Hú, hát nem volt egy egyszerű olvasmány. Egy pakisztáni lány ír az életéről, akinek az apja Ausztriában dolgozott éveken keresztül, majd  egyszer úgy döntött, hogy az egész családját, beleértve a lányt is, magával viszi Ausztriába. A lány viszonylag gyorsan beilleszkedett a helyi környezetbe, mi több teljesen átvette az európai gondolkodásmódot. Ez persze a családjának nem tetszett. Amikor visszamentek családlátogatásra Pakisztánba, bemutatták a kiválasztott férjének, akihez persze ő nem akart hozzámenni. Hogy "rendes muszlim nőt faragjanak belőle" otthagyták a jövendőbelije családjánál, és a saját családja nélküle utazott vissza Ausztriába. 

Ami ezután következett, az igazi rémálom volt. A leendő anyósa elvitte egy bentlakásos korán iskolába. Döbbenetes volt a hely. Koszos, a lányokat verték és igazi agymosás folyt. Hónapokig ott kellett élnie, míg végül a leendőbeli anyósa hazavitte, mert végre "jól" viselkedett. 

Azt hiszem, végre megértettem, hogy ezek a muszlim nők miért nem tesznek semmit azért, hogy szabadabban élhessenek. A lány leírt egy esetet. A településen megerőszakoltak egy nőt. A családja kitagadta, mert úgy vélték, a nő hibája volt az eset, mert kihívóan viselkedett. A lány - meg persze én is - teljesen ledöbbentett ezen. De ha belegondolok abba, hogy a lányok ahhoz hasonló korán iskolában tanulnak, mint amiről a szerző is írt, akkor már nem annyira meglepő a dolog. Gyakorlatilag ott teljesen átmossák az agyukat, és kiölik belőlük az önálló gondolkodásnak és döntésnek még a szikráját is. Csak az a jó, amit a férfiak annak tartanak.

Jó magaviseletének következtében végül a családja magával vitte a lányt Ausztriába. Persze nem tartott sokáig az, hogy ismét európai módon gondolkodjon, viselkedjen. Mi több, bibliát kezdett olvasni és hamarosan meg is keresztelkedett. Amikor ezt elmondta a családjának, kitagadták. 

Azóta szabadon, de félelemben él, hiszen ha egy muszlim elhagyja a vallását, akkor büntetlenül megölhető. A történtek ellenrére a lánynak hiányzik a családja és a halálos fenyegetések miatt folyamatosan retteg, ennek ellenére nem éreztem, hogy megbánta volna a döntését. Mi több, most már ő segít azoknak a muszlim nőknek, akik szeretnének szabadon élni, és kiszabadulni a családjuk fogságából. 

A mai napra felhőt ígértek - hát egy darab sem volt, de még csak mutatóban sem. A reggel kicsit nehezen indult. Azt tudtam, hogy a kiszemelt helyre hányas buszra kell szállnom, de hogy honnan indul meg persze mikor... Net nélkül kicsit nehézkes a turista élete, merthogy a szállodában a net vagy nem működött vagy olyan lassú volt, hogy az elképesztő!

Hát egy igazi kihívás volt megtalálni a 81-es busz indulási helyét. Két turista információs helyen megkérdeztem - egyiknél sem tudták. Aztán emlékeztem, hogy amikor Montéba mentem, akkor mintha láttam volna egy megállót, ahol a 81-es szám szerepelt volna. Sikerült megtalálnom a megállót, aztán a menetrendből kiokoskodtam, hogy a végállomása a busznak a felvonó mellett van és hogy onnan 10-kor indul a busz. OK, elkutyagoltam oda. És ott volt valóban a busz. Persze kiírva semmi, ismét meg kellett kérdeznem, de legalább ez a srác tudta, hogy miről beszélek, mert az előzőeknek halvány lila fogalmuk sem volt.

A busz ismét ütött-kopott, de azért működőképes jószág volt. A sofőr beszélt angolul, mi több mosolygott! Ez azért volt meglepő, mert a helyiek nem igazán mosolyognak vagy szívélyesek. Általában értik az embert, válaszolnak is udvariasan, de egyáltalán nem kedvesek vagy mosolygósak. Az út kb. egy órás volt és hát ha eddig kanyargós utakon közlekedtem, akkor azok semmik voltak ehhez az úthoz képest. Valami elképesztő helyeken mentünk. Az út mellett valami betonkorlátszerűség aztán a nagy semmi. Ez a betonkorlátszerűség meg maximum annyi célt szolgál, hogy mondjuk nem ötvennel, hanem csak negyvenöttel zuhansz a szakadékba. Merthogy gyorsan nem igazán lehet menni. Egyrészt azért, mert iszony meredek és szegény busz rendesen küzdött felfelé, másrészt a kanyarokat szerintem maximum tízzel vettük be. Volt olyan, hogy a szembejövőnek meg kellett állnia, hogy a kétsávos úton be tudjon kanyarodni a busz. A táj leírhatatlanul mesés, azt sem tudtam, merre nézzek. Aztán végre megérkeztünk.

Egy csomó hozzám hasonló őrült turista szállt le a buszról egy kis település közepén. Egy angol hölgy, aki ugyanolyan tanácstalanul nézett körbe, mint én, megkérdezte, hogy láttam azt az idős hölgyet, aki nem olyan régen szállt le? Mondtam, hogy nem. A hölgy egész úton a rózsafüzérét morzsolgatta és imádkozott. Lehet, hogy ezért értünk fel egy darabban?...

Infó sehol semmi. Volt egy információs iroda, aminek már messziről kiszúrtam a hatalmas i betűjét - szerintem ebben az évszázadban tuti, hogy nem volt nyitva. Ennek közelében volt egy helyes kis templomocska, amit meg is néztem.

A templom kívülről és...

... belülről

A hely egyébként azért Apácák völgye, merthogy Funchalból az apácák ide menekültek kalóztámadás esetén. Nagyon sokáig csak azon a gyalogösvényen lehetett csak megközelíteni a völgyet, amit ők használtak. Azóta az ösvényt lezárták és kiépítették a szerpentint, amin a busz ide evickélt.

Az útikönyv - hát tuti, hogy kidobom. Azt írta, hogy az erdő nagyon kellemes, meg lehet nézni a gesztenyefákat, amik terméséből a helyiek likőrt készítenek, illetve, hogy van egy hely, ahova érdemes felmászni, mert a kilátás onnan a legszebb. Mindezt úgy írják, mintha egymás mellett lennének a dolgok és az ember csak úgy elsétál A-ból B-be. Nos, gondoltam én, hogy mivel a templomon kívül semmi érdemleges látnivaló nem volt a faluban, a busz meg 2 és fél óra múlva ment vissza Funchalba, hát akkor megnézem én azt a helyet, ahonnan a kilátás meseszép. 3 km-nyi volt, hegynek felfelé. A totemállatom a hegyi zerge lesz. Zergét ugyan nem láttam, szerintem még azoknak is túl meredek volt ez a hegyoldal. Az út elején lépcső volt, irgalmatlan magas lépcsőfokokkal, komoly kihívás volt mászni rajtuk. Főleg, hogy izomlázam is volt. Aztán a lépcső átváltott köves úttá, aztán a kő is eltűnt, csak sziklák, aztán semmi más. Ismét eszembe jutott Machu Pichu... Igaz, most nem voltak teraszos művelt területek. Még azt sem lehetett kialakítani ezen a meredek hegyoldalon.

Majdnem a csúcson...

Nem mondom, hogy nem gondoltam arra, hogy visszafordulok és nem mászom tovább. Az, hogy hányszor dicsértem az eszemet ezért az őrült gondolatért, hogy én megmászok egy ilyen hegyet... Újabb izmokat fedeztem fel a lábamon... De hát a végén csak felértem. Szerintem az egyórás részidő nem is volt annyira vészes.

Fent volt egy étterem - hát én csak vizet kértem elsőként... Nem, rosszul mondom, elsőként megpróbáltam levegőt venni, csak aztán következett a víz. A hátamon a póló a hátizsákom alatt merő egy víz volt. És még itt sem ért véget a megpróbáltatás, mert kiderült, hogy még egy kicsit mászni kell a kilátó részhez. Felmásztam. És igen, a kilátás tényleg hú meg ha.

A kilátás a hegyről. Onnan lentről másztam fel

Körbefotóztam mindent, aztán vettem egy fagyit, lerogytam a buszmegállóba és vártam a buszt.

Vissza ismét közel egy órát buszoztunk. Így lefelé menet még félelmetesebb volt az út. Idős hölgy rózsafüzérrel ezúttal nem volt, de azért sikerült egy darabban leérnünk. A buszról leszállva, levánszorogtam a tengerparta. Megkerestem a néhány napja felfedezett kövemet, amit ezúttal begyűjtöttem, aztán elterültem és pihegtem. Szerintem el is szunyókáltam, mert eléggé lent volt már a nap, amikor egy helyi csoport zajongása zavarta meg a békés tengermorajlást. Akkor összeszedtem magam, és elindultam vissza a szállodába. Igazság szerint nem volt energiám ahhoz, hogy valami éttermet keressek, viszont az egyik sarkon találtam egy helyet, ahol a helyi töltött tésztás bigyót árulták. Az úriember ott csinálta előttem. Na, most már legalább azt is tudom, hogy készül. A kelt tésztába belepakolja a tölteléket (éppen sajtosat és sonkásat készített), aztán a tésztát ráhajtogatja a töltelékre úgy, hogy egy téglalapot kapjon. Ezután ezt megsütik. Amikor pedig jön a vevő, hogy ilyet, vagy olyat kér, akkor a korábban megsütött tésztát kettévágja, megkenni a fokhagymás vajjal (isteni!), és ezt az egészet megmelegíti forró platnin addig, míg a vaj olvadni nem kezd. Akkor összecsukja, becsomagolja és eheti az ember. Ez a mai sokkal finomabb és nagyobb is volt, mint a tegnap előtti. Chorizzos volt és nagyon, nagyon finom.

Az előző kötetben sem volt a kedvencem a főszereplő és most sem vált azzá. Talán azáltal próbálta hétköznapi emberré tenni a szerző, hogy ennyi hibával ruházta fel őt, de nálam pont az ellenkező hatást érte el. Anyaként nulla, szinte semmilyen kapcsolata nincs a három gyerekével. Este megnézi, hogy megvannak-e, reggel elmondja, hogy menjenek iskolába, aztán ennyi. Értem én, hogy kamaszokkal nehéz meg az egész család traumákon ment keresztül, de azért ez így nekem nagyon hihetetlen. 

Főnökként sem igazán jó. A szerző szerintem egy nagyon határozott, erős főnököt akart teremteni, de az utasításai, döntései inkább rapszodikusok, a megjegyzései érzéketlenek és bántók - egy ilyen főnöktől én menekülnék. 

A többi karakter - hát vannak. A gyerekekről szinte nem lehet tudni semmit azon kívül, hogy traumákon mentek át, mert meghalt évekkel ezelőtt az apjuk, az előző kötetben meggyilkolták a barátjukat, mi több a fiút is elrabolták - de ezek csak üres szavak. Azon kívül, hogy senki nem beszél senkivel, nincsenek igazi érzések a mondatok mögött. A főszereplő kollégái szintén csak üres figurák. Még a közvetlen kolléga és a főnök alakja valahogy megvan formálva, de a többiek csak nevek. 

A történet izgalmas, és persze nagyon sok (talán kicsit túl is?) gyanús karakter van és egy ponton bárki lehet az elkövető. Ehhez képest a történet vége kapkodósra és összecsapottra sikeredett. Kissé zavaros volt, hogy most ki kivel és miért üzletelt és ki mit miért is csinált. A magyarázat a bűncselekményekre - hát az bizony több sebből vérzett. Már az ok is harmat gyenge volt, de hogy valaki ennyit vesződjön azért, hogy valakin bosszút álljon... Szerintem az írónő valami olyan véget akart keríteni a történetnek, amitől az embernek leesik az álla, de nálam az ellenkezőjét érte el. Az izgalmas sztorit végtelen bugyuta módon zárta le.

Apuka ma úgy ment el dolgozni, hogy ma tutira megveszi az autót és azzal jön haza. Meglátjuk, gondoltam. Egész héten azt mondta, hogy most már megvan az igazi, aztán mégsem volt meg.

A gyerek kicsit szomorúan szállt ki a kocsiból, hogy igen, ez lesz az utolsó napja a suliban. Mindjárt partit is szerveztek a gyerkőcöknek (igen, megint), úgyhogy a kis barátnője anyukája szedte őt össze suli után, aztán mentek egyenesen hozzájuk. Van kertjük meg medencéjük, szóval ott volt a buli. Ennek én örültem, mert így nyugodtan tudtam intézni a dolgomat.

Aztán megjött apuka. Wow! Egy böhöm nagy, elképesztően gyönyörű tengerkék BMW terepjárót vett (X5 5-ös). Négy kerékmeghajtásos, a kerekei speciálisak, nem kaphat defektet és baromi szélesek. Nem elektromos, hanem dízel. Van benne minden, ami szem, szájnak ingere. Navigációs rendszer, a cd olvasó automatikusan beolvassa a berakott cd-t és elmenti a kocsi memóriájába (mindjárt bemásoltuk a Metallica cd-met), óriási tetőablak és van egy kivetítője a szélvédőre. Kb. a kormány tetejének magasságában mutatja, hogy mennyivel megy az ember, illetve navigáció esetén mutatja, hogy mikor, merre kell kanyarodni. Szóval nem kell lenéznie az ember fiának a lenti kijelzőre. Egyáltalán nem zavaró, hogy ott van. Mentünk egy próbakört - basszus, iszony ereje van a jószágnak és elképesztően megy! Az elektromos autó ugye piszok lassan gyorsult, ez meg... Alig léptem a gázra és úgy megugrott az autó, hogy csaknem elrepültünk. Van benne tolatóradar is, mekkora akkora tükrök az oldalán, hogy maga az álom. Többek között azért sem szeretem vezetni a másik, a kis autót, merthogy olyan picik a tükrei, hogy alig lehet benne látni valamit.

Az egyetlen gond az, hogy magas az autó, így a kutya nem tud felugrani a csomagtartóba. (Apuka rendelt neki egy összecsukható lépcsőt!) Szóval amíg nincs lépcső, addig továbbra is a kis autóval megyek reggel sétálni.

Apuka mindjárt mondta, hogy menjek ezzel az autóval a gyerekért. "De ha összetöröd, ne gyere haza" - tette még hozzá nevetve. Mit ne mondjak, azért kicsit izgultam. Nagyobb, mint az előző autó és ugye, mint mondtam, piszok gyorsan megy. A Tonbridge vezető utak meg baromi keskenyek. Azért sikerült elevickélnem a gyerekért. Időnként marhára kellett figyelnem, mert észre se vettem, hogy gyorsabban megyek a megengedett sebességnél.

A gyerek nem volt túl boldog, hogy ilyen "korán" mentem érte (csak a megbeszélt időben...). Amikor viszont megmondtam, hogy az új autóval vagyok, mindjárt összekapta a motyóját és hazáig folyamatosan áradozott, hogy mennyire tetszik neki a kocsi. Eddig minden autót elneveztünk. Az első Mitsubitshi Rocky volt, a kis Mercedes Polly, az utolsó Mitsubitshi (nagyon szerettem!) Shadow volt (merthogy fekete és ugye mivel elektromos nem volt hangja), így ment már a tanakodás, hogy mi legyen a neve. A nagyobbik Turbonak akarta hívni, merthogy gyors és ugye volt az a rajzfilm a csigáról, amelyik versenyzett, de mondtam neki, hogy erre a bazi nagy autóra nem illik ez a név. Aztán a kicsi rajongása közepette kitalálta a tökéletes nevet: Titan.

Reggel szokás szerint a sarki boltban kezdtem. Ezúttal egy mindenféle magos, félbarna bagettre esett a választásom. Hú, nagyon fincsi volt. Friss, ropogós és tényleg nagyon jól válogatták össze a különböző magokat.

Miközben a buszmegálló felé ballagtam, két dolgot figyeltem meg. Először is, rossz helyen mentem a járdán. Mert ugye az nagy Angliában a gyalogosok is fordítva közlekednek a járdán. Naná, hogy aszerint battyogtam és persze, hogy furán néztek rám a helyiek. Úgy látszik, sosem fogom megtanulni, hogy éppen melyik az aktuális jó oldal. A másik, hogy már reggel nagyon kellemes meleg volt, mi több hőségriadót jeleztek mára, ennek ellenére a helyiek kardigánban siettek a dolgukra. Láttam egy lánykát bélelt, prémes kapucnijú kabátban. Cipzár felhúzva. Úgy látszik, a 25 fok már hidegnek számít errefelé.

A 10.05-ös busz egy jó 10 perces késéssel érkezett, de sebaj, nyaralunk. Ismét elég viseltesnek nézett ki a jószág, de nem volt semmi gond vele. A sofőr megint minden elismerést megérdemelt, mert a hajtűkanyarok ezen az úton még élesebbek voltak. Maradjunk annyiban, hogy egyenes szakasz nem is igazán volt. Csak kúsztunk, kúsztunk felfelé. Az élesebb kanyarokban szokás szerint dudált a sofőr. A kiszemelt célpont a sziget (és állítólag a világ) legmagasabb szirtje volt 850 méter magas. Minden újabb hegy megmászása után azt hittem, hogy na, majd a következő lesz az, ahova megyek. Nem tudom, hányadiknál szólt a sofőr, hogy most megérkeztem.

Sajnos kicsit felhős volt az idő, de azért gyönyörű volt a kilátás a partokra.

Van egy félkörívben, szirtek fölé kinyúló üvegpadlójú kilátó is. Nem bírtam kihagyni. Nagyon jópofa volt, ahogy lenéztem és odalent a hullámok nyaldosták a partot.

Néhány bátrabb tériszonyos kétségbeesetten kapaszkodott a fal melletti korlátba, a kevésbé bátrak lecövekelve álltak az üveglap előtt és semmi pénzért rá nem léptek volna. Egy gyerek kétségbeesetten visított, amikor az anyja rá akarta vonszolni az üvegpadlóra.

Miután kigyönyörködtem magam, a felvonó keresésére indultam. Ugyanis az útikönyv szerint felvonóval át lehet menni a másik városba és az volt a tervem, hogy átmegyek oda, körbenézek, majd megyek vissza Funchalba. Mivel sehol nem találtam semmiféle útbaigazító táblát, megkérdeztem az egyik bizbaszboltos eladót, hogy tud-e segíteni. Visszakérdezett, hogy kocsival vagyok? Mondtam, hogy nem, busszal jöttem. Hát az a helyzet, magyarázta, hogy nem tudja, milyen messze van gyalog a felvonó, de ha követem az utat, akkor majd jobbra kell letérnem.

OK, semmi gond, egy kis séta egy ilyen helyen kimondottan szép lesz. Egy ideig követtem az utat, aztán találtam egy lefelé vezető gyalogösvényt, így inkább erre mentem. Miközben ballagtam lefelé a girbegurba ösvényen, amely időnként átváltott lépcsőkbe, megcsodálhattam a hegyoldal teraszos művelését. Az ösvényről meg a teraszos művelt területekről Machu Pichu jutott eszembe, Nerrielle barátnőm valami ilyesmi lépcsős képeket küldött onnan. Szóval már csak néhány láma meg ponchóba öltözött pánsípos kecsua indián hiányzott az összképhez. Ezek helyett egy francia párba botlottam. Ők még hülyébbek voltak, mint én, mert ők felfelé mentek a lépcsőn. A lefelé se volt egy egyszerű dolog, de felfelé…

A pasas feje merő egy víz volt, a póló olyan volt rajta, mintha vizesen vette volna fel. Megkérdeztem tőlük, hogy találkoztak-e a felvonóval, mondták, hogy csak kövessem a lépcsőt, aztán ott lesz a végén. Ok, ezek szerint nem tévedtem el. Ők kúsztak tovább felfelé, én meg araszoltam tovább lefelé. Egy idő után beértem a házak közé, itt a járda mellett egy kis árokban sebesen rohanó, kristálytiszta víz folyt. Csak járda volt, szóval elméláztam azon, hogy akik itt laknak, azoknak 1. talán nincs is kocsijuk, 2. minden áldott nap ide felkúszni gyalog, esetleg még egy bevásárló szatyrot is vonszolva… Baromi fittek lehetnek a lakosok! Vagy ki sem mozdulnak a házukból, merthogy egy árva lélekkel nem találkoztam.

És egyszerre csak kiértem egy olyan útra, amelyen már autók is álltak és igen, a végén ott volt a felvonó. Az útikönyvet ki fogom dobni, merthogy a felvonó nem köt össze semmilyen települést semmilyennel. Le lehet menni vele a szikláról a tengerpartra. Míg vártam a felvonóra – mert azért, ha már egyszer megtaláltam, akkor csak lemegyek vele! – addig a felvonó épülete mellett álló kilátóteraszról körbenéztem. Mesés volt a kilátás és láttam az üvegpadlós kilátót is fent, az egyik sziklacsúcs tetején.

Egy angolul beszélő családdal osztottam meg a kabint. Apuka, anyuka meg két lány. Apuka egész idő alatt a telefonját nézte, mert kiderült, hogy tériszonyos. Mondtam, hogy bátor ember, hogy ennek ellenére beszállt a felvonóba. Mondta, hogy ne is mondjam, reszketnek a lábai. Én rettenetesen élveztem a kilátást. Meseszép volt! A barnás, vöröses sziklák meredeken zuhantak a vízbe, part szinte alig volt.

Amikor végre földet értünk, az apuka azonnal kirobbant a felvonóból. Mókás volt!

Lent gyakorlatilag semmi nem volt, csak a hatalmas sziklák meg az azokat ostromló hullámok.

Két helyi pecás az egyik szikla tetején viharkabátban pecázott. Azért viharkabátban, mert ahányszor a víz partot ért, annyiszor totálisan beterítette őket. Azért elég rendületlenül álltak ott.

Elballagtam mellettük, merthogy távolabb láttam egy olyan partszakaszt, mint amilyen itt, Funchalban is van és gondoltam, lemegyek a vízhez. Hát ez nem volt olyan egyszerű feladat. Először is a parti ösvényt korlát szegélyezte és csak két helyen találtam lehetőséget lemenni a partra. Nos, eléggé öngyilkos vállalkozás volt. Merthogy a kövek itt sokkal nagyobbak voltak, mint a funchali tengerparton, és irgalmatlan nehéz volt rajtuk menni. Ráléptem egyre és összevissza imbolygott, némelyik kisebbfajta lavinát indított el.

Azért hősiesen küzdöttem, bár azt feladtam, hogy egészen a vízig lemenjek. Viszont gyönyörű volt innen a kilátás és mit fedeztem fel a vízen? A tegnap a kikötőben látott Santa Mariát. Csalódás ért, ugyanis bevont vitorlákkal is nagyon gyorsan haladt, ami azt jelentette, hogy nem „igazi” vitorlás, motorral közlekedik.

Néhány nyaktörő mutatvány közepette fényképeztem, aztán egy darabban sikerült visszajutnom a gyalogösvényre.

Visszafelé egy magam voltam a felvonóban, ismét vadul fényképeztem. Aztán elég ostoba módon nem kérdeztem meg, hogy jutok tovább a városba, hanem csak úgy, nekivágtam. Nagyon szép házak között jártam, de az út valami irgalmatlan meredeken vitt lefelé és egy idő után bekövetkezett, amitől féltem, felfelé kellett másznom. Nos, ezen le- és felfelé kapaszkodás során rájöttem, hogy vannak olyan helyen is lábizmaim, amelyekről eddig nem is tudtam, hogy léteznek. Az út során láttam cukornád- és banánültetvényeket. A banánfákon fürtökben lógtak az érő banánok.

Ismét egyetlen egy lélekkel nem találkoztam, akitől bármiféle infót szerezhettem volna, hogy van-e remény arra, hogy egyszer mondjuk egy buszmegállóra bukkanjak. Amikor az út végre nem 90 fokos lejtő/emelkedővé vált – azt nem mondanám, hogy vízszintes volt –, végre ismét emberekre, mi több egy kis kávézóra bukkantam. Bementem és megkérdeztem, merre van a buszmegálló. A srác nagyon kedvesen elkísért odáig, pedig csak a következő kanyar után volt. Életemben nem örültem még ennyire egy buszmegállónak! A terv, hogy körbenézek majd ezen településen is, felejtőssé vált, másra sem vágytam, csakhogy leüljek végre.

Néhány percen belül jött is a busz, rajta Funchal, szóval felszálltam. Párnázott ülései voltak, aminek nagyon megörültem. Finoman szólva is alig álltam a lábamon. Ez a hegyi terep nem nekem volt kitalálva. Így aztán szépen visszabuszoztam Funchalba. A buszút során némiképpen regenerálódtam.

Leszállva leballagtam a tengerpartra. Az előző napon talált tökéletes gömb formájú kövem megvolt! De egy hölgy elfoglalta a helyemet, így kénytelen voltam egy másik helyre letelepedni. Itt két jópofa fekete követ gyűjtöttem be, az egyik téglalap alakú, természetesen lekerekített élekkel, a másik lapos és tojás formájú. Mit ne mondjak, nagyon élveztem a délelőtti túra után a csendet, békét, nyugalmat, a tenger morajlását… Egészen addig még két francia kislány nem kezdett el játszani a közelemben, a vízben. A szüleik a kicsit távolabb telepedtek le. Nagyon hangosak és zajosak voltak. Mármint a lányok. A szüleiket rohadtul nem zavarta, hogy hatalmas köveket kezdtek megmozgatni a parton, mi több, egy nagyot a közelemből kezdtek el legörgetni a vízbe. Csak akkor hagyták abba, amikor az egyikük ujja sikeresen beszorult a kövek közé. Nagy gáz nem volt, de ahhoz elegendő volt a dolog, hogy abbahagyják a zajongást.

Amikor beborult, akkor fogtam a sátorfámat és ismét egy hangulatos kis vendéglő keresésére indultam. Ezúttal kis rákocskákat ettem. Eddig mindig fokhagymás, citromos, petrezselymes verzióban ettem őket. Most viszont valami boros mártásban szolgálták fel őket némi saláta és a helyi kenyér kíséretében. A helyi kenyér lapos, nagyobb zsemle formájú, friss, meleg volt, középen szétvágva és fokhagymás gezemicével megkenve. Isteni volt.

Mivel egy autó van és mivel anyuka reggel 7-től ment a szabadéri tornára, így a kutyával a közeli templom mögötti erdőbe mentünk sétálni. Csendes volt, egyetlen egy jóemberrel találkoztunk, szépen elkerültük egymást. A kutya határozottan jól van, hangosan követelte a reggelijét, amikor hazaérkeztünk.

A gyerek ma délutános volt, így elkértem a kocsit, hogy a reggeli bevásárlást el tudjam intézni. Senki nem volt a boltban rajtam és a személyzeten kívül.

Délelőtt tanultunk a gyerekkel, aztán vittem a suliba. Utolsó előtti nap! Suli után hozta haza a motyóját, merthogy holnap már nem lesz tanítás. Na, nem mintha eddig túlzásba vitték volna a dolgot!

Szúnyogok - hát eddig sem szerettem őket, de most már... Tegnap este egyet sikeresen kinyírtam, de totálisan összecsipkedtek. Mondjuk az a jó, hogy "etetés" után békén hagynak, éjszaka nem zavarnak és reggelre nincsenek újabb csípéseim. (Eddig ma este egy sem jelentkezett. Lehet, hogy a tegnapi halálra zabálta magát...)

Aki pedig feltalálta a gurulós bőröndöt, az nem volt normális. Ma reggel többen elhagyták a szállodát és a hülye gurulós bőröndjükre ébredtem reggel 6-kor. Szerintem egy mamutcsorda nem zajong ennyit, mint ezek a jószágok. Erősen gondolkodtam, hogy veszek ma füldugót, de mivel nem találtam a sarki áruházban, így feladtam.

Ma viszonylag korán indultam. Nem csak azért, mert felébresztettek, hanem mert el kellett érnem a 10 órási buszt, ami felvitt az első célomhoz. Előtte persze bevásároltam a sarki közértben - ezúttal csokis croissant vettem, nagyon fincsi volt. Leballagtam a partra, merthogy a busz onnan indult. Az egyik óceánjáró elhagyta a kikötőt, már csak egy árválkodott ott. Meg Kolumbusz Santa Mariája. Persze, nem az eredeti hajó, csak annak egy másolata, de nagyon jól nézett ki.

Kis keresés után megtaláltam a megfelelő buszmegállót és míg vártam a buszra, megettem a croissant-omat. A busz jött, menetrendszerint indult is. Nem volt valami modern jószág, de nem volt vele semmi gond. A sofőrnek meg minden elismerésem. Kúsztunk fel a hegyre, az utcák egyre keskenyebbek és kanyargósabbak lettek. Volt egy sarok, ahol nekem személyautóval is gond lett volna befordulni, mert annyira keskeny volt az utca, a sofőr valahogy becsomagolta a buszt. Mint kiderült, szembeforgalom továbbra is volt, időnként elég lett volna szerintem kidugni az ujjamat (nem a kezemet!), ahhoz, hogy a szembejövő autót megérintsem. Aztán egyszer csak megálltunk. Nem értettem, hogy miért. Egy ideig álldogáltunk, aztán jött szemből egy busz, elsuhant mellettünk és ezt követően mi is elindultunk. Kiderült, hogy ugyan továbbra is kétsávos volt az út, de már két busz nem fért volna el egymás mellett, ezért kellett bevárunk az ellenkező irányba menőt. Innentől kezdve a sofőr minden hajtűkanyarban dudált, hogy a gyalogosok, akik szintén az utat használták(???), illetve a szemből jövő autósok tudják, hogy jövünk. Mint ne mondjak, igazi kihívás itt vezetni! Aztán a sok kanyargás után végre megérkeztünk a botanikus kerthez.

Óriási területen van és töménytelen mennyiségű mindenféle növény található benne. A kaktuszok valami hihetetlenek voltak.

Kaktuszerőd

Rengeteg fajta volt, kisebbek, nagyobbak (többnyire óriásiak), némelyek virágoztak is. Volt olyan, aminek szó szerint törzse volt. Egészen finom, sima volt, ahogy a tüskék között megsimogattam. Voltak fazonra nyírt bokrok, ezek annyira nem voltak különlegesek, hiszen ilyet az ember kastélyok parkjában is láthat. Rengeteg fajta és színű virág pompázott mindenfelé. Hihetetlen színük volt némelyeknek.

Mindenféle pálmák. Nem egynek nagyon érdekes virága/termése volt.

A kert végéből valami hihetetlen kilátás nyílott Funchalra, illetve a hegyekre. Nem tudtam betelni a látnivalóval. Szerencsére gyönyörű tiszta volt az idő, így mindent tökéletesen lehetett látni.

Miután keresztbe-kasul végigjártam a kertet, felpattantam a drótkötélpályás felvonóra, amellyel Montéba mentem. Ez a kis település még magasabban van a hegyen és meseszép volt a kilátás, ahogy a felvonóval felaraszoltam. Szerencsém volt, egyedül voltam a kabinban, így senki nem zavart a kilátásban és nyugodtan fényképezhettem minden irányba. Azt írta a tájékoztató, hogy látható lesz egy vízesés is, de nemhogy vízesés, de még víz se nagyon volt. Azért így is szép volt.

Megérkezve elgyalogoltam a Trópusi kerthez. Hogy őszinte legyek, a botanikus kert nekem jobban tetszett, bár ez is nagyon szép volt. Volt egy épület, amiben afrikai szobrok kiállítása volt (ezt kihagytam), illetve egy ásványkiállítás (ez meseszép volt!). Aztán végigjártam a kertet. Japán stílusú hidak, pagodák és szobrok tarkították mindenfelé.

Az egyik része a japánkertnek

Annyira különleges növényeket itt nem láttam, mint az előző helyen, de ettől függetlenül nagyon szép volt. A kert közepén volt egy mesterséges tó kis vízeséssel, illetve ennek közelében egy palota is állt.

A mesterséges tó, háttérben a ma nem használatos palota

Egy angol konzul tulajdonában volt, később hotel lett belőle. Most nem tudom, micsoda, de nem látogatható. Kár érte, mert egy nagyon impozáns épület. Az épület elől gyönyörű kiállítás nyílt Funchalra és az öbölre.

Bármennyire is csodaszép volt a kert, azért már a végén egy kicsit untam a sok "gazt", szóval kifelé vettem az irányt. Egy meglehetősen fullasztó kaptató és vagy ezer lépcső (na, jó, annyi talán nem volt) után elérkeztem a templomhoz.

A templom homlokzata

Az eredeti templom a 15. században épület, amit aztán 1818-ban átépítettek és akkor nyerte el a mai formáját. A templom előtt ott áll IV. Károly szobra. A templom belseje nem egy nagy durranás, a mennyezet szokás szerint festett fa és az egyik oldalkápolnában ott van eltemetve Károly.

A templom főhajója

Van egy festmény a falon róla, illetve a vaskoporsója is megtalálható itt.

IV. Károly koporsója

Valamiért nekem úgy rémlett, hogy láttam őt a Kapucinusok kriptájában Bécsben, de valószínűleg keverem Zitával, a feleségével. Ő tutira ott van eltemetve. A festmény alatt, illetve a kápolnát lezáró rácson magyar és osztrák nemzetiszínű szalagok és koszorúk vannak.

Közvetlenül a templom mellett található a zarándokok háza - hát elég viseltes állapotban van. Az útikönyv szerint kiállítás látható benne, most viszont csak zárt ajtókat találtam.

Innen még mindig vitt felfelé az út, egy kis barokk kápolnához. A kápolna nem egy nagy durranás, viszont a kilátás meseszép innen (is).

És volt még egy kert, ahol egy ház is található, ahol Károly élt, de töredelmesen bevallom, hogy én ezt kihagytam. Azt hiszem, hogy egy ideig nem akarok kerteket látni, mert ez a tegnapi és a két mai most egy időre elegendő volt. Legalábbis mára.

Így aztán szépen visszaaraszoltam a hegyről. Útközben még megnéztem a tobogánozókat.

Az egyik tobogán

Szerintem horrorisztikus árat kérnek a mindössze 2 km-es útért. Meglehetősen ütött-kopott fa tobogánba ültetik bele a hülye turistát és csinos, fehér ruhás, szalmakalapos két markos legény kormányozza a lélekvesztőt. Kígyózó sor állt, hogy kipróbálhassák. Én csak fotóztam, majd szépen továbbsétáltam. Amit a tömeg nem látott: ott sorakoztak ezek a lélekvesztők, az egyiket éppen akkor állította talpra az egyik "sofőr". A keresztfa, amely az egész jószágot egybetartja, lejött, mire visszahelyezte a helyére a jóember, kicsit megütögette, majd tolta tovább. Az összetartó keresztfa meg meglehetősen érdekesen izgett-mozgott. Nemhogy nem fizetnék egy ilyen útért, de azt hiszem, hogy nincs az a pénz, hogy én ebbe a tákolmányba beleüljek. Én inkább a felvonót választottam.

Ez egy másik volt, mint amivel érkeztem. Ez egyenesen levitt Funchalba. Nagyon örülök, hogy úgy döntöttem, hogy a másikkal jövök fel és ezzel megyek le, mert ezen is nagyon szép volt a kilátás, de nem a hegyre, hanem a városra. Azért a másik jobban tetszett.

Mivel az idő meseszép volt, így ismét lementem a partra. Megtaláltam a fehér kövemet! Ha holnap is ott lesz még, akkor szerintem begyűjtöm. Mindenesetre nagyon kellemesen töltöttem a délután hátralévő részét a parton egészen addig, míg a helyi ifjúság bömbölő zenével meg nem érkezett. Akkor szedtem a sátorfámat, és visszaindultam a szállodába. Útközben még vettem magamnak egy helyi specialitást: nagyon finom, téglalap alakú tészta (nem pizza, nem kenyér, hanem valami egészen más), amit pirított baconnel és sajttal töltöttek meg és még meglocsolták egy jó kis fokhagymás szósszal is. Nagyon finom és laktató volt.

Ismét eltelt egy hónap. Annyira hihetetlen, hogy március óta be vagyunk zárva. Múlt héten azt mondta apuka, hogy anyuka ma bemegy dolgozni - nem ment be. Mondjuk ő sem. Azt mondta, hogy meglehetősen csendes a piac, így nem akar bebumlizni, pláne, hogy nincs autó. Ha már megemlítette, rákérdeztem, hogy mi újság van autóvásárlás terén. Azt mondta, van megint egy ígéretes jószág, talán pénteken sikerül megvennie.

Ma a kicsi délelőttös volt, így a reggel a normális suli reggelek szerint zajlott. Mivel a kicsi autó elég alacsony, így máshova kell járnunk sétálni a kutyával, mert a szokott helyen - Oldburry Hill - annyira nagy kátyuk vannak a parkolóban, hogy félek, hogy valami baja lesz az autónak. Az új hely nem annyira új, néhányszor már bóklásztunk ott. Azért nem szeretem, mert állandóan televan emberekkel, másrészt nagyon agyagos ott a talaj és elképesztő sár szokott lenni. Éjszaka esett és most is csupa ragacs volt minden.

Hazaérve a kutya megint nem akarta bevenni a gyógyszerét, szóval ismét belé kellett erőszakolnom. De szerintem határozottan jobban érzi magát, a mai sétánál nagyon virgonc volt a jószág.

Miután összeszedtem a kicsit, megkajáltak, majd mondtam, hogy irány az udvar. Egy órán keresztül kint kell lenniük. Hogy a nagy micsoda patáliát csapott!! Hogy neki tanulnia kell és ez nem fair és egyébként is... Apuka mondta, hogy felesleges hepciáskodnia, irány az udvar, igenis legyen kint legalább egy órát. Hát finoman szólva sem törték össze magukat a kintlét során. Mindegy, addig se a telefont meg a számítógépet bámulták.

Előző nap eléggé reménytelenül felhős időben érkeztem meg. Késő volt, így egyenesen a szállásra mentem és reménykedtem, hogy megjavul az idő. És reggelre kellemes meleg volt és a nap is sütött. 

A szálloda nagyon szuper helyen van, minden fontosabb látnivaló sétatávolságon belül van. Egyszerű, tiszta még egy kis erkélyem is van, ami egy eléggé lehangoló hátsó udvarra néz. A szobát egy szúnyoggal osztottam meg, aki volt olyan szíves agyoncsipkedni még az este folyamán. Ahogy a fal mintázatát nézem, nem ő volt az egyetlen, aki a vendégekből lakmározott, de hasonló sorsra jutott, mint az elődjei. (Ma is kinyírtam már egyet, de későn, már összecsipkedte a lábam és most láttam egy másikat is itt keringeni…)

Az utcasarkon van egy nagy áruház, kétszintes. A földszintjén van egy kis kávézó, ahol mindenféle helyben sütött pékárut kínálnak. Mivel későn indultam, én inkább vettem néhány péksüteményt. Az egyik egy diós nagy perec volt – finom volt, de egy kicsit túl édes, szóval holnap már mást fogok választani. A másik croissant volt, ami ízre egyáltalán nem hasonlított a croissantra.

Innen a turistaközpontba mentem, hogy beszerezzek egy helyi térképet meg némi infót. A szállodában ugyanis nem igazán voltak szórólapok a helyi látnivalókról, térképük meg egyáltalán nem volt. Hát a turistaközpont sem volt valami informatív, ugyanazokat a semmitmondó szórólapokat találtam, de legalább beszereztem egy térképet.

Rögtön az információs irodával szemben ott terpeszkedett egy valamikori erőd a part közelében. Ma egy részében katonai múzeum van – kb. három terem, fényképezni nem lehetett és hát nem rágtam le a tíz körmömet az izgalomtól. De az épület szép volt. Mint kiderült a franciáknak nem sikerült elfoglalniuk az óceán felől, ezért aztán a szárazföld irányából támadták meg, amely része az épületnek nem annyira védett és onnan már sikerrel jártak.

Az erőd belső udvara

Ezt követően a város másik felében lévő parkba mentem el. A kilátás csodás volt a hatalmas óceánjáró luxushajókra. A park meseszép volt. Számomra többnyire teljesen ismeretlen növények és virágok pompáztak benne. Volt egy kis tó is, amelyben hattyúk úszkáltak, a partján meg néhány kacsa napozott.

A park kis tava

A park után visszaballagtam a városba és megnéztem a Santa Clara templomot.

Santa Clara templom kívülről...

Külsőre nem egy nagy durranás, de belül csodaszép volt.

...és belülről

A közelben lévő, ugyanilyen nevű kolostor viszont zárva volt, csak idegenvezetővel lehetett megnézni, délután 3-kor, így ennek a megnézését elnapoltam későbbre.

Ezután a városháza előtti teret csodáltam meg. Az egyik oldalát a jezsuita templom és kolostor, a másikat a városháza, a harmadikat pedig egy nagyon szép épület zárja le.

A jezsuita templom gyönyörű volt, már-már túlságosan is giccses a sok aranyozástól.

Jezsuita templom

A templomhoz csatlakozó sekrestye mennyezete meseszép volt.

A sekrestye mennyezete

Innen egy eléggé bizalmatlanul nyikorgó lépcsőn fel lehetett menni a templom tetejére, ahonnan nagyon szép volt a kilátás a városra.

A városháza előcsarnokába is be lehetett menni, ahonnan egy pici udvarra jutottam. Nagyon kis hangulatos volt egy kis szökőkúttal a közepén.

Innen leballagtam a katedrálishoz. Na, jó, ez a katedrális titulus enyhe túlzás. Maradjunk annyiban, hogy egy nagyon helyes kis templom, de közel sem katedrális. Ja, és persze ebédszünet miatt zárva volt. Déltől 4-ig. Meglehetősen hosszú ebédszünet errefelé...

Így aztán bevetettem magam a kis utcácskákba és leballagtam a tengerpartra. Valami elképesztő méretű mesterséges betontömbökkel zárták le a nagy részét. Azért találtam egy olyan helyet, ahol le lehet menni a tengerhez. Hatalmas köveken kellett keresztülbukdácsolni, aztán egy számmal kicsit kisebb kövek következtek, ahol már le is lehetett ülni. A kövek kellemesen melegek voltak és a tenger tökéletesen simára csiszolta őket, így bármennyire hihetetlenül is hangzik, egyáltalán nem volt kényelmetlen rajtuk ücsörögni. A kövek nagy része fekete, elvétve lehet találni egy-egy fehéret is. Nekem sikerült egy csodálatos gömb formájú fehérre bukkanni, de piszok nehéz volt, így végül nem gyűjtöttem be. Egy jó órát eltöltöttem itt, aztán indultam vissza a kolostorhoz.

Útközben vettem magamnak fagyit. Nos, két „gombócot” kértem, de ez otthoni méretekben számolva legalább négy volt. Finom volt, de azért ettem már jobbat is.

A kolostorhoz érve csöngettem, mire beengedtek és a hölgy közölte, hogy még várunk egy kicsit, mielőtt körbevezet. Elég erős akcentussal beszélte az angolt. Aztán jött még egy brit házaspár és végül hárman kezdtük meg a vezetett túrát. A vezető – hát maradjunk annyiban, hogy az angolja nem volt éppen tökéletes. Nem csak a kiejtése volt elég rémes, de nyelvtanilag sem mindig sikerült összeraknia a mondókáját. A brit házaspár rendszeresen visszakérdezett, hogy akkor most izé, ezt hogy is érti?

Mint kiderült 10 apáca még ott lakik a kolostorban, egyébként iskolaként üzemel az épület. (Később láttunk is néhány nebulót.) A tárlat közepén néhány francia is csatlakozott hozzánk, az idegenvezetőnk szemrebbenés nélkül franciául is elmondta a mondókáját. (Talán franciául jobban beszélt, mert a franciák nem kérdeztek vissza, csak komoly arccal bólogattak. Vagy lehet, hogy nem értettek semmit és csak udvariasságból bólogattak?)

Mindenesetre ezt követően mindkét nyelven elmondta a mondókáját a hölgy, időnként keverte a két nyelvet, szóval rémálom volt követni őt. Igazából azért nem volt zavaró a dolog, mert érdemben nem sok mindent mondott, amit mondott, azt az ember egyébként is látta. Na, mindegy. A vezetés nem volt jó, de azért érdemes volt megnézni a kolostort, mert nagyon szép részei voltak. Különösen a templom tetszett, gyönyörű volt a fali mozaik (mór hatás), illetve a festett fa mennyezet.

A kolostor után visszamentem a városba, hogy megnézzem a „katedrálist”.

A katedrális

Belépve még inkább mókásnak tartottam a titulust az épületre, merthogy ráadásul a főhajó nem is gótikus, inkább talán román stílusú.

A katedrális belseje

A mennyezete ennek is fából készült, de nem volt festett. A fő oltár nagyon szép volt, de hogy őszinte legyek, mind a Santa Calara, mind a jezsuita templom sokkal szebb volt. Díszítés alapján egyáltalán nem érdemelte ki a katedrális titulust, méretre viszont tényleg a legnagyobb volt, amit láttam, bár messze nem akkora, mint egy igazi katedrális.

Mivel eléggé beborult - úgy látszik, estére be szokott borulni, hiszen tegnap is hasonló időre érkeztem - így visszaindultam a szállodába. Útközben még betértem egy helyi kisvendéglőbe. Választásom füstölt lazacra esett salátával és krumplival. Kellemes méretű adag volt és nagyon finom.