeledtével a tábort felszámolták, azokat a foglyokat, akik képesek voltak járni, elindították nyugat felé. Ekkor a házaspár először nem értett egyet egymással: vajon mikor van nagyobb esélyük a túlélésre, ha maradnak vagy ha mennek. Ennek következtében elszakadtak egymástól. Az írónak sikerült megszöknie és néhány rabbal együtt átvészelték a bizonytalan időket, amíg megérkezett a vörös hadsereg. 

Ezt követően visszakerült Hollandiába és sikerült megtalálnia a feleségét is, aki szintén túlélte a borzalmakat. 

Ma a kisebbik gyerek "buliba" ment. Mivel ez az utolsó évük ebben a suliban, ezért néhány szülő (nem a mieink) szerveztek egy búcsú partit nekik. A suli partner volt a dologban. Nem kellett rendes órákra menniük, viszont a sulihoz tartozó egyik rétet (több is van!) a bulizók rendelkezésére bocsátották. A gyerkőcöket két csoportba osztották, két különböző ugrálóvárat rendeltek és a terv az volt, hogy félúton a két csoport cserél, természetesen a  másik csoport használata előtt lefertőtlenítik a helyet. Ezenkívül vizipisztoly párbaj volt betervezve meg olyan színes porok használata, amit az indiaiak használnak valamelyik ünnepségük alkalmával. (Az e-mail szerint a por kimosható a ruhákból, de azért a biztonság kedvéért mindenki viseljen valamit, ami nem kár, ha tönkremegy.)

Reggel 5 körül esett egy jó kis eső, miután elállt olyan fél 7 körül, kimentünk a kutyával sétálni. Nagyon kellemes volt a levegő. Felfrissült az eső után. De nem sokáig tartott a kellemes klíma. Olyan 7 körül kisütött a nap és valami elképesztő pára telepedett ránk. Az erdő olyanná vált, mintha a trópusokon bóklásznánk. A fákról csöpögött az esővíz, láttam, ahogy a napfényben száll fel a pára és majd megfulladtam. 81%-os volt a páratartalom, amikor hazaérve megnéztem. Szerencsétlen kutya is csak vonszolta magát mögöttem.

Amikor reggel felkeltettem a lányokat, a nagyobbik sírni kezdett, hogy nagyon rosszul van és iszony melege van... Sajnáltam őt, ez tényleg nagyon nem az ő időjárásuk! Mondtam, hogy semmi gond, menjen, zuhanyozzon le és jobban lesz. Tényleg jobban érezte magát utána.

A parti 12-kor kezdődött (hát mikor máskor???), szóval addig nyúztam a gyereket egy kicsit némi tanulnivalóval. Írt egy újabb történetet a karanténnaplóba. Jézusom, hogy milyen rémséges unalmas volt az egész! Azért a végére csak sikerült egy kicsit feltúpírozni a sztorit. 

A parti nagyon jól sikerült, a gyerek tetőtől talpig mindenféle színben pompázott a színes poroktól és merő egy víz volt (azonnal kimostam a ruháit, mindenből kijött a színes por). De boldog volt nagyon és azt mondta, ez volt a legjobb parti, amin eddig volt. Ráadásként megkapták ajándékba a vizipisztolyt is. Hazaérve mondtam, hogy azonnal zuhanyozzon le. Kétszeri próbálkozás után végre már a háta közepe sem volt zöld. 😄

Apuka ma meglehetősen morcos volt, mert hétfőn vissza kell adni a lízingelt autót és venni akart helyette egy másikat. Amit viszont kinézett, megvette előle más valaki. Délután elment valahova egy újabbat nézni, de aztán azt mondta, hogy feleslegesen utazott, mert az autó meglehetősen vacak volt. Ígérete szerint legkésőbb hétfőre lesz egy másik autó, mert kicsit macerás lenne az élet eggyel.

Elhatároztam, hogy én is enyhítek egy kicsit a vírus miatt hozott szabályokon. Ha vásárolok, már nem veszek kesztyűt, csak lefertőtlenítem a kezem, mikor visszaszállok a kocsiba, de maszkot változatlanul hordok. Az evőeszközöket változatlanul a szobámban fogom elmosni, de a tányérokat le fogom vinni a mosogatógépbe. Ha bármit ráteszek a lenti tányérra, a kajámat a mikróban melegítem meg és ugye a mikro kinyír minden élő dolgot, így tehát a vírust is. Ha feljövök, változatlanul kezet mosok és bármi, ami bekerül a szobámba, hűtőmbe, változatlanul letörlök antibakteriális törlőkendővel. Változatlanul megpróbálom elkerülni ezt a dögöt, ha lehetséges.

Megint szürkeségre ébredtem. Nem is sütött a nap, egy picit hűvösebb is volt, mint tegnap.

A német úriember a szomszédban határozottan jobban van, a köhögése már nem olyan rémes. Szerintem jót tesz neki a sós levegő. Egyébként ma reggel kicsit csendesebb volt a ház, azért a spanyolok ismét kitettek magukért, szerintem ők a leghangosabbak mindig az épületben. Az a fura, hogy ez a szállás drágább volt, mint a két évvel ezelőtti. Bizonyos értelemben az jobban felszerelt volt (pl. volt hűtő a szobában), viszont a szoba sokkal kisebb és barátságtalanabb volt, mint ez. A net ott sokkal megbízhatóbb volt, itt időnként eltűnik. Az nem volt annyira tiszta, mint ez (minden nap lecserélik a törölközőket és akár mosást is lehet rendelni, persze nem ingyen). Az kb. 40 percnyire volt a buszpályaudvartól, ez kb. 10 percre van és sokkal jobban ellátott a környék, hiszen az utcában is van egy nagy élelmiszerüzlet, de a pályaudvarig még van legalább kettő kis magánüzlet és a pályaudvaron ott a nagy.

Tehát kivételesen nem a szomszédokra ébredtem, hanem a távozó spanyolokra. Miután összecihelődtem, elballagtam a pályaudvarra, bevásároltam a reggelire valót, aztán felszálltam a buszra. A mai úti cél Capdepera volt, ami a sziget északi részén található. Ennek következtében jó kis hosszú buszutam volt, másfél órás.

A buszmegálló nem valami bizalomkeltő volt, viszont rögtön a mellette levő utcában ott volt a turiste office. Sikerült beszereznem az elmaradhatatlan ingyen térképet. A hölgy nagyon készséges volt, így megkérdeztem, hogy a váron kívül (merthogy azt jöttem megnézni) van-e még valami érdekesség, amit javasol megnézni. Őszinte volt: nincs. Nem köntörfalazott, egyszerűen közölte, majd azért hozzátette, hogy 3 km-re innen van a tenger és hogy ott nagyon szép a promenád és... Hát 3 km-t most nem volt kedvem gyalogolni, szóval kedvesen megköszöntem a felhomályosítást, aztán elindultam a várhoz. Jó kis meredek utca vezetett fel, közben időnként jobbra, balra kanyarodott is. A házak tipikusan helyiek voltak.

Az egyik kanyarban hatalmas kaktuszok voltak. Az országutat nem egy helyen ugyanilyen kaktuszok szegélyezik. A száguldó buszból esélyem sem volt alaposabban megszemlélni őket, itt most végre sikerrel jártam. Szép, nagy jószág volt!

Aztán mindenütt virágok. Többnyire falra felfutó növények és mindenféle színben pompáztak a virágjaik. Nagyon hangulatos volt.

Aztán egyszer csak ott álltam a vár előtt. Meglehetősen picike a tér előtte, úgyhogy nem sikerült úgy lefényképeznem, hogy teljesen beleférjen.

A vár meglehetősen egyszerű, gyakorlatilag csak a várfalak maradtak meg csaknem teljes épségben, azokon  lehetett sétálni is.

A kilátás csodás lett volna, ha az idő tiszta lett volna. De nem volt. Eléggé homályos volt minden, ráadásul a tenger felől párapamacsok úszkáltak a sziget belseje felé. (Először azt hittem, hogy füst.) A falakon néhány őrtorony többé-kevésbé megmaradt, az egyik ilyenben baglyok sorakoztak. Nagyon jópofán ücsörögtek szépen sorban egymás mellett. Némelyik úgy aludt, hogy csodálom, hogy nem zuhant le az állványáról.

Az egyikük először úgy tűnt, hogy alszik, aztán kinyitotta az egyik szemét, majd a másikat is és végül merőn rám bámult.

A vár területén gyakorlatilag három épület maradt meg: a templom, az őrtorony (ez a legrégebbi), amit később malomként használtak, illetve a kormányzó épülete. A templom egy helyes kis gótikus, semmi extra épület.

Az őrtorony le volt zárva, nem lehetett felmenni, pedig belestem, a lépcső teljesen jó állapotban volt. A kormányzó épületében kosárkiállítás volt. A teremben egy bácsi ott fonta a következőt.

A vár többi területét mindenféle mediterrán növény foglalta el. Esküszöm, hogy sokkal érdekesebbek voltak itt a növények, mint tegnap az akvárium mediterrán kertjében.

Miután megnéztem a várat, még egy kicsit bóklásztam a város utcáin. Megszemléltem közelebbről a várból látszott templomot. Be nem jutottam, mert zárva volt. Egyébként is minden zárt befelé, hiszen 1 óra volt, szieszta ideje. Azért néhány étterem nyitva maradt. Mivel másfél órám volt a visszainduló buszig, így beültem az egyikbe és rendeltem egy adagot a napi menüből: scampi volt némi salátával. Nyolc jókora méretű rákocska tekintett vissza rám a hatalmas tányérból. Sajna fényképet nem készítettem róla, pedig irtó guszta volt és nagyon finom. Igaz, utána fülem-farkam ragadt, mert ugyebár ezt nem lehet másképp csak kézzel-lábbal enni. A saláta is nagyon fincsi volt, végre nem volt leöntve azzal az ocsmány barna szósszal, amivel az angolok leöntik. 

Miután teletömtem a bendőmet, elballagtam a buszmegállóba. Mit ne mondjak, fáztam! Elég rendesen lehűlt a levegő. A helyzetet tovább rontotta, hogy a buszsofőr ezerrel nyomatta a légkondit, szóval mire visszaértem Palmába, teljesen átfagytam. Szerencsére itt a városban 25 fok volt, szóval szép lassan kiengedtem. Még hazatérésem előtt betértem a közértbe,  egy újabb spanyol felvágottat próbáltam ki: kinézetre olyan, mint a chorizzo csak nem paprikás. Finom volt. És vettem csokit is. Nagyon, nagyon finom csokijaik vannak, szerintem viszek is magammal néhányat.

Ma ismét délelőttös volt a gyerkőc. Leadtam őt a suliban, aztán a kis boltban bevásároltam egy-két dolgot magamnak. (Lidlben megint nem volt semmi izgalmas, azért nem mentem oda.) Délelőtt főztem. Apuka kérte, hogy készítsek ismét chili con carnét, de ezúttal ne darált húsból, hanem kockára vágott marhából. Elkészítettem, beleszórtam neki egy nagy adag chilit, aztán hajrá, hadd egye. A lányoknak meg magamnak brassóit készítettem, két adag lett nekem, kettő nekik.

A kicsi suli után megint ment egy barátnőjéhez, onnan kellett összeszednem őt. Valahol az isten háta mögött laknak egy baromi nagy házban egy hatalmas kerttel, amiben úszómedence is van. Nos, a kertet tuti, hogy valami szaki tervezte, mert minden pontosan meg van tervezve benne, szerintem az utolsó fűszálat is úgy ültették el, ahogy a szaki megmondta. Nagyon szép, de nekem akkor sem kellene ilyen. Annyira mesterkélt és annyira túl rendezett az egész.

A nagyobbik végre visszamehetett a fogászatra. Karácsony előtt kapott fogszabályozót. Nem az éjszakára berakósat, hanem amit a fogakra aplikálnak valahogy és havi szinten kellett volna szorosabb és szorosabb pántot rárakni. A karantén miatt ez nem volt lehetséges eddig, szóval most volt az első alkalom, hogy visszamehetett február óta. Az anyja teletömte a gyereket valami bivalyerős fájdalomcsillapítóval. A legutolsó alkalommal én vittem, a dokinő mondta, hogy nem kellene ilyen erős gyógyszert adni a gyereknek, hiszen a pánt levétele és az új felrakása nem jár igazán fájdalommal, inkább csak kellemetlen. És igen az új pánt kicsit szorosabb, de nem elképesztően szoros. Anyukának akkor ezt elmondtam, naná, hogy nem hallgatott a dokinőre. Azért csendesen megjegyzem, hogy mit fog adni majd a gyereknek, ha mondjuk menstruálni fog és görcsei lesznek? Annyira hozzászoktatja a szervezetét az erős fájdalomcsillapítóhoz, hogy amikor igazán szükség lenne rá, akkor már nem fog hatni. Na, mindegy.

Most apuka vitte el őt. A gyerek persze drámázott, hogy nem fáj, de... És külön cirkusz volt, míg megette a vacsorát, merthogy "fáj" neki. 1. a bivalyerős fájdalomcsillapító miatt kizártnak tartom, hogy fájt neki (pláne, hogy hazaérve is bevett egy adagot belőle!!!!!), 2. inkább szerintem csak kellemetlen lehetett, hogy szorosabb az új pánt és csak színház volt az egész, amit művelt. Azért csak leküzdötte a vacsorát, igaz, nem rágott szinte semmit sem. Utána panaszkodott, hogy miért kapott ilyen keveset - mondtam, hogy ez a normál adag volt, szóval nem kap többet. Magába tömött még egy féldoboz epret és két óriás banánt, utána egy kicsit lenyugodott.